A pályaedzőt is meglepte, hogy övé lett a kispad

A bajnokság kezdete előtt a Bundesligában a címvédő Bayern München legnagyobb riválisának az FC Schalke 04-et tartották, hiszen a gelsenkircheniek az előző szezonban is közel álltak ahhoz, hogy megszerezzék az aranyérmet, és végül a második helyen végeztek. Hiába volt azonban a nyári erősítés, a csapat szereplésére túlságosan is rányomta a bélyegét az edző, Ralf Rangnick, illetve a menedzser-elnök, Rudi Assauer ambivalens viszonya, amelynek vége a mester menesztése lett.

Rudi Assauernek nagyon sokat köszönhet az egyesület, hiszen az ő állhatatos munkája kellett ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végén még a másodosztályban szerepelt klub az elmúlt évtized közepére nemcsak a Bundesligában vált élcsapattá, hanem a nemzetközi porondon is letette a névjegyét, és 1997-ben UEFA-kupát nyert. A legnagyobb sikerek idején az a Huub Stevens volt a csapat mestere, aki Assauerrel nagyon jó barátságot alakított ki, kettejük viszonya igazán ideálisnak számított; amióta azonban 2002 nyarán a holland szakvezető távozott az egyesülettől, egyetlen szakember sem találta meg a közös hangot a szivarozásáról elhíresült menedzserrel. Az előző idényben aztán úgy tűnt, hogy Ralf Rangnick lehet a megoldás az FC Schalke 04 edzőgondjaira, hiszen a szakember kis híján bajnokságot nyert a szezon közben átvett együttessel.

Ilyen előzmények után az új pontvadászatban kimondva, kimondatlanul az elsőség volt a cél, de a minimális elvárásnak a Bajnokok Ligája-szereplés kiharcolása, vagyis a dobogós helyezés számított. Ennek érdekében a klub megvált a fő konfliktusforrásnak tartott brazil csatártól, Aíltontól, és valódi sztárigazolásokkal erősítette meg keretét: érkezett a válogatott csatár, Kevin Kuranyi, a Kicker által a Bundesliga legjobb mezőnyjátékosának választott középpályás, Fabien Ernst, a bosnyák Zlatan Bajramovic és a dán támadó, Sören Larsen is.

A csapat nem is kezdte rosszul a bajnokságot, hiszen két győzelemmel rajtolt, és egészen a 11. fordulóig veretlen maradt, a vezetőség mégsem lehetett maradéktalanul elégedett az együttessel, hiszen a gelsenkircheniek túl sok döntetlent játszottak, így a negyedik pozíciónál egyszer sem kerültek előrébb. Ráadásul a Bajnokok Ligájában sem tudott továbbjutni a gárda, igaz, meglehetősen nehéz csoportba került, elvégre kvartettjében az előző kiírás egyik döntőse és egyik elődöntőse, az AC Milan és a PSV Eindhoven is ott szerepelt, s a két rivális meg is előzte a németeket.

Az igazi probléma azonban nem a teljesítménnyel vagy az eredményekkel volt, hiszen a Schalke a bajnokságban nem szedett össze jelentős hátrányt a dobogósokkal szemben. A gondot inkább Assauer és Rangnick ambivalens viszonya jellentette. A tréner, aki szinte tudományos alapossággal dolgozta ki a gárda taktikáját, gyakran változtatva a felállást és az egyes futballisták szerepkörét, nem nagyon szerette, ha beleszólnak a munkájába, márpedig Assauer sohasem rejtette véka alá véleményét. Az edző végül még az őszi szezon vége előtt bejelentette, hogy a bajnokság végeztével nem hosszabbítja meg szerződését, és az utolsó hazai összecsapáson látványosan elbúcsúzott a szurkolóktól, mintegy kiprovokálva azonnali menesztését.

A nagy kérdés az volt, hogy ki lesz a Schalke új mestere, a vezetőség január első napjaiban hirdetett ki sajtótájékoztatót, hogy bemutassa a kispad új gazdáját. Az újságokban röpködtek a nevek, a szakírók a legesélyesebbnek Christoph Daumot és a norvég Trond Solliedet tartották. Az izgalom tovább fokozódott, amikor a sportigazgató, Andreas Müller bejelentette, hogy a bemutatás kicsit csúszik, mert az új tréner az A2-es autópálya lezárása miatt késik. Mindez kissé elbizonytalanította a zsurnalisztákat, hiszen a szóban forgó sztráda a Ruhr-vidéket szeli ketté Oberhausen és Hannover között, az új szakvezetőnek pedig elméletben valamelyik északi, nagy repülőtérrel rendelkező városból kellett volna érkeznie.

Mindeközben Müller a klubházba rendelte a klub pályaedzőjét, Mirko Slomkát, aki biztos volt benne, hogy a sportigazgató azért hívatja, mert az új tréner hozza magával a saját szakmai stábját, így rá nem lesz szükség. Slomka magában valószínűleg még akceptálta Müller döntését, hogy mindezt nem telefonon, hanem szemtől szemben akarja vele közölni, és el is indult Hannoverből Gelsenkirchenbe, de az A2-es autópályán dugóba keveredett... Amikor megérkezett, egy jó humorral megáldott újságíró meg is kérdezte tőle: mit tenne, ha felajánlanák neki a vezetőedzői posztot, Slomka pedig mosolyogva válaszolta, hogy ez aligha eshet meg. Pedig éppen ez történt: pár perccel később már ő, a mindössze négy hónapos vezetőedzői tapasztalattal rendelkező (a harmadosztályú Tennis Borussia Berlint irányította rövid ideig) szakember volt a gelsenkircheniek mestere.