"A magyar focistának a kispad is jó" - interjú Dunai Antallal

Dunai Antal azon kevesek egyike, aki a Kisteleki István-féle MLSZ-vezetésből a Csányi Sándor-érában is a szövetségben maradhatott, igaz, már nem alelnök, csak tanácsadó. Az egykori olimpiai bajnok, ezüstcipős csatár úgy érzi, megérdemelte volna, hogy tizenöt éve szövetségi kapitány legyen, az U20-as vébén bronzérmes csapat gerincének pedig már ott kellene lennie a nagyválogatottban, mert aki jó futballista, az már húszévesen is az. Szerinte ha egy román meg egy magyar játékos rásprintel egy labdára, biztos, hogy a román éri el, mert jobban akarja a sikert.

- Alig tudtunk időpontot egyeztetni, mert mindig éppen rohant valahová.
- Egyszerűen ilyen vagyok. Az alelnöki funkcióm ugyan megszűnt, de továbbra is sok helyen képviselem az MLSZ-t tanácsadóként, vagy futballnagykövetnek is nevezhetem magam. Nemrég Kecskeméten akadémiát adtunk át, ott vagyok a pályaavatásokon, a felnőtt és az U21-es csapat mellett is, sokszor a külföldi ellenfeleket kísérem és segítem.

- Alelnökként kevesebbet utazott?
- Nem hiszem. Másfél éve ott voltam a Spanyol Labdarúgó Szövetség százéves évfordulóján is, az ottani elnökkel, a már huszonkét éve hivatalban lévő Ángel María Villarral baráti a viszonyom. Egy évben legalább nyolcszor Madridba utazom, ott voltam a tavalyi BL-döntőn és a spanyol sikerrel végződött Eb-döntőn is. Még amikor Joan Laporta volt az FC Barcelona elnöke, akkor hajszál híján sikerült megszervezni, hogy a csapat Budapesten vendégszerepeljen, de a versenynaptára túl zsúfolt volt. Az ügyön a Barca új elnökével még mindig rajta vagyok, a sikerhez hozzájárulhat, ha elkészül majd a Kubaláról szóló film.

- Úgy tűnik, mintha Kubalának jóval nagyobb kultusza lenne Sapnyolországban, mint nálunk. A magyar médiában legutóbb akkor tűnt fel neve, amikor Jimmy Jump egy "Kubala Forever" felirattal beszaladt az Újpest-Fradira, illetve, amikor a Budapesten nemrégiben járt spanyol futballelnök hosszasan méltatta a nyilatkozataiban.
- A spanyolok valóban imádják őt. Ott voltam, amikor felavatták a Nou Camp előtt a két és fél méter magas szobrát, amikor az alkotást felfedő embergúla tetejére felmászott egy kislány, mindenki izgult, nehogy összedőljön az embertömeg. Csodálkoztam, hogy egyetlen magyar újság sem volt ott az eseményen, pedig Kubala egy bálvány volt Barcelonában. Amikor beléptünk vele egy barcelonai étterembe, megállt az élet, és a légy zümmögését is lehetett hallani. A pillanatnyi csodálkozás után mindenki azt súgdosta, hogy "nézd, nézd, itt van Kubala!", aztán sorban álltak az autogramjáért. Egyszer a tengerparton sétáltam vele, egy nagy csattanást hallottunk, mint kiderült, egy magyar autó ütközött egy spanyollal. Amikor Kubala meghallotta, hogy bajban vannak a magyarok, azonnal odaszaladt, és hogy a spanyol sofőr ne hívja a rendőrséget, adott neki ötvenezer pesetát a károk kijavíttatására, a magyaroknak pedig beszállt a benzinköltségébe. Akin csak tudott, segített.

- Ma miért nincsenek, ha nem is Kubala- vagy Puskás-szintű, de legalább meghatározó játékosaink a spanyol első osztályban?
- Nos, igen, akik ma Spanyolországban légióskodnak (Vadócz Krisztián és Pintér Ádám - a szerk.), sajnos nem játszanak minden mérkőzésen, pedig én úgy érzem, hogy illene egy-két magyar válogatott játékosnak, ha nem is a Real Madridban, de mondjuk egy spanyol középcsapatban meghatározó szerepet játszania. A magyarok nem bírják az iramot, a spanyol ligában a nyári egy hónapos pihenőn kívül szinte nincs is megállás.

