Az aranygeneráció, amely nem nyert semmit

A múlt hétvégén egyszerre vonult vissza az angol labdarúgás elmúlt másfél évtizedének több emblematikus játékosa. David Beckhamet az egész világ ismeri, Michael Owen és Paul Scholes sem kis nevek, de még Jamie Carragher és Phil Neville is komoly trófeagyűjteménnyel zárta a pályafutását. Bajnokok Ligája-győzelem, bajnoki címek, nemzetközi és nemzeti kupagyőzelmek övezik rendkívül sikeres karrierjüket, és mégis erős hiányérzete lehet csaknem mindegyiknek. Mi volt az a pont, ahol minden eldőlt?

Mitől aranygeneráció ez?

2001-ben a Premier League a kábeltévés jogdíjaknak köszönhetően már jó úton halad, hogy a világ leggazdagabb bajnokságává váljon, és egyre több világsztár igazol angol csapathoz. Külön optimizmusra adhat azonban okot az angolok számára, hogy régóta nem látott tehetségű generáció jelent meg a színen: a Manchester United fiataljai közül Beckham, Scholes és a Neville fivérek, a liverpooli Owen, Carragher és Steven Gerrard, no meg a londoni Frank Lampard, Rio Ferdinand és Ashley Cole képesnek látszanak rá, hogy ne csak az angol bajnokság legnagyobb sztárjai legyenek, hanem végre az angol válogatottat is kirángassák a középszerűségből.

készségesen bevallotta a napokban

Az új angol generáció legnagyobb győzelme, a müncheni 5-1

Bár ma már a válogatott futball kevésbé olyan fontos talán, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, még mindig komoly motivációt jelent a játékosoknak: a spanyol válogatott jelenlegi hegemóniája nélkül sokan alulértékelnék Xavi, Iniesta vagy Piqué jelentőségét, mint ahogy a 2006 óta minden nagy tornán elődöntőbe jutó németek sztárjait már jól ismerte mindenki a BL idei német házidöntője előtt is. Az angolok azonban az "aranygeneráció" kifejezés megjelenése óta mindössze negyeddöntőkig jutottak, még csak egy nyomorult bronzéremre sem futotta. Lehetett a szövetségi kapitány Sven-Göran Eriksson vagy Fabio Capello, a csapat sosem tudta átlépni a saját árnyékát, és ez bizony komolyan befolyásolja a most visszavonulók megítélését is. Egyetlen olyan torna volt, amelyen mind az öten ott voltak: a 2004-es portugáliai Európa-bajnokság. Utólag pedig az is egyértelmű, hogy az az év mindannyiuk számára sorsfordító is volt.

Az év, amikor minden eldől

Három évvel Adam Crozier nevezetes nyilatkozata után úgy tűnik, minden adott egy jó angol Eb-szerepléshez. Nemcsak az adhat okot az optimizmusra, hogy a fentebb felsorolt játékosok közül Rio Ferdinand kivételével mindenki rendelkezésre áll, de időközben feltűnt a színen egy, még az előzőeknél is nagyobb tehetség, a még csak tizennyolc éves Wayne Rooney. Eriksson csapatát két évvel korábban a negyeddöntőben állították meg a későbbi győztes brazilok, most viszont tapasztaltabb és erősebb a keret - a középpálya például a neveket tekintve egyenesen a legerősebb az egész mezőnyben, a védelem is rendben van, elöl pedig ott van Owen és Rooney. Már csak meg kéne találni a nyerő kombinációt.

A csapat mindenesetre simán továbbmegy a csoportból, a svájciak és a horvátok ellen még kimondottan jól és gólerősen is játszik, különösen Rooney remekel. A csoportkör végére már alig esik szó a franciák elleni nyitómeccsről, pedig ott azért látszik, hiába jók ezek a játékosok, a csapattal valami nem stimmel: hiába vezet Anglia, Beckham egy-nullnál kihagy egy tizenegyest, majd a végén az addig semmi különöset nem mutató franciák két perc alatt fordítanak. Dráma, pech, vagy egyszerűen megbosszulta magát, hogy az angolok a góljuk után átadják a terepet az ellenfélnek, és csak ülnek az eredményen?

