Videót a bírónak!

A labdarúgás nemcsak a legnépszerűbb, de talán a legkonzervatívabb sportág is a csapatsportok között. Habár a játék évtizedről évtizedre rengeteget változott, a sportág független szabályalkotó testületének (IFAB) 1938-ban lefektetett szabályzata ehhez képest lényegi kérdésekben alig módosult a legutóbbi, 1997-ben kiadott szabálykönyvhöz képest. A mögöttünk lévő gólszegény világbajnokság újra a felszínre hozott néhány drasztikusabb javaslatot, amelyekről olvasóink véleményét is megkérdeztük. Az eredmény ismertetésén kívül áttekintjük és értékeljük a szabályalkotók jól sikerült és kudarcot vallott húzásait is az utóbbi évekből. 

Különféle változásokat persze nemcsak a szabálykönyv átírásával lehet kieszközölni, sok esetben a szabályok adta lehetőségek konkretizálása, az értelmezés szigorítása alapján változik a játékvezetői felfogás. Az egyszerűség kedvéért ezeket együtt tárgyaljuk a valódi szabálymódosításokkal, amelyekhez egyébként a FIFA-hoz tartozó, ám attól elvileg függetlenül működő IFAB beleegyezése is szükséges.

A változtatásokat többféle szempont is motiválhatja, az illetések az utóbbi években elsősorban a durvaságok, sportszerűtlenségek visszaszorítására, illetve a tiszta játékidő növelésére, a folyamatosság biztosítására helyezte a hangsúlyt. Bár ezektől nem teljesen független, mégis másféle eszközöket is igényelne a sportág szórakoztató jellegének javítása vagy legalább megőrzése, ami elsősorban a támadójáték segítését jelenti - ezen a téren a kritikusok szerint nem mindig reagálnának kellő frissességgel labdarúgás fejlődésére, és gyakorta mintha még az ezt célzó intézkedések is visszafelé sülnének el. A közvélekedés azonban leginkább a csapatokat sújtó igazságtalanságok, azaz a játékvezetői tévedések csökkentésének szándékát hiányolja, és gyakran felrója a szabályalkotóknak, hogy nem élnek kellőképpen a kínálkozó technikai lehetőségekkel.

Az újításokat általában a világ- vagy Európa-bajnokságokon debütálnak - rendszerint mérsékelt sikerrel. A bírói baklövések mellett a megszokott ítélkezéstől való eltérések is általában inkább idegenkedést váltanak ki a szurkolókból, mintsem az elismerést. Nem volt ez másként a németországi vébén sem, ahol a FIFA a játék széttördelésének megakadályozása céljából az időhúzás minden eddiginél szigorúbb megtorlására intette bíróit.

A direktíva Achilles-sarka a szabadrúgást elvégezni nem engedő, illetve a labdához túl közel álló játékos kötelezően előírt sárga lapos figyelmeztetése volt. Ezzel tulajdonképpen újabb eszközt adtak a játékvezetőt előszeretettel megtévesztő labdarúgók kezébe, akik szabadrúgáskor többször is nemes egyszerűséggel belerúgták a labdát a nekik háttal álló, gyanútlan ellenfélbe, majd - többnyire eredményesen - követelték neki a sárga lapot.

Valentyin Ivanov emlékezetes lapjárása a portugál-holland vb-nyolcaddöntőn ()

A kilencvenes évek hozadéka "a tizenhatoson belüli műesésért sárgát kell adni" felfogás, amelyet nemcsak hogy szinte lehetetlen következetesen alkalmazni, illetve pontosan megítélni, mitől került földre a csatár, de a támadójáték segítése elvének is ellentmond. Az MLSZ Játékvezetői Bizottságának elnöke Vágner László szerint az a helyes értelmezés, ha csak az önmagát testi érintkezés nélkül feldobó játékos részesül figyelmeztetésben, számtalan bíró azonban máshogyan alkalmazza a részleteket egyébként nem tartalmazó szabályt. A színészkedők kérlelhetetlen büntetése mindenesetre nem igazán szorította vissza a műesések számát, viszont megágyazott annak, hogy egy esetlegesen jogos tizenegyes elmaradását a bíró a sértett játékos kiállításával tetézze.

Hasonlóan felesleges keménykedésnek tűnik számunkra a gólöröm-ittas játékos mezlevételéért (vagy akár csak a mez fejre húzásáért), illetve a közönség pályán kívüli üdvözlésért járó sárga lap is.