Sikeres klubedzőből nem mindig lesz jó kapitány

Fabio Capello angol szövetségi kapitánnyá kinevezésével újabb, klubedzőként rendkívül sikeres szakember próbálhatja ki tudását egy nemzeti tizenegy élén. A múltban több példa is akadt arra, hogy egy szakember hasonló korábbi tapasztalat nélkül került egy válogatott élére, és a mérleg felemás: van, akinek bejött a váltás, mások viszont az újfajta közegben nem tudtak ugyanolyan sikereket elérni.

Utóbbira a legjobb példa alighanem Louis van Gaal, aki a kilencvenes évek közepén az Ajax Amsterdammal minden létező trófeát begyűjtött (előbb UEFA-kupát nyert, majd elhódította a Bajnokok Ligáját is, az európai Szuperkupát, végül pedig a Világkupa is a holland klubé lett), majd az FC Barcelonánál is sikeresen dolgozott.

A katalánoknál ugyan a nagy nemzetközi sikerek elmaradtak, de azért a Barcával is nyert egy európai Szuperkupát, illetve két spanyol bajnoki címet. Tulajdonképpen logikusnak tűnt, hogy a 2000-es Európa-bajnokság után őt nevezték ki az Oranje élére, azonban a holland válogatott nem járt valami jól Van Gaallal.

Hiába álltak klasszis futballisták a rendelkezésére, az elismert szakvezető nem tudta kijuttatni a csapatot a 2002-es világbajnokságra: a hollandok csak harmadikok lettek a csoportjukban Portugália és Írország mögött, vagyis még csak pótselejtezőt sem játszhattak. Van Gaalt menesztették is a kvalifikációs sorozat végén, és a hollandok azóta minden nagy viadalon ott voltak.

A brazilok ennél valamivel jobban jártak Wanderley Luxemburgóval, aki hazájában az egyik legelismertebb szakvezető volt, amikor az 1998-as világbajnokság után kinevezték szövetségi kapitánynak. A tréner korábban három bajnoki címet nyert hazájában, és tulajdonképpen a selecaónál sem volt sikertelen, elvégre vezérletével az együttes 1999-ben megnyerte a Copa Américát.

A nagy cél, a 2000-es olimpia megnyerése azonban nem jött össze a braziloknak, mivel a sydneyi ötkarikás játékokon Kamerun a negyeddöntőben legyőzte a brazil csapatot. Ráadásul nem sokkal később Luxemburgo pénzügyi botrányba is keveredett, ami hozzájárult menesztéséhez. Kis kitérő után (rövid ideig Emerson Leao is vezette a selecaót) végül Luiz Felipe Scolari lett az utódja, akit ugyancsak a klubszinten elért remek eredményei miatt szerződtettek.

A Felipao becenévre hallgató mester korábban nyert Libertadores-kupát és Mercosur-kupát is, és neki a szövetségi kapitányi pozíció is bejött, hiszen azóta nem is dolgozott klubnál. Miután 2002-ben megnyerte a brazilokkal a világbajnokságot, a portugál válogatott mestere lett, és a luzitánokkal eddig egy Eb-ezüst és egy világbajnoki negyedik hely a mérlege.

Olaszországban az utóbbi időben szinte mindegyik szövetségi kapitányt a korábban klubszinten elért sikerei alapján nevezték ki. A sort Arrigo Sacchi nyitotta, aki az AC Milan mestereként két BEK-et, egy európai Szuperkupát és egy Világkupát is nyert.

Ő azután lett a squadra azzurra trénere, hogy a taljánok nem jutottak ki az 1992-es Európa-bajnokságra, és Sacchival a gárda remekül szerepelt, hiszen az 1994-es vébén döntőt játszhatott. Az 1996-os kontinensviadalon azonban a csoportjából sem jutott tovább az olasz csapat, így Sacchinak mennie kellett.

Sacchinak (balra) vb-ezüstérem volt a legnagyobb eredménye a válogatottal, Luxemburgo (jobbra) Copa Americát nyert a selecaóval

Négy évvel később megint egy klubszinten rendkívül sikeres tréner ülhetett le az olasz válogatott kispadjára: Giovanni Trapattoni, aki minden idők egyik legeredményesebb klubedzőjének számít. Négy különböző országban is nyert bajnoki címet (Olaszország, Németország, Portugália, Ausztria), és elhódította a KEK-et, illetve az UEFA-kupát is.

A válogatottnál azonban nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket: a 2002-es vébén a negyeddöntőben búcsúzott csapatával, a 2004-es Eb-n pedig a csoportból sem jutott tovább a squadra azzurrával. Ez azonban egyáltalán nem keserítette el az olaszokat, hiszen utódjának megint egy rendkívül sikeres klubedzőt neveztek ki: Marcello Lippit, aki szintén mindent megnyert klubszinten, ami csak lehetséges, legyen szó olasz bajnoki címről, Bajnokok Ligájáról vagy Világkupáról. A húzás pedig ezúttal bejött, hiszen a válogatott tavaly, Lippivel a kispadon megnyerte a világbajnokságot.

A fenti szakemberek hazájukban lettek először szövetségi kapitányok, a német Otto Rehhagel viszont külföldön került első alkalommal egy válogatott élére. A Bundesligában korábban három bajnokságot nyert mester karrierjéből a nemzetközi klubsiker sem maradt ki (a Werder Bremennel 1993-ban KEK-et nyert), azonban a görög nemzeti csapat edzőjeként senki sem tartotta esélyesnek arra, hogy folytatódjon a sikersorozat. A hellének azonban a 2004-es Európa-bajnokságon hatalmas meglepetésre az élen végeztek, és Rehhagelt azóta hősként tisztelik Görögországban.

Amikor Rehhagel bekerült a görög istenek közé: győzelem a 2004-es Eb-n

Ugyanez nem mondható el a svéd Sven-Göran Erikssonról, aki klubedzőként rendkívül sikeres volt (svéd, portugál és olasz bajnoki cím is fűződik a nevéhez, és nemzetközi szinten ért el kiváló eredményeket, elég, ha csak az 1999-es KEK-győzelemre gondolunk), az angol válogatott élén azonban elmaradt a várakozástól.

Ő volt a háromoroszlánosok első külföldi mestere, és a csapat hiába jutott be vele három nagy tornán is a legjobb nyolc közé, ennél tovább egyszer sem verekedte magát - az angol közvélemény számára pedig ez kevés volt. Más kérdés, hogy Steve McClaren eredményei láttán Angliában már "visszasírták" Erikssont, de a jövőben nem ő, hanem Fabio Capello bizonyíthatja be az angol válogatottról, hogy valóban többre hivatott.

www.infosport-focivilag.hu