Az első hivatalos Európa-bajnokságot 1960-ban rendezték, ám nem szabad megfeledkeznünk a dr. Gerő-kupáról, amely a magyar köztudatba Európa-kupa néven vonult be. Ezt a viadalt az 1920-as években hívták életre, és az öt legerősebb közép-európai válogatott, azaz Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Olaszország és Svájc indult harcba érte - figyelembe véve az akkori erőviszonyokat, ez amolyan nem hivatalos Eb-nek számított. A dr. Gerő-kupát a magyar gárda egyszer hódította el: természetesen az Aranycsapat volt a győztes, amely a "döntőben" Olaszország ellen nyert idegenben 3-0-ra 1953-ban.
A dr. Gerő-kupa aztán az UEFA által is támogatott Európa-bajnokság léltrehozása után, vagyis 1960-ban megszűnt. Az Eb eredetileg Nemzetek Kupája néven futott, és első két kiírását egyenes kieséses rendszerben bonyolították le, bár az elődöntőket és a finálét már akkor is egy helyszínen rendezték. Az első, 1960-s Eb-n a magyar együttes a nyolcaddöntőben kapcsolódott be, és első ellenfele a Szovjetunió volt, ami rögtön a végállomást is jelentette Göröcsék számára. Az első mérkőzésen Moszkvában, a Luzsnyiki-stadionban a házigazdák 3-1-es győzelmet arattak, mégpedig úgy, hogy bő félóra elteltével már 3-0-ra is vezettek, és Baróti Lajos együttese a Népstadionban nem tudta ledolgozni ezt a hátrányt, sőt ott is kikapott 1-0-ra - a szovjetek egyébként meg is nyerték a sorozatot.
Négy évvel később már sikeresebben szerepelt a magyar gárda, hiszen Wales, az NDK és végül Franciaország kiverésével bejutott a legjobb négy közé. A négyes döntőt Spanyolországban rendezték, és a magyar együttes az elődöntőben éppen a házigazdákkal került szembe. A Santiago Bernabéu-stadionban 75 ezer néző előtt a hazaiak Jesús Pereda révén az első félidőben vezetést szereztek, de öt perccel a lefújás előtt az akkor 20 esztendős Bene Ferenc kiegyenlített. Következett a hosszabbítás, amelyben Bene előtt több ziccer is adódott, de a lehetőségek kimaradtak, a másik oldalon pedig a Real Madrid szélsője, Amancio Amaro betalált, így a hispánok jutottak be a döntőbe - és meg is nyerték a sorozatot. A magyar együttesnek a bronzérem maradt, a kisdöntőben a dánok ellen szintén hosszabbításban nyertünk Novák Dezső duplájával.
Az 1968-as viadal előtt már csoportmérkőzéseket rendeztek, és a magyar együttes Hollandiával, Dániával és NDK-val került egy kvartettbe - az első hely megszerzése nem is jelentett problémát. A negyeddöntőben a Szovjetunió ellen is esélyesnek számítottunk, főleg, hogy az első meccsen hazai pályán 2-0-ra sikerült nyerni Farkas János és Göröcs János találataival. A visszavágó azonban pocsékul sikeredett, Moszkvában ugyanis a szovjet együttes 3-0-ra diadalmaskodott - a szünetben még csak 1-0 volt az állás.
Négy évvel később megint nem okozott gondot a csoportból való továbbjutás, az ellenfelek Bulgária, Norvégia és Franciaország voltak. A negyeddöntőben aztán Románia ellen hatalmas küzdelmet vívtunk: a Népstadionban 1-1-es, Bukarestben pedig 2-2-es döntetlen született, és mivel akkoriban az idegenben szerzett több gól nem számított, így harmadik találkozóra volt szükség semleges pályán. Erre a meccsre Belgrádban került sor, és a találkozó Kocsis Lajos nagy napját hozta - a középpályás Bukarestben tizenegyest rontott, a jugoszláv fővárosban viszont kétszer is betalált, ami 2-1-es magyar győzelmet hozott. Csapatunk így bejutott a négyes döntőbe, amelyre Belgiumban került sor, az elődöntőben pedig megint a szovjetekkel kerültünk szembe, mint az Eb-ken oly sokszor. És megint mi húztuk a rövidebbet: 1-0-s vereség lett a vége, mégpedig úgy, hogy Zámbó Sándor tizenegyest hibázott. A bronzmeccsen a belgák 2-1-re verték a magyarokat, így Illovszky Rudolf együttese "csak" negyedik lett - akkor valószínűleg senki sem gondolta, hogy legalább 36 évig ez lesz az utolsó Eb-szereplésünk.
Az 1976-os torna előtt Ausztria, Luxemburg és Wales került egy csoportba a magyarokkal, és a korabeli sajtó úgy vélte, hogy innen kötelező a továbbjutás. Wales azonban megtréfálta a magyar csapatot, a britek a Népstadionban is nyerni tudtak 2-1-re, így a magyar együttes második lett. Négy évvel később a görögök, a finnek és a szovjetek voltak a csoportbéli ellenfelek, és akkor sem jött össze a továbbjutás, Finnországban és Görögországban is vereséget szenvedtünk, ami akkoriban szintén nagy csalódást jelentett. De akkor legalább a második hely a miénk lett a csoportban - négy évvel később már csak a negyedik hely jött össze... Igaz, akkor lényegesen nehezebb ellenfeleket kaptunk, elvégre Dánia és Anglia is a mi csoportunkban volt, de nem csak ez a két nemzeti csapat, hanem Görögország legjobbjai is megelőzték a magyar együttest - amely nyolc összecsapáson 17 gólt kapott.
Innentől kezdve sok sikerélményben nem volt része a magyar csapatnak: az 1988-as viadalt megelőzően a későbbi Európa-bajnok Hollandia és Görögország végzett a mieink előtt; az 1992-es kontinensviadal előtt a Szovjetunió, Olaszország és Norvégia is megelőzte a magyar csapatot; az 1996-os torna kvalifikációs sorozatában pedig Svájc, Törökország és Svédország mögött végeztünk. Utóbbi selejtezősorozat volt egyébként az utolsó, amikor egy nemzetközi szinten is erősnek tartott válogatottat sikerült tétmeccsen legyőznük, az aktuális világbajnoki bonzérmes Svédország ellen Halmai Gábor góljával nyertünk 1-0-ra. A 2000-es Európa-bajnokság selejtezősorozatában még Liechtenstein ellen is "sikerült" pontot veszítenünk, így nem csoda, hogy Románia, Portugália és Szlovákia is előttünk végzett, legutóbb pedig a svédek, a lettek és a lengyelek előztek meg. Gellei Imre együttesének sokáig volt esélye legalább a második hely megszerzésére, de az utolsó előtti körben Lettországban 3-1-re kikaptunk, és így a második helyett csak a negyedik pozíció lett a miénk.
(FOCIVILÁG)