- De hiszen a 46 fordulóból álló angol másodosztályban sok magyar játékos szerepel.
- Ez igaz, de ők sem játszanak kulcsszerepet a klubjaikban. A külföldieket azért igazolják le, hogy húzóemberek legyenek, de úgy látom, hogy a magyarnak a kispad is jó. Anyagilag biztosan így is megéri, de egy huszonéves játékosnak állandóan játszania kell, hogy egyre tapasztaltabb legyen. Azt is gondnak tartom, hogy amikor valaki kikerül külföldre, az NB I-ben megszokott tempó után nehezen tud felgyorsulni, mivel nincs hozzászokva a terheléshez, ezért nagyon hamar megsérül.

- Arról mit gondol, hogy a válogatott csapatkapitánya, a jelenkor egyik legjobb magyar játékosa, Gera Zoltán csak cserepados egy angol középcsapatban?
- Ez számomra is érthetetlen, mert Gerát már utánpótláskora óta ismerem, és ő tényleg egy jól képzett játékos, aki megedződött a profi világban. De nem tudom, hogy miért nem teszik be. Azt nem hiszem, hogy az edzője vak. Ha én edzőként látom, hogy mennyire jó a játékosom, akkor beteszem a csapatba. Valami nem stimmel, a magyar futball le van értékelődve, talán ez a gond.

- Ez mennyiben befolyásolja a válogatott sikerességét?
- Nemsokára jön a hollandok elleni meccs, amely sorsfordító lehet. Úgy kellene a csapatnak küzdeni, mint ahogy a Gijon harcolt szombaton a Barcelona ellen. A kiscsapat a nagyobb tudást fegyelmezettséggel, több futással, csapategységgel ellensúlyozta, sőt a 80. percig nyerésre állt. Mi miért nem tudunk így játszani? Ha jól felkészülünk, megmutathatjuk, hogy ez a mi pályánk, a mi otthonunk, ahol csak mi nyerhetünk. Ezúttal érzem a tüzet, az elmúlt öt meccsen aratott győzelmek, Dzsudzsák Balázs finnek elleni győztes gólja meghozhatja az önbizalmat.

- Ki most a kedvenc játékosa?
- A külföldiek közül Messi, a magyarok közül Dzsudzsák. Remek bal lába van, de már a jobbat is használja, rúgott is két szép gólt múlt szombaton. De azért látni kell, hogy a PSV-ben eddig jobban játszott, mint a válogatottban, vélhetően azért, mert a felelősség Eindhovenben megoszlik a jó játékosok között. Nem szeretnék ezzel senkit megbántani, de Hollandiában jobbak a társai, mint a válogatottban. Amikor a PSV-ben elfut a balszélen, fel sem kell néznie, úgy ad be, itthon viszont megnézi, hogy ki és merre érkezik középen. Nem rossz a holland bajnokság, de már nem olyan erős, mint egykoron. Jó lenne számára egy olyan spanyol csapat, mint az Atlético Madrid, a Valencia vagy a Sevilla. Angliában is képes lenne érvényesülni a jó beadásaival, ám az ottani rakkolós foci nem igazán neki való.

- Azon kevesek közé tartozik, aki annak ellenére is maradhatott az MLSZ-ben, hogy a Kisteleki-érában is jelen volt.
- Csányi Sándor elnök úr már az első találkozásunkkor mondta, hogy szeretné, ha maradnék. Ha tudok, segítek, mert remélem, hogy ezüstcipősként, olimpiai bajnokként van mit átadnom, és a Spanyolországban eltöltött tíz évem alapján is ragadt rám valami.

- Mi a különbség a Kisteleki István és a Csányi Sándor által vezetett MLSZ között?
- Más, bár kétségtelen, hogy mindkét elnök és elnökség a legjobbat akarta, akarja. Fontos a biztos háttér, de az elnök sem tud gólt rúgni, mint ahogy az MLSZ többi alkalmazottja sem. A csapatot úgy kell összerakni, hogy egészséges önbizalommal lépjen pályára, és higgyen magában.

