Signore Milan - Paolo Maldini-sztárportré

Azoknak a játékosoknak sohasem volt könnyű dolguk, akiknek édesapja kiváló labdarúgó volt, többségüknek sohasem sikerült kilépniük a szülő árnyékából. Az elmúlt évtizedekben talán csak egy kivétel van ez alól a tétel alól: Paolo Maldini. Az AC Milan élő legendája sikerességben mindenképpen felülmúlta édesapját, és bár eleinte Paolót csak úgy emlegették, mint Cesare fiát, mára már megfordult a helyzet, és az idősebbik Maldini az, aki büszkébb lehet a gyermekére.

Pedig az új elnök regnálása sem a legjobban kezdődött, hiszen a csapat továbbra is bukdácsolt, és a 26. fordulót követően (amikor a Sampdoria a Giuseppe Meazza stadionban legyőzte a Milant) a szurkolók tüntetését követően Liedholm lemondott posztjáról.

Berlusconi a hátralévő mérkőzésekre az utánpótlásgárda szakvezetőjét, bizonyos Fabio Capellót nevezte ki a csapat élére. A piros-feketék pedig megtáltosodtak, és végül az ötödik helyen zárták a Serie A-t, ami UEFA-kupás helyezést jelentett. Nagy szükség volt erre a sikerre, hiszen egy Milan-kaliberű egyesület nem engedheti meg magának, hogy egymás után két szezonban is távol maradjon az európai porondtól. Maldini számára pedig egyértelműen sikeres volt az idény, hiszen januárban megszerezte első bajnoki gólját (ami ráadásul győzelmet ért) a Como ellen, és állandó csapattag lett a korosztályos válogatottban is. Ahol egyébként édesapja volt a szakvezető...

A Milan (és egyben Maldini) sikerkorszaka az 1987-88-as szezonnal vette kezdetét. Abban az idényben Arrigo Sacchi lett a tréner, aki a bajnoki címig vezette a klubot - 20 év után először. Pedig a milánóiaknak nem volt könnyű dolguk, hiszen a Diego Maradona által vezérelt Napolinak nem sokkal a bajnokság vége előtt már öt pont volt az előnye. A Milan azonban ezt is behozta, és az utolsó fordulóban éppen Nápolyban diadalmaskodva biztosította be a scudettót.

Ez idő tájt Paolo már nagyválogatottnak mondhatta magát: a szövetségi kapitány, Azeglio Vicini az 1988-as Európa-bajnokságra készülve behívta őt a keretbe, és március 31-én, Jugoszlávia ellen a második játékrészben Giovanni Francini helyett pályára is küldte. Az újonc nem nyújthatott olyan rossz teljesítményt, hiszen a következő meccsen, Luxemburg ellen már kezdett, és a kontinensviadalon a squadra azzurra mind a négy találkozóján a kezdő tizenegyben kapott helyet.

Húszéves korára tehát elmondhatta magáról, hogy elődöntős volt az Európa-bajnokságon. A Szovjetunió elleni, elveszített stuttgarti mérkőzést követően mindössze tíz napot pihenhetett, hiszen már várta a katonai szolgálat, amit Barlettában teljesített.