Testvérharcok a futballpályán

A holland válogatott március 26-án Ausztria ellen játszik barátságos mérkőzést, és a Marco van Basten által kihirdetett keretben ott van a Feyenoord középpályása, Jonathan de Guzman is. Hogy ebben mi az érdekes? Csupán annyi, hogy De Guzman kanadai származású, és bátyja, Julian a juharlevelesek nemzeti tizenegyében szerepel.

Nem mind klasszis, aki Beckenbauer

A labdarúgás történetében rengeteg olyan testvérpár akadt, akik egyaránt olyan magas színvonalon futballoztak, hogy bekerültek hazájuk válogatottjába, az viszont érthető módon igen csak ritka, hogy a testvérek különböző országot képviseljenek - még ha nem is példátlan. Az 1960-as évekből például rögtön két ilyen esetről is tudunk, és az első azért különösen érdekes, mert bár a Baker család skótnak vallotta magát, egyik gyermekük sem a skót válogatottban lépett pályára!

A família az Egyesült Államokban élt, amikor 1938-ban az idősebb testvér, Gerry született, de nem sokkal később Bakerék hazaköltöztek Nagy-Britanniába. Rövid időt még Liverpoolban is eltöltöttek, és a fiatalabb tesó, Joe ott látta meg a napvilágot, de hamarosan a család hazatért Skóciába. A két Baker srác így itt kezdett el futballozni, és Gerry az 1950-es évek végén a St. Mirrenben olyan jól játszott, hogy hamarosan a Manchester Cityben kötött ki. A támadó angol és amerikai állampolgársággal is rendelkezett, de mivel a háromoroszlánosok nem hívták meg a nemzeti csapatba, így aztán az Egyesült Államok válogatottjában debütált, igaz, már csak pályafutása végén, 1968-ban, és összesen hét alkalommal húzhatta fel a címeres mezt.

Időközben öccse is profi labdarúgó lett, ráadásul sokkal nagyobb karriert futott be, hiszen miután a Hibernian FC-ben ontotta a gólokat, leigazolta őt az olasz Torino, ahol azonban egy autóbaleset miatt nem jutott komoly lehetőséghez. Egy év elteltével az Arsenal FC klubrekordnak számító összegért vette meg az akkor már angol válogatott focistát. Joe hiába élt ugyanis gyermekkora óta Skóciában, mivel Liverpoolban született, az akkori brit törvények értelmében csak Angliát képviselhette. Még 1959-ben debütált a háromoroszlánosoknál, és 1960-ban például játszott Magyarország ellen is, de mind az 1962-es, mind az 1966-os vb-keretből kimaradt - pedig nyolc válogatott mérkőzésén ötször volt eredményes. Pályafutását végül Skóciában fejezte be, és bár később kétszer is volt az Albion Rovers edzője, elszakadt a sportágtól és egy pubot vezetett egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig.

Bakerékkel egy időben Nagy-Britanniában akadt egy másik testvérpár is, amelynek tagjai különböző válogatottban szerepeltek - szintén azon brit törvény miatt, mely szerint az Egyesült Királyság tagjai a szülőhely alapján hívhatták meg a focistákat a nemzeti csapatba. A Hollins család idősebb gyermeke, David a walesi Bangorban látta meg a napvilágot, de 1958-ban már a Brighton & Hove Albionban védett. David a Newcastle United színeiben lett elismert portás, a Szarkáknál 1960 és 1967 között 121 alkalommal állt a kapuban, és teljesítménye elég volt ahhoz, hogy ezen időszak alatt nyolcszor is behívják a walesi válogatottba.

Öccse, a már Angliában született Joe ennyiszer nem húzhatta fel a háromoroszlánosok címeres mezét, hiszen csak egyszeres angol válogatott volt, azonban pályafutása mégis sikeresebbnek mondható: a középpályás 1963 és 1975 között több mint 400 bajnokin szerepelt a Chelsea FC-ben, kétszer volt az év játékosa a klubnál, nyert Liga- és FA-kupát, és a csapatkapitányi karszalagot is viselhette. Később megfordult a Queens Park Rangersben és az Arsenal FC-ben is (az Ágyúsok színeiben játszott az 1980-as KEK-döntőn), majd visszavonulását követően edző lett, és irányította a Chelsea-t is - jelenleg pedig az amatőr Weymouth mestere.

Az 1960-as éveket követően aztán sokáig nincs tudomásunk hasonló esetről, még az 1990-es évek elején történt nagy politikai-földrajzi változások sem eredményeztek ilyen helyzetet - bár az orosz válogatottsági rekordot tartó Viktor Onopko öccse, Szerhij egészen az utánpótlás válogatottig jutott Ukrajnában. A jelenlegi évtizedben azonban megszaporodott a különböző országokat képviselő testvérek száma, köszönhetően elsősorban annak a FIFA-rendelkezésnek, amely szerint a kettős állampolgárságú játékosok 21 év alatt "nemzetet válthatnak" akkor is, ha valamilyen korosztályos válogatottban már szerepeltek.

A Vidigal testvérek egyaránt Angolában látták meg a napvilágot, de a família nem sokkal később Portugáliába költözött, ahol aztán mind az öt fiúgyerek futballistának állt - de csak ketten futottak be közülük komoly karriert. José Carlos Fernandes Vidigal, aki a Lito művésznéven kergette a labdát, előbb a Campomaiorense, majd a Belenenses csapatában játszott, és 1996-ban kapott meghívót az angolai válogatottba, amellyel ott volt az 1998-as Afrika-kupán is. Öccse, José Luís (aki Vidigalként került be az évkönyvekbe) azonban nála is tehetségesebbnek bizonyult, hiszen 1995-től kezdve a Sporting CP-ben focizott, és rá a portugálok csaptak le: már az 1996-os olimpián is képviselte a luzitán színeket, 2000-ben pedig a nagyválogatottban is debütált, és két év alatt 15 alkalommal húzta fel a címeres mezt. A 2001 novemberében megrendezett, Angola elleni barátságos mérkőzést azonban éppen kihagyta, pedig akár a bátyja ellen is játszhatott volna...

Salomon Kalou majdnem holland válogatott lett

Nem mindennapi a Vierik története sem. A papa, Roberto Vieri szintén futballista volt, aki Ausztráliában is profiskodott, így a család ott is élt. Christian Vieri nevét alighanem minden futballszerető ismeri, hiszen a Bobo becenevű támadó illusztris karriert mondhat magáénak: játszott a Juventus FC-ben, az Atlético Madridban, a Lazióban, az FC Internazionaléban, az AC Milanban, volt olasz és spanyol gólkirály, és 49 olasz válogatott mérkőzésen 23 gólt ért el. Öccse, az 1978-ban született Massimiliano (vagy ahogy az ausztrálok nevezik, Max) 2004-ben debütált az ausztrál válogatottban, de meghívásában alighanem a neve inkább szerepet játszott, mint a játéktudása - összesen hatszor húzhatta fel a címeres mezt.

A 2006-os világbajnokság előtt fennállt annak a lehetősége, hogy a két Kalou testvér is külön válogatottban szerepeljen, hiszen Salomont a hollandok szerették volna honosítani, elvégre gyermekkora óta Rotterdamban élt, és a Feyenoordban focizott. A játékos szívesen fel is húzta volna az Oranje mezét, de a szövetségi kapitány, Marco van Basten legnagyobb bánatára az illetékes holland miniszter, Rita Verdonk többszöri kérésre is visszautasította a focista holland állampolgárságra vonatkozó kérelmét, így Salomon Kalou nem lehetett ott holland színekben a vébén - pedig akkor akár bátyja, Bonaventure ellen is pályára léphetett volna. Ő ugyanis elefántcsontparti válogatott, és a két ország tizenegye egy csoportban szerepelt a tornán. Salomon azóta "beletörődött" sorsába, és immár az afrikai ország színeiben fut ki a pályára.

Az afrikai labdarúgás több érdekes történetet produkál ebben a tárgykörben. A két Kizito, Nestory és Manfred például egyaránt Ugandában született, és mind a ketten ott is kezdtek futballozni az SC Villa együttesében. Nestory 2004 óta Európában légióskodik, és jelenleg a szerb Vojvodina balhátvédje, miközben rendszeresen helyet kap a László Csaba által irányított ugandai válogatottban is. Manfred viszont 2005-ben a szomszédos Ruandába igazolt, ott megkapta az állampolgárságot, és rögtön be is mutatkozhatott a nemzeti tizenegyben. A két válogatott azóta kétszer is találkozott egymással, de sajnos arról nincs tudomásunk, hogy a testvérek játszottak-e egymás ellen.

A két Mandandát, Steve-et és Parfait-t azonban csak egy szünet választotta el attól, hogy ellenfélként fussanak ki a pályára címeres mezben - bár a meccs közben aligha találkozhattak volna egymással, lévén mindketten kapusok. Mindketten a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Kinshasában születtek, majd Franciaországba kerültek, és hálóőrnek álltak. Steve jelenleg az Olympique Marseille portása, és szinte az összes korosztályos francia csapatban szerepelt, sőt, sokak szerint a nagyválogatottban is a helye lenne. Februárban mindenesetre az úgynevezett Franciaország A nevű csapatban szerepelt (amely tulajdonképpen amolyan tartalékválogatott volt), az ellenfél pedig a Kongói DK hasonló együttese volt, a keretben a mindössze 18 esztendős Parfait Mandandával, aki a Girondins Bordeaux ifjúsági csapatában véd. A galloknál az első, az afrikaiaknál a második félidőben kezdődött az összeállítás ugyanazzal a névvel...

www.infosport-focivilag.hu