- Mi az, ami elsőre eszébe jut az Újpestről?
- Az, hogy nagyon boldog voltam, amikor Újpestre kerültem. A labdarúgásban számomra az volt a legnagyobb öröm, hogy Újpesten olyan játékosokkal játszhattam együtt - és most csak a csatársort mondom -, mint Fazekas, Göröcs, Bene és Zámbó. Hétszer nyertünk zsinórban bajnokságot, hol én voltam a gólkirály, hol Bene, hol Fazekas. Ha megnézem a Barcelonát, mi hasonlóan tudtunk játszani abban az időben. Ha ma lennék aktív labdarúgók, ugyanolyan gyorsan tudnánk játszani, a képességünk, a technikai tudásunk és a tehetségünk egyaránt megvolt.

- Hogyan változott a magyar labdarúgás a pályafutása előrehaladtával?
- Törőcsikkel még játszottam együtt, majd a Fradiban szereplő Nyilasi ellen, illetve a Honvédban játszó Détári ellen is. Ezeknek a korszakoknak megannyi tehetségük volt, ám ma azt mondom, Gera, Dzsudzsák, Juhász Roland, és a sort ezzel le is zárhatom. Sajnos olyan sztárjaink pedig abszolút nincsenek, mint mondjuk a bolgároknak a Manchester Unitedben szereplő Berbatov, milyen jó is enne, ha egy ilyen szintű sztárcsapatban egy magyar játékos rugdosná a gólokat. A mi időnkben a közönség tudta, hogy ha kimegy egy NB I-es meccsre, akkor látni fog valamit. Csak nekünk volt villanyvilágításunk, és még a Fradi-drukkerek szívesen jöttek az Újpest meccseire. A nemzetközi meccseinken 20-25 ezer ember volt a stadionban, még a salakos futópályán is nézők ültek az ideiglenesen odavitt padokon.

- Ha ilyen jól érezték magukat az NB I-ben, és ilyen erős volt a bajnokság, nem is vágytak a játékostársaival külföldre?
- Dehogynem, ám akkor még nem lehetett csak úgy légiósnak állni, ahhoz disszidálni kellett. Engem Benével együtt akart megszerezni Kubala a Barcelonának, hároméves szerződést ajánlottak. Sokat jártunk őszi előtornákra, ahol ritkán találtunk legyőzőre, a vitrinünk tele van az ott megnyert kupákkal. Rugdostuk a gólokat, megvertük a Real Madridot. Fazekas, Várady, Nyilasi és jómagam ezüst-, bronzcipősök voltunk, olimpiát nyertünk, szóval tudták Spanyolországban, hogy mennyire tudunk futballozni. Milyen jó is lett volna, ha mindannyian megmutathatjuk magunkat külföldön!

Dunai-gól a cseheknek 1969-ben

- Mit gondol, ma miért gyenge az NB I?
- Mert a klubok a jó játékosokat eladják, és a helyükre rosszabbakat hoznak. Bár az is igaz, hogy ha a jók itthon maradnának, akkor könnyen beleszürkülnének a mezőnybe. Lehet, ha Dzsudzsák például marad a Debrecenben egy-két évig, akkor leenged.

- Akkor járható útnak tartja az újpesti Simon Krisztiánét, aki 19 évesen igazolt kölcsönben a Feyenoordhoz?
- Dzsudzsáknak azért már volt egy elég komoly NB I-es múltja, amikor távozott, és ezt Simonról nem lehet elmondani. De ő is tehetséges, amit nem csak mi láttunk így, hanem külföldi csapatok vezetői is. Biztosan sokat fog fejlődni Hollandiában, gyorsabb lesz a gondolkodása, és gondolom, hogy feldobja ez a hirtelen jött nagy lehetőség. Tévedésnek tartom azt, amit általában Magyarországon hangoztatnak, hogy a 21-22 éves játékos még fiatal, és ráér még fejlődni. Aki jó, az már 19-20 évesen is jó, utána már nagyon keveset lehet javulni. Egy 15 éves futballistára mondhatjuk, hogy tehetséges, de egy 24 évesre már nem. Bár más világ volt, azért Albert és Bene már 17 évesen bemutatkozott a nagyválogatottban.

