Cannavaro: Az álmoknak fontos szerepük van

Az olasz válogatott középhátvédje, Fabio Cannavaro 2006-ban felért a csúcsra: a németországi világbajnokságon a squadra azzurra csapatkapitányaként magasba emelhette a győztesnek járó trófeát, majd az év végén a legfontosabb egyéni díjakat (France Football Aranylabda, FIFA World Player) is begyűjtötte. A Real Madrid színeiben eleinte ugyan elmaradt a várakozástól, de immár a királyi gárdánál is kezdi megközelíteni egykori önmagát.

- Az elmúlt évben önt választották meg Európa legjobb játékosának. Úgy véli, hogy az egyenletes teljesítményének köszönheti az Aranylabdát?
- Úgy gondolom, hogy nem csak az elmúlt év 12 hónapjában, hanem már előtte is magas szinten futballoztam, de tisztában vagyok vele, hogy a világbajnokság megnyerése nélkül aligha kaptam volna meg az Aranylabdát. Az utóbbi időszakban elkerültek a sérülések, így a kondíciómmal nem voltak problémák, ami lehetővé tette, hogy a formám is egyenletes maradjon.

- A vébén szinte hibátlanul futballozott, van ennek valami titka?
- Nincsen különösebb titok mögötte, mindössze a nagy koncentráció, a fantasztikus csapatszellem és az a tény, hogy Marcello Lippi személyében tökéletes edzőnk volt.

- Mi a véleménye arról, hogy a vébé legjobbjának járó trófeát Zinedine Zidane kapta meg? Sokak szerint ez is önnek járt volna...
- Ezt a kérdést már sokszor feltették nekem a torna óta, és mindig ugyanazt válaszolom: a célom az volt, hogy az olasz válogatott megnyerje az aranyérmet, nem pedig az, hogy én legyek a vébé legjobbja. Semmiképpen sem cserélnék Zidane-nal ebből a szempontból.

- A berlini diadallal beírta magát a sportág aranykönyvébe. Milyen érzés volt felemelni a trófeát?
- Csodálatos élmény volt, még ha abban a pillanatban nem is gondoltam bele, hogy milyen hatalmas eseményről van szó. A játék közben, a pályán az ember gyakran annyira az előtte álló feladara koncentrál, hogy megfeledkezik a tétről, a mérkőzés jelentőségéről. Csak akkor értettem meg igazán, hogy milyen nagy eredményt értünk el, amikor hazaérkeztünk Olaszországba, és Rómában, a Circus Maximuson százezrek fogadtak. Óriási érzés volt, hogy sikerült boldoggá tennünk az olasz embereket.

- Gondolta volna valaha is, hogy ilyen sikeres lesz?
- Azt hiszem, az álmoknak és a reményeknek fontos szerepük van az ember életében. Már amikor a Napoli ificsapatában szerepeltem, akkor is azért küzdöttem, hogy egyszer hasonló sikerekben legyen részem.

- Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezték: most már biztosan miénk az arany?
- Egészen az utolsó másodpercig nem lehettünk biztosak a dologban. Más kérdés, hogy amikor az elődöntőben hatalmas küzdelemben legyőztük a német válogatottat, ráadásul a saját közönsége előtt, óriási módon megnövelte az önbizalmunkat, és akkor tudatosult bennünk: megnyerhejtük a vébét.

- A 2006-os esztendőben a védők és a kapusok vitték el a legtöbb egyéni díjat, a csatároknak nem sok maradt. Ez mivel magyarázza?
- Nagyon örülök, hogy végre a "piszkos munkát" végző focisták is megkapják az egyéni elismerést! A viccet félretéve, a változás szele már a vébén érezhető volt. A világbajnokságon ugyanis azok a támadók, akiket előzetesen a torna sztárjának vártak, különböző okok miatt nem nagyon villogtak. Így aztán azok a játékosok kerültek a reflektorfénybe, akik általában a háttérben vannak. Hogy az olasz labdarúgásnál maradjak, eddig maximum Gianlugi Buffon teljesítményét ismerték el komolyabban, ám az emberek most már tisztában vannak Gianluca Zambrotta, Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo vagy éppen Marco Materazzi fontosságával is.

- Két egykori klubja, a Napoli és a Juventus ebben az idényben a Serie B-ben találkozott egymással. Erről mi a véleménye?
- Először is el kell mondanom, hogy mindkét egyesülethez mélyen kötődöm. A Napoli mindig is fontos lesz a számomra, hiszen a szülővárosom csapata, ott kezdtem a pályafutásomat. A Juventusszal nyertem karrierem első bajnoki címét - még ha ezt később el is vették az ismert okok miatt. Azt látni, hogy ez a két gárda a másodosztályban csap össze, meglehetősen furcsa a számomra, főleg, hogy a San Paolo-stadionban közel 70 ezren voltak - többen, mint a legtöbb Bajnokok Ligája-találkozón. Remélem, hogy hamarosan már az élvonalban játszhat egymással a két csapat.

A világ tetején

- Tavaly nyáron Emersonnal együtt a Real Madridba igazolt, amely az erősítések ellenére is sokat bukdácsolt a szezonban. Ennek mi lehet az oka?
- Ha egy csapathoz sok új futballista érkezik, akkor mindig kell egy kis idő ahhoz, hogy igazi csapatszellem alakuljon ki, és meglegyen közöttük a megfelelő összhang. Rajtunk kívül Ruud van Nistelrooy, Mahamadou Diarra és José Antonio Reyes is érkezett, akik kiváló futballisták, de még így is csak mostanra kezd igazán összeállni az együttes. Az utóbbi hetek eredményei mutatják, hogy most már sokkal jobban megy a játék.

- Már hosszú ideje Fabio Capello a mestere. Őt miként jellemezné?
- Capello egy fantasztikus edző, az eredményei önmagukért beszélnek. Egy olyan tréner, aki maximális koncentrációt és profizmust követel meg a játékosaitól, és a legapróbb részletekre is odafigyel. Nekem nagyon jó a kapcsolatom vele.

- Miként tölti a szabadiejét a spanyol fővárosban?
- Madrid gyönyörű város, és mivel a városközponthoz közel lakom, így igazán közelről láthatom a szépségeit. Ami a szabadidőmet illeti, nincsenek különleges hobbijaim: igyekszem sok időt tölteni a családommal, néha a barátokkal elmegyünk egy-egy étterembe.

- Ki a három legjobb labdarúgó, akivel szembekerült a pályafutása során?
- A karrieremben rengeteg kiváló futballista volt az ellenfelem, és szerencsére sokakkal együtt is játszhattam, nehéz lenne egy listát összeállítani belőlük. Így inkább csak egyetlen focistát említenék: Diego Armando Maradonát. Tétmeccsen ugyan sohasem kellett ellene játszanom, de a Napoli labdaszedőjeként testközelből láthattam őt, és igazi világklasszisnak tartom, aki hihetetlen dolgokra volt képes a labdával.

Forrás: Calcio Italia

www.global-soccer.eu