Az angol-portugál negyeddöntő összefoglalója

A negyeddöntőben jönnek a házigazda portugálok, Eriksson pedig most is a nagy nevekben bízik, és a Beckham, Gerrard, Lampard, Scholes középpályára szavaz. Anglia az elején Owen révén vezetést szerez, és magabiztosan tartja az előnyt, Rooneyval egyszerűen nem bírnak a portugálok. Végül Rooney megteszi nekik azt a szívességet, hogy megsérül, és jönnek is a gondok. Túl sok a hasonló típusú játékos, aki a klubjában vezéregyéniség, Scholes pedig kiszorul a szélre, ahol egyébként sosem szokott játszani. Eriksson érzi, hogy baj van, a helyét nem találó Scholes helyett beküldi Phil Neville-t, amellyel még jobban magára húzza a csapat a portugálokat, és jön az elkerülhetetlen egyenlítés, majd a hosszabbítás. Ott az angolok egyszer még felállnak a padlóról, és kiegyenlítik a portugálok második gólját, de a tizenegyesrúgások szokás szerint az ellenfélnek hoznak szerencsét, Beckham egyenesen kirúgja a labdát a stadionból. Vége. A két évvel későbbi vébén már egy tartalékos, fásult angol válogatott esik ki ugyancsak a portugálok ellen, ugyancsak tizenegyesekkel, ugyancsak a negyeddöntőben, de abban a csapatban nem volt sokkal több, a későbbiekről meg már ne is beszéljünk. A nagy lehetőség 2004-ben ment el.

Akire ráégett a marketingbélyeg

David Beckhamnek lenni a közvélekedéssel ellentétben egyáltalán nem könnyű. Kereshet milliárdokat, imádhatja a fél világ, attól még sokan vannak, akik csak annyit hajlandók elismerni, hogy brandépítésben tényleg verhetetlen, na de futballistaként? Legutóbb épp az egykori klasszis angol szélső, Chris Waddle jelentette ki, hogy Beckham nincs ott az elmúlt negyven év ezer legjobb labdarúgója között sem, viszont tanítani valóan építette fel az image-ét. Ennek a kijelentésnek pedig 2004-ben ágyaztak meg.

Beckhamnek a Victoria Adamsszel kötött házassága óta megvan a komoly ellentábora, de ettől még sokan elismerik, 1999 és 2003 között egy év kivételével mindig az első tízben van az Aranylabda-szavazáson, de a hírneve kezd az ő és a klubja fejére is nőni. 2003-ra Alex Ferguson úgy érzi, a Beckham brand agyonnyomja a Manchester Unitedet, és az emlékezetes cipőügy után a szélsőnek mennie kell. Új csapata, a galaktikus sztárokkal telezsúfolt Real Madrid leginkább a hetvenes évek Pelével és Beckenbauerral felálló New York Cosmosára emlékeztet, semmint komoly futballcsapatra. Ráadásul kilóg a lóláb, Beckham nem szakmai indokokból kell Figo, Zidane, Roberto Carlos és a többiek közé, ellenben remekül lehet kaszálni a mezével az ázsiai piacon. Nem is meglepetés, hogy a csapat év végén csak a negyedik helyen fut be, amin Beckham sem tud változtatni.

A 2004-es Eb az utolsó esélye: 29 éves, még megmutathatja, hogy kár volna leírni. Nem így történik: a két kihagyott tizenegyes keretbe foglalja Beckham Eb-jét. De ezeket leszámítva is csalódást okoz, a beadások nem jönnek, a mezőnyben pedig észrevehetetlen, a csapatot Rooney, Lampard, Gerrard viszik a vállukon, David Beckham, a csapatkapitány csak ballaszt. A torna után rengetegen bírálják, a visszavonulását követelik, de még egyszer összekapja magát, és a 2006-os vébén is ő az angolok kapitánya. A pontrúgásai ugyan még ott is sokat érnek, de a mezőnyben már végképp alig vállal valamit, és amikor a negyeddöntőben sérülés miatt lecserélik, sírva nézi a lelátóról, ahogy szenvednek a többiek, hiszen tudja, ennyi volt. Hiába nyer aztán egy bajnokságot a Madriddal, és játszik később a Milanban és a PSG-ben, sosem tudja már lemosni magáról a marketingfocista jelzőt. Pedig kilenc éve a lehetősége megvolt rá.

Akit elátkoztak

2004-ben Michael Owen még mindig csak 24 éves. Igaz, már régi emlék a '98-as vébén lőtt csodagól az argentinoknak, meg a müncheni három gól a németeknek, meg az Aranylabda - azóta viszont mintha megtorpant volna. Nem segít rajta az sem, hogy klubcsapata, a Liverpool csak megközelíteni képes a Manchester Unitedot és az Arsenalt, de aztán újra visszazuhan az üldözők közé, noha Owen sérülései ellenére is lövi a gólokat szorgalmasan. 2004-ben aztán az edző, Gérard Houllier megbukik, Owen pedig elveszíti bizalmát csapattársaiban.

Persze sokat segíthet egy jól sikerült Eb! Owen még mindig a világ egyik legjobb csatára, és itt a társakra sem lehet panasz. Ehhez képest tompának és súlytalannak tűnik az első meccseken, mindenki Rooneyról beszél, aztán a portugálok ellen végre megvillan Owen is. Több gól azonban nincs, pedig helyzete akad még, de hiába, Michael Owen negyedszerre is érem nélkül jön haza egy nagy tornáról. Csoda-e, hogy frusztráltságában odáig megy, hogy még azon a nyáron otthagyja a Liverpoolt? Na de pont a Real Madrid kedvéért? Ami fentebb igaz volt Beckhamre, az fokozottan igaz rá: nem azért veszik meg, mert annyira kell oda csatár - a Raúl, Ronaldo kettős tökéletesen működik.

Owen még a cserepadról is a második lesz a házi góllövőlistán Madridban, ám a következő nyáron az első komolyabb érdeklődőnek továbbpasszolják. Ennél is nagyobb pofon számára, hogy a Liverpool nélküle nyeri meg a Bajnokok Ligáját, nyilvánvalóan el van átkozva. Új klubja a Newcastle, de rögtön az első éve nagy részét ki kell hagynia sérülések miatt, majd jön a 2006-os vb, ahol a svédek ellen olyan súlyos térdsérülést szenved, hogy majdnem egy évig tart a felépülése. És innentől már csak felvillanások maradnak: a válogatottal nincs több nagy világverseny, a klubjaiban csak árnyéka régi önmagának. Az sem kedvez neki, hogy mindenki áttér az egycsatáros játékra, az Owenhez hasonló lesipuskásoknak nem kedvez az új világ. A sérüléseket persze nem lehet kiszámítani, de kizárt dolog, hogy visszavonulásakor nem jutott az eszébe: ha akkor, 2004-ben marad a fenekén, talán minden máshogyan alakul.

Akiről elfeledkeztek

Az ember, aki rosszkor született, rossz helyre? Senkinek eszébe nem jutna ezt mondani pont Paul Scholesra, egy ilyen csodálatos pályafutás végén. Pedig ha valakinek, neki aztán igazán lehet hiányérzete. "A legjobb középpályás, akit az utóbbi tizenöt-húsz évben láttam" - áradozott róla két éve Xavi. "Ha spanyol lenne, még jobban értékelnék" - tette hozzá, de leborult Scholes előtt Thierry Henrytól kezdve Pep Guardiolán át Zinedine Zidane-ig mindenki. Miért Beckham, Giggs vagy Keane voltak akkor