A Reggina a 2002-es feljutást követő három évben kiérdemelte a "nagy túlélő" titulust, hiszen első idényében ugyanannyi bajnoki pontot szerzett, mint az összevetésben végül hátrébb szorult és ezzel kiesett Atalanta, majd második szezonjában is csak a 14. pozícióban végzett. Emlékeztetőül: a két egységgel kevesebbet gyűjtött AC Perugiának osztályozót kellett játszania a bennmaradásért, melyet el is bukott. 2004 nyarán aztán a klub leszerződtette a kispadra a korábbi első osztályú középhátvédet, Walter Mazzarrit, aki edzőként azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy meglepetésre feljuttatta az élvonalba a Livornót. Kezdetben az új mesterrel sem mentek sokkal jobban a dolgok, a 2004-2005-ös idény megint a bennmaradásért foggal-körömmel folytatott harcról szólt, tegyük hozzá, ismét pozitív végeredménnyel, így az első idény, amikor a csapatnak nemcsak "hátrafelé" kellett figyelnie, a tavalyi volt.
Egész optimisták lehettek tehát a vezetők és a bordók drukkerei a nyár elejéig, amikor is a Reggina egyetlen kis klubként belekeveredett a bundabotrányba. 15 pontos minusszal indulni (igaz, ezt a fellebbezés után 11-re csökkentették) egy eleve kiesőjelölt együttesnek a Serie A-ban - ez az, amire azt mondják, kilátástalan. Sok játékos, köztük a fél kezdőcsapat úgy gondolta, hogy éppen ezért inkább máshol keresi boldogulását, ami tovább tetézte a szakmai stáb gondjait. Meg kellett tehát találni a módját a távozók pótlásának, és Mazzarri az egyesület nem túl rózsás anyagi helyzete miatt elsősorban az alacsonyabb osztályokból válogathatott, és hogy milyen jó szeme van az igazolásokhoz, azt jelzi, hogy néhány hónap alatt sikerült is kialakítania egy épkézláb csapatot, egy olyan, körülbelül 16 főből álló kemény magot, amelyre lehet építeni.
Megjegyzendő egyébként, hogy ebben a gárdában három olyan futballista akad, aki családi kapcsolatai miatt is érdeklődésre tarthat számot: a Juventus FC egykori csatára, a Reggio Calabriában másodvirágzását élő Nicola Amoruso sógora nem más, mint Alessandro del Piero, a középhátvéd Alessandro Lucarelli a Livorno gólzsákja, a korábbi gólkirály Cristiano Lucarelli öccse, a védekező középpályás Giacomo Tedesco pedig a harmadik helyen álló Palermo hasonló poszton futballozó játékosával, Giovanni Tedescóval áll ugyanilyen rokonságban.
De térjünk is vissza a labdarúgás szakmai részére! A Reggina az elmúlt években az unikumnak számító 3-6-1-es felállásáról híresült el, amit Mazzarri részben kényszerből alkalmazott, hiszen az nem igazán fordult elő, hogy egyszerre két épkézláb csatára legyen a klubnak. Most viszont éppen ez a helyzet, hiszen a már említett, jelenleg hét gólos Amoruso mellett ott van a házi góllövőlistát vezető, nála majd tíz évvel fiatalabb Rolando Bianchi is, aki a szezon első bajnokiján rögtön mesterhármast szerzett, de később sem adta sokkal alább, így már most tíz találatnál tart, élete legjobb teljesítményét nyújtva.
Ez a szokatlan eredményesség nem mellesleg a nyáron kölcsönből visszaérkezett hondurasi irányítónak, Julio César Leónnak is köszönhető, aki olyan jó formában játszotta végig az elmúlt hónapokat, hogy felfigyelt rá egy tehetősebb egyesület, mégpedig a jelenleg másodosztályú, ám komoly ambíciókkal rendelkező Genoa - a klubvezetés pedig Mazzarri és a drukkerek rosszallása ellenére jó pénzért el is adta Leónt. Ezzel pedig még nem is volt vége a vezetőség "ámokfutásának", hiszen nemrég bejelentették, hogy a Lokomotiv Moszkva hárommillió euróért megvette a Reggina első számú kapusát, Ivan Pelizzolit, aki eddig egy percet sem hagyott ki a bajnokságban. Ez azért is baj, mert a keret másik két hálóőre, Pietro Marino és Andrea Campagnolo közül csak utóbb rendelkezik egy kevés élvonalbeli tapasztalattal (11 meccsen védett az előző szezonban), és ezt valahol mélyen érezték is az illetékesek, hiszen megszerezték a harmadosztályú Pisa kapusát, a 26 esztendős Christian Puggionit, aki a Sampdoria nevelése, ám megfelelő tapasztalatai neki sincsenek.
Közben León helyére visszacsábították a csapathoz a nyáron Livornóba távozott Luca Vigianit, aki azonban inkább a bal oldalon bevethető, ezért ismét szükségessé vált a taktika átalakítása: tavasszal leginkább egyfajta 3-4-2-1-es formációban láthatjuk majd futballozni a bordó mezeseket, a Maurizio Lanzaro, Lucarelli és Salvatore Aronica alkotta védőtrióval. A jobb szélen Giandomenico Mesto személyében az első olyan labdarúgó szerepel, aki a Regginából lett olasz válogatott, a bal oldal Francesco Modestóé, míg középen a kisebbik Tedesco mellett általában a másodosztályból felhozott Nicola Amerini kap lehetőséget. Centerpozícióban Bianchi helye megkérdőjelezhetetlen, mögötte Amoruso, valamint a legutóbbi hétvégén a Cagliari elleni meccset két góljával eldöntő nagy visszatérő Vigianit láthatjuk.
Érdemes figyelni még az Amerinivel együtt a Serie B-ből nyáron érkezett középpályásra, Luca Tognozzira, valamint a szélső Pascale Foggiára, akit a klub nemrég kapott kölcsön a Laziótól - ez utóbbi igazolás azért érdekes, mert a római klub az Oddo-transzfer részeként kapta meg végleg az addig kölcsönben náluk lévő Foggiát az AC Milantól, hogy azonnal tovább is passzolja Reggio Calabriába...
Az így kialakult kerettel dolgozhat tehát Mazzarri mester, a recept pedig adott: ugyanazt kellene folytatni, amit az ősszel játszott a gárda, a gyengébb együttesek ellen minél több pontot gyűjteni (ismét legyőzni a Parma FC-t, az Ascolit és a Sienát, mint ahogy azt a Cagliarival tették), és megszorongatni a nagyokat (jó példa az AS Roma elleni otthoni 1-0-s győzelem, vagy az Empoli FC 4-1-es "megsemmisítése").
A kiesés elkerülése tehát korántsem lehetetlen feladat, még a 11 pontos levonással sem, a hangulat pedig érezhetően jobb az Oreste Granillo-stadionban manapság, mint a bajnoki nyitány előtt. Ezt fokozta tovább a kieső helyekről való hétvégi elmozdulás, a bordó mezesek és szurkolóik így optimistán tekintenek a következő mérkőzések elé: a Reggina vasárnap az ugyanúgy 16 ponttal álló FC Messinát fogadja, majd Torinóba utazik a csapat, és ha mindkét találkozót hozza, máris nagyobb biztonságban érezheti magát.