- Amit mond, abból az következne, hogy az U20-as vb-n két éve bronzérmet nyert magyar válogatott tagjainak már most kész, meghatározó játékosoknak kellene lenniük. Ezzel szemben a többségük csak csere, még az NB I-ben is, pedig a siker után sokan azonnal kicserélték volna az egész csapatot a nagyválogatottra.
- Normális esetben öt-hat játékosnak, a bronzérmes csapat gerincének már ott kellene lennie a nagyválogatottban. Igen, ma már érett játékosoknak kellene lenniük, mégsem azok, szóval valami nem stimmel.

- Mennyiben volt más a helyzet tizenöt éve, amikor az ön vezetésével kijutott az olimpiai válogatott az atlantai olimpiára?
- A csapatomból Szűcs Lajos, Babos és Szabics mind válogatottak lettek utána, csakúgy, mint Hrutka, Mátyus, Lendvai, Lisztes, Dárdai, Dombi és Sándor Tamás. De nem egyből, mert ugyan megígérték, hogy az olimpiai csapatra építik majd a nagyválogatottat, ám mégsem ez történt meg. Az atlantai olimpiát én egy mini világbajnokságnak tituláltam, hiszen az ellenfeleink közül a brazil csapatban olyan nevek voltak, mint Dida, Roberto Carlos, Juninho, Aldair, Bebeto, Ronaldo, Rivaldo, míg a későbbi aranyérmes nigériai válogatottnak a tagja volt többek között Kanu és Babayaro is. Szoros meccseket játszottunk velük, kár, hogy a csoportból nem tudtunk továbbjutni, bár szerintem már a kijutásunk is óriási siker volt, mert Európából mindössze öt csapat kapott kvótát.

- Az sohasem került szóba, hogy a felnőttválogatott szövetségi kapitánya legyen?
- Dehogynem, azt az ígéretet kaptam, hogy az olimpia után a stábom viheti tovább az egész csapatot, a tervem az volt, hogy mindössze három idősebb játékost - mint például Illés Bélát vagy az akkori gólkirály Orosz Ferencet - hívom be a keretbe. Hogy "mi lett volna ha", azt nem tudjuk, az biztos, hogy Csank Jánossal elérte a vb-pótselejtezőt a válogatott, ám ekkor sajnos jött a jugoszlávok elleni nagy vereség.

- Van tüske önben emiatt, hogy nem lett kapitány?
- Mindenki úgy tudta, hogy én leszek, de az utolsó pillanatban valami megváltozhatott, Benkő László helyett Laczkó Mihály lett az MLSZ-elnök, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudom. Úgy érzem, megérdemeltem volna, hogy szövetségi kapitány legyek.

- Edzőként mennyit fejlődött Spanyolországban?
- Egyszer fél évig nem dolgoztam, és akkor olyan edzőket figyeltem, mint az 1978-ban Argentínával vb-győztes César Luis Menotti, a Barcelonát irányító Terry Venables, vagy a Real Sociedadot vezető John Toshack. Venables munkáját egyszer egy hónapig követtem, és amit ellestem, azt később az olimpiai csapatnál is alkalmaztam. A csapatában olyan nagyságok voltak, mint Mark Hughes, Bernd Schuster, vagy Gary Lineker, és lenyűgöztek azok a támadó taktikai elemek, amelyeket láttam. Ezek nem nyilvános edzések voltak, de akadt egy olyan hely a kerítésen kívül, ahonnan néhány szurkoló bámészkodhatott, decemberben én is odakucorodtam, jól beöltözve, nehogy megismerjenek, és egy résnyi helyen néztem, hogyan készíti fel a csapatát. Mindent megjegyeztem, a szabadrúgások, szögletek, partdobások utáni variációkat, ezek mai napig mind megvannak nekem leírva. Amióta - öt éve - az MLSZ-ben dolgozom, felajánlottam ezeket a válogatott kapitányainak is. Jeleztem, hogy nem akarok senkinek a helyére kerülni, de szívesen segítek, mert egy-két csatárnak még tudok olyat mondani, hogy mire érdemes figyelnie.

- Tökölinek nem mondta, hogyan rúghatta volna be az Azerbajdzsán elleni nagy helyzetét?
- Neki nem, de Hajnalt, Priskint, korábban Torghellét korábban már elláttam tanácsokkal. Koemannál az volt a feladatom, hogy figyeljem az edzéseket, és jelezzem, ha bármi problémát látok. Most is hasonló témán dolgozom, de még nem rajzolódott ki pontosan, hogy ezt mennyire igénylik. Én fölajánlom a segítségemet, de nem erőlködöm. Bár ha én edző lennék, és olyan lenne mellettem, aki segíteni tud, én akkor megkérdezném.

- Önt szokták kérdezni?
- Nemigen kérdeznek. Az U20-as vb-n én voltam a csapatvezető, és a taktikai értekezletek végén mindig kértem öt-tíz percet, és jeleztem egy-két olyan dolgot, amire szerintem fontos lenne odafigyelni, például a labda megszerzésénél vagy kapura lövésnél. Egervári Sándor egy olyan egyéniség, akinek megvannak az eredményei, és megvan a saját stábja, a saját elgondolása is. De a közös találkozásaink során - legyen az egy meccs előtti beszélgetés vagy egy közös ebéd - úgyis mondok egy-két dolgot neki, hogy mi az, ami tetszett, vagy ami nem, és ha ez segít neki, akkor jó, de ha nem, az se baj.

- Az előző kapitányt, Erwin Koemant nyíltan kritizálta, amiért az utolsó két Eb-selejtezőn csak egy csatárral játszatta a válogatottat.
- Védeni nem akarom, de az biztos, hogy nem mindenben ő volt a hibás. Egy edző sohasem mondja, hogy ne rúgj gólt, ne fuss többet, ne védekezz, ne támadj. De lehet egy csatárral is támadó futballt játszani, és hárommal is védekezőt. Nekünk, annak idején eszünkbe sem jutott, hogy az edzőt hibáztassuk egy vereség után. A portugálok és a svédek ellen egyszerűen rosszul játszottak a játékosok, nem jöttek be a cselek, a kényszerítők, nem volt letámadás. Ennek egy belső kényszer alapján kellene működnie, hogy ha elveszítem a labdát, akkor nem kocogok, hanem sprintelek, és visszaszerzem, mint ahogyan a Barcelona teszi ezt a legmagasabb szinten. Messi mellett a másik kedvenc játékosom, Dani Alves megengedheti magának, hogy előrefusson, hiszen van, aki beáll ilyenkor a helyére, de ő ennek ellenére, ha elveszíti a labdát, addig kergeti visszafelé az ellenfelet, amíg vissza nem szerzi.

- Ennyire nagy különbséget érez a magyar együttesek és az élcsapatok játékosainak a mentalitása között?
- Magyarországon azt mondják, hogy a labdarúgás csak egy játék. Szerintem ez inkább egy foglalkozás, egy munka, amit szenvedéllyel kell csinálni. Én annak idején amatőrként mentem ki Spanyolországba edzőnek, és sokat tanultam. Ott nem kellett azt mondani egy játékosnak, hogy "fuss!", vagy "játssz!", vagy, hogy "edzésen el kell fáradni". A magyar is akar, de nem látom azt a lendületes, minden áron való győzni akarást, hogy "fáradt vagyok, nincs levegőm, mégis meghúzom még a labdát a széleken, letámadom az ellenfelet, de menni kell, mert győzni akarok". Észre kell venni, hogy a környező országok mind lehagytak bennünket, pedig a mi időnkben szinte mi oktattuk őket. Ha egy román és egy magyar játékos rásprintel egy labdára, biztos, hogy a román éri el, de nem azért, mert gyorsabb vagy többet edz. Az utolsó fél méteren már egyikőjük sem kap levegőt, de a románé lesz a labda, mert valamivel jobban el akarja érni a labdát, nagyobb benne a motiváció. A magyar erre azt mondja: nem értem el a labdát, nem baj, majd legközelebb. Aztán ki tudja, hogy lesz-e legközelebb.