A France Football által kiosztott Aranylabda tulajdonképpen amolyan nemhivatalos díjnak számít, hiszen nem a sportág valamelyik szervezete osztja ki, de mivel ez volt az első ilyen jellegű trófea, és már több mint 50 esztendeje létezik, hatalmas presztízzsel bír. Az Aranylabdát az újságírók osztják ki, mégpedig a France Football által kihirdetett ötvenes listáról válogatva.
A legutóbbi két Európa-bajnokság évében nem a kontinensbajnok csapatból került ki az aranylabdás, viszont a világbajnokságok során 1974 óta csak akkor nem az aranyérmes gárda egyik futballistája kapta meg a trófeát, amikor rá nem lehetet szavazni (1995 előtt ugyanis csak az európai labdarúgók indultak az Aranylabda-választáson, azóta viszont az Európában légióskodó, de más kontinensről származó focisták is nyerhetnek).
32 évvel ezelőtt az NSZK lett a világbajnok, de az Aranylabdás a holland Johann Cruyff lett, azóta viszont szinte mindig a világbajnok együttesből került ki a trófea nyertese. 1982-ben az olasz Paolo Rossi, 1990-ben a nyugatnémet Lothar Matthäus, 1998-ban Zinédine Zidane, 2002-ben pedig Ronaldo diadalmaskodott. Utóbbi esetében az sem számított, hogy az év első felében sérülése miatt szinte egyáltalán nem lépett pályára - a vébén gólkirályi címet és aranyérmet nyert, és ez elég volt az Aranylabdához.
Ez alapján az idén egy olasz labdarúgónak "kellene" nyernie a France Football szavazásán, azonban meglehetősen nehéz lenne kiválasztani egyetlen focistát a squadra azzurrából, amely elsősorban kiváló csapatteljesítményének köszönhette végső diadalát. Persze kiváló futballistákban nem volt hiány az olaszoknál, és sokak szerint az Aranylabdát leginkább a középhátvéd Fabio Cannavaro érdemelné meg, akit egyébként a világbajnokság második legjobb játékosának választottak.
Ő a nyáron a Juventus FC-ből a Real Madridból igazolt, és egy ilyen transzfer mindig jót tesz az adott labdarúgó renoméjának, azonban a királyi gárdában nem megy neki olyan jól a játék (még ha a madridiak védelme láthatóan feljavult ebben a szezonban), arról nem is beszélve, hogy az ilyen szavazásokon általában a támadókat szokták előnyben részesíteni - az utolsó hátvéd, aki Aranylabdát nyert, Matthias Sammer volt 1996-ban.
Az olasz csatárok közül senki sem jöhet szóba komolyan, elvégre a talján támadók nem remekelt a vébén, az olyan sztárok, mint Francesco Totti vagy Alessandro del Piero, messze saját tudásuk alatt teljesítettek, csak egy-egy felvillanásuk volt, ráadásul az év többi részében sem csillogtak. A védelemből Marco Materazzi két gólt is elért a vébén, a döntőben is betalált, de vele kapcsolatban még így is szinte mindenkinek csak a Zidane-ügy jut az eszébe, kicsi a valószínűsége, hogy az élen végezhetne.
Andrea Pirlo
A kapus Gianluigi Buffon ugyan kiválóan védett, de a hálóőrőkkel még a hátvédeknél is mostohábban szoktak bánni az Aranylabda-szavazáson: az egyetlen győztes erről a posztról Lev Jasin még 1963-ból, és 2002-ben Oliver Kahn sem tudott nyerni, pedig akkor őt a vébé legjobb játékosának választották.
A fenti érvek alapján az olasz sportsajtóban egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy az Aranylabdára idén a legnagyobb esélye Cannavaro mellett az AC Milan középpályásának, Andrea Pirlónak van. Ő mindegyik meccsen kezdő volt a vébén, egy gólt szerzett és három gólpasszt adot, és a mezőny legjobbjának választották meg a Ghána elleni csoportmérkőzésen, illetve a Németország elleni elődöntőben is. Pirlo ráadásul a kreatívabb focisták közé tartozik, akiket az Aranylabda esetében favorizálni szoktak, ugyanakkor a védekezőmunkája sem átlagos - és ezzel azért jelzi a labdarúgásban manapság zajló paradigma-váltást.