Ehhez némi alapot szolgáltatva nézzük meg a számokat, jelesül, hogy a topligás országok milyen arányban vannak reprezentálva labdarúgóik által a BL elődöntőjében: 18 angol, 12 spanyol és 9 francia mellett két olasz futballistával (Gianluca Zambrotta és Carlo Cudicini), valamint Michael Ballack személyében egy némettel számolhatunk. Már ez az egy adatsor is alátámaszt néhány egyértelmű tényt, például, hogy a franciák a legnagyobb focista-exportőrök, az angolok pedig a legkomolyabb importőrök a vizsgált öt országot tekintve, míg a maradék három futballnemzet vegyes, illetve változó képet mutat.
A nemzeti csapatok szintjén azonban egyértelmű a helyzet, ami felveti a kérdést, hasznos-e, ha egy válogatott futballista a hazáján kívül más topligákban is edződik? Nem áll szándékunkban kinyilatkoztatni a nagy bölcsességet és igazságot, pusztán szakmánk követelményeinek eleget téve statisztikázunk egy keveset.
Az utóbbi tíz évben megrendezett öt világversenyen Franciaország egy-egy világbajnoki arany- és ezüstérmet, valamint egy Európa-bajnoki aranyat könyvelt el, az olaszok mérlege egy vb-arany és Eb-ezüst, míg a németeké egy-egy vb-ezüst, illetve bronz. Sőt, azért törökök is kiküzdöttek maguknak egy bronzérmet 2002-ben - és hol vannak eközben a klubfutball aktuális királyai? Sehol, Spanyolország válogatottja hosszú évtizedek óta képtelen trófeaközelbe kerülni, Anglia legjobbjai pedig szégyenszemre ott sem lesznek Ausztriában és Svájcban, miután elbukták az Eb-kvalifikációt.
A hispánok viszont, ha ezen logika mentén haladunk, júniusban a korábbiaknál nagyobb eséllyel indulnak: az utóbbi időben ugyanis náluk is megindult az "export". A selejtezőkön szerepeltek közül, akik jó eséllyel helyet kapnak majd az utazó keretben, Francesc Fabregas, José Reina, Fernando Torres és Xabi Alonso brit földön edződik, de José Antonio Reyesnek és Luis Garcíának is vannak ez ügyben tapasztalatai, míg Alberto Riera a francia élvonalban eltöltött időszakról mesélhet csapattársainak.
Ha a hispánok bejutnak a legjobb négy közé júniusban, méghozzá a fent említett labdarúgók közreműködésével, az némileg alátámasztaná ezt a kis elméleti játszadozást.
Olaszországra mindez nem húzható rá olyan egyszerűen, hiszen a taljánok legjobbjai rendre otthon szerepelnek, de az azért elgondolkodtató, hogy a szezon végére jó eséllyel lesz német bajnok Luca Toni (Bayern München), francia aranyérmes Fabio Grosso (Olympique Lyon) és spanyol első Fabio Cannavaro (Real Madrid) - vagy ha ő nem, hát Gianluca Zambrotta (FC Barcelona). Jobb memóriájúak emlékezhetnek, megjárta már a spanyol fővárost az AS Romával bajnokesélyes Christian Panucci és a Fiorentinával az UEFA-kupa elődöntőjébe jutott Christian Vieri is.
A kontinens egyes élklubjainak átigazolási tendenciáit is érdemes megfigyelni. A Real Madrid az utóbbi időszak látványos kudarcai ellenére kitartóan próbálkozik angol, német, olasz játékosokkal (Christoph Metzelder most is a klub alkalmazásában áll, Michael Owen, David Beckham és Jonathan Woodgate már távoztak, Antonio Cassanót pedig inkább visszakölcsönözték hazájába).
Barcelonában inkább a francia vonalon nézelődnek (Eric Abidal, Thierry Henry, Lilian Thuram jelenleg is a katalánokat szolgálja, a korábbi évekből említhetjük Ludovic Giuly és Emmanuel Petit nevét, a németek képviselőjeként Robert Enkét, olasz részről pedig a már felhozott Zambrottát).
A Bayern München sem marad ki a sorból, Owen Hargreaves révén sokáig képben voltak az angol vonalon, de a francia (Willy Sagnol, Bixente Lizarazu) és az olasz kapcsolat (Ruggiero Rizzitelli) sem újkeletű.
Pár napja pedig hogy, hogy nem, az UEFA-kupában éppen egy francia és egy olasz, Franck Ribéry és Toni jutatta a bajorokat az elődöntőbe.
Hogy ez most kinek siker?
A klub, a válogatott vagy a játékos jár-e a legjobban, ha külföldre szerződik (vagy ha otthon marad)? Ki tudja? Egy biztos, a néző, a szurkoló a színvonalra nem panaszkodhat.