A sok aranylabdás nem garancia a sikerre

Amikor az AC Milan a nyáron előbb Ronaldinhót, majd Andrij Sevcsenkót is leigazolta, a rossoneróknál a világsztárok egy olyan konstellációja jött össze, amire korábban nem sok példa akadt. A milánói egyesületnél jelenleg három olyan focista is játszik, aki már nyert Aranylabdát, és ilyen eddig mindössze két klubnál történt meg - azonban figyelmeztető jel lehet az olaszok számára, hogy a korábbi hasonló esetek nem voltak túl sikeresek.

Az AC Milan a gyengébb szezonkezdetet követően az utóbbi hetekben kezd magához térni, és az FC Internazionale elleni városi rangadó megnyerésével kilábalt a hullámvölgyből.

A mérkőzésen a csapat egyik nyári sztárigazolása, Ronaldinho szerezte a győztes találatot, és a brazilt a közönség vastapsa közepette cserélte le Carlo Ancelotti a 83. percben - hogy helyére egy másik Aranylabdást küldjön be Andrij Sevcsenko személyében.

A milánóiak keretének harmadik Aranylabdása, Kaká végig a pályán volt, de a fenti cserének köszönhetően a három, egykor Európa legjobbjának megválasztott futballista egyszerre nem szerepelt a csapatban. Erre eddig a szezon során mindössze két példa volt: a legutóbbi, FC Zürich elleni UEFA-kupa-mérkőzés utolsó félórájában, amikor a kezdő tizenegyben szerepelt Sevcsenko és Ronaldinho mellé Kaká is beállt, illetve a Genoa ellen bajnokin. Utóbbi volt az egyetlen tétmeccs, amelyen mind a hárman a kezdő tagjai voltak, de Ancelotti már a szünetben lekapta Ronaldinhót és Sevcsenkót is - a Milan pedig 2-0-s vereséget szenvedett.

A milánóiak mestere alighanem alaposan áttanulmányozta a labdarúgás históriáskönyveit, amelyekből megállapíthatta, hogy bár papíron jól hangzik, ha egy klubnak egyszerre három Aranylabdás futballistája van, de ez korántsem jelent garanciát a sikerre. A sportág történetében eddig két olyan klub, illetve időszak volt, amikor a világklasszisok ilyen konstellációja összeállt: az egyik egyesület öt, a másik három idényen keresztül tudott a soraiban egyszerre három aranylabdást, és az összes trófea, amit fel tudnak mutatni ezen időszakban, az egyetlen bajnoki cím. Pedig az egyik gárdának egy szezonon keresztül nem is három, hanem négy aranylabdása volt...

Kezdjük a régebbi példával. Az 1960-as évek második felében a Manchester United fokozatosan vált előbb Anglia, majd Európa legjobb együttesévé, és utóbbit a BEK 1968-as megnyerésével bizonyította. A diadal abban az esztendőben azt eredményezte, hogy a France Football díját a csapat északír zsenije, George Best kapta meg, és mivel az együttes futballistái közül már Denis Law és Bobby Charlton is rendelkezett hasonló elismeréssel, így aztán a Manchester United lett az első olyan egyesület, amely elmondhatta magáról: keretében három olyan focista is szerepel, akit már megválasztottak Európa legjobbjának.

Akkor sokan alighanem azt gondolták, hogy a MU a következő években egyeduralkodó lesz hazájában, de legalábbis rendszeresen érintett lesz a bajnoki címért folytatott küzdelemben, azonban nem így történt. Hiába játszott rendszeresen mind a három világklasszis a gárdában (az 1971-72-es idényben például a 42 bajnoki mérkőzésből 40-en mind a hárman pályára léptek), a Vörös Ördögök a következő években visszasüllyedtek az angol bajnokság középmezőnyébe, és egyszer sem végeztek a nyolcadik helynél előrébb a tabellán - sőt, 1973-ban majdnem kiestek az élvonalból. Igaz, ekkor már Law és Best is csak elvétve játszott...

Ezt követően évtizedeken keresztül nem volt hasonló csapat a sportág történetében, egészen 2002 nyaráig, amikor a Real Madrid elnökének, Florentino Péreznek terve a "galaktikusokkal" révbe nem ért. A királyi gárda az előző évben megszerezte az Aranylabdás Zinédine Zidane-t, Luis Figo pedig még 2000-ben, már a Real focistájaként hódította el a trófeát - 2002-ben pedig megérkezett melléjük Ronaldo is, aki már 1997-ben Európa legjobbja volt. Egy éven keresztül úgy tűnt, hogy a brazil csatár szerződtetése, és a szupersztárokról szóló játékospolitika eredményes, hiszen a 2002-2003-as pontvadászatban a Real megnyerte a spanyol bajnokságot, soraiban három Aranylabdással. Igaz, a 38 bajnoki mérkőzés közül csak 22 olyan volt, amikor mind a hárman a kezdő tizenegy tagjai voltak, de a Primera División aranyérme, na meg az a tény, hogy a madridiak a BL-ben is az elődöntőig jutottak, arra utalt: a királyi gárda, soraiban a "galaktikusokkal", sikeres lehet.

Nem így történt. A következő idényben a három aranylabdással felálló Real csupán negyedik lett a pontvadászatban, a Bajnokok Ligájában pedig már a negyeddöntőben kiesett - annak ellenére, hogy például a bajnokságban az előző szezonnál többször állt össze a nagy hármas a kezdő csapatban. Pérez ebből azt a következtetést vonta le, hogy szükség van még egy szupersztárra, így 2004 nyarán újabb aranylabdást igazolt Michael Owen személyében - így a Real Madrid keretében már négy olyan focista szerepelt, akit korábban megválasztottak Európa legjobbjának.

Erre nem volt még példa, de a Realnál sem tartott sokáig ez az időszak, hiszen Owen egy év elteltével távozott, miután a csapat a 2004-2005-ös idényben megint trófea nélkül maradt: a Primerában második lett, a BL-ben pedig már a nyolcaddöntőben búcsúzott. A szezon során a bajnokságban egyébként mindössze két olyan meccs akadt, amelyen mind a négyen ott voltak a kezdőben, de további 26 találkozón legalább három aranylabdás kezdett a Realban - mindhiába.

www.infosport-focivilag.hu