A Paris-SG a kilencvenes években még egyértelműen az élcsapatok közé tartozott a Ligue 1-ben, de a mostani évtizedben a klub nem annyira a jó eredményeiről, hanem a drága igazolásairól, állandó edzőcseréiről és szurkolói botrányairól volt híres. Na meg arról, hogy rendre alulmúlta a vezetőség ambícióit.
A 2004-ben megszerzett ezüstérem kivételével a párizsiak ebben a dekádban egyszer sem végeztek a dobogón, sőt, többnyire a mezőny második felében fejezték be az évadot, miközben az állandóságot csak a bizonytalanság jelentette a klubnál: mind a pályán, mind azon kívül.
Jellemző például, hogy a tavalyi előtt a 2003-2004-es volt az utolsó olyan szezon, amelyet a fővárosiak ugyanazzal a trénerrel fejeztek be, mint akivel elkezdték, 2006 nyarán pedig új tulajdonosa is lett az egyesületnek, mivel a Canal+ televíziós társaság eladta egy befektetői cégekből álló konzorciumnak.
A tulajdonosváltás egyben némi szemléletváltást is hozott, ami a legutóbbi idényben abban nyilvánult meg, hogy a vezetőség a gyengébb eredmények ellenére sem menesztette a szakvezetőt, Paul le Guent. Pedig akár meg is tehették volna, hiszen a párizsiak még a szokottnál is gyengébben szerepeltek a bajnokságban, és csak az utolsó fordulókban kerülték el a kiesést - más kérdés, hogy a kupákban jól meneteltek.
A francia kupában csak a döntőben kaptak ki az Olympique Lyontól, a Ligakupát pedig meg is nyerték. Utóbbi azért volt fontos, mert ezzel kvalifikálták magukat a nemzetközi porondra, és Le Guen állását alighanem ez mentette meg.
A jelenleg is zajló bajnokságra már valamivel nagyobbak a célok, ennek érdekében sikerült is megerősíteni a keretet - ám valamivel ésszerűbb módon, mint a korábbi időszakban, amikor gyakran nem annyira szakmai okokból igazoltak le valakit, hanem csak azért, mert nagy névnek számított.
Ennek persze némileg ellentmond a mostani új szerzemények névsora, hiszen az igazolások között ott volt Claude Makelele és Ludovic Giuly is, szerződtetésük azonban szakmailag is indokolt volt: mind a ketten olyan poszton futballoznak, amire szükség volt. Arról nem is beszélve, hogy a sok ifjonc mellé nem ártott néhány sokat próbált rutinos labdarúgót hozni.
Ráadásul Makelele ingyen érkezett a Chelsea-től, s Giuly is "csak" 2,5 millió euróba került. A klub szerette volna egyébként még Lilian Thuramot is szerződtetni, aki szintén ingyen jöhetett volna a Barcelonától, de a veterán védő az orvosi vizsgálaton nem ment át (szívelégtelenséget állapítottak meg nála).
Hozzájuk képest a Le Mans UC-tól megvett benini Stéphane Sessegnon kifejezetten drága volt a maga nyolcmillió eurós vételárával, de azt az összeget pár focista eladásával sikerült megteremteni. A csatár Amara Dianét és a szélső Cristián Rodríguezt is egyaránt hétmillióért adták el (előbbit a katarai Al-Rajjannak, utóbbit az FC Portónak), míg a középpályás Didier Digard ötmillióért került a Middlesbrough-hoz. .
Le Guen még egy csatár megvételét szorgalmazta a vezetőségnél (a Le Havre másodosztályú gólkirálya, Guillaume Hoarau mellé), a kiszemeltje is megvolt a Rennes-nél szereplő Jimmy Briand személyében.
A bretonok azonban tízmillió eurót kértek a fiatal focistáért, ez a PSG pedig már nem az a klub, amely számolatlanul szórja a pénzt, így Briand maradt Rennes-ben - és inkább a Fenerbahce szerb csatárát, Mateja Kezmant vette meg.
Kezman eddig még csak csereként lépett pályára, hiszen Le Guen eddig mind a négy bajnokin 4-5-1-es játékrendszerben küldte pályára együttesét. De nem csak a taktika volt változatlan, hanem a kezdő tizenegy is szinte teljesen: az első fordulóban Sessegnon eltiltás miatt nem játszhatott, és a középpálya védekező részlegében Makelele mellett kétszer Jérome Clément, kétszer pedig Clément Chantome szerepelt.
A párizsiak így aztán egy rendkívül masszív gárdát alkotnak, amely nem a látványos támadójátékra alapoz, viszont nagyon nehéz gólt szerezni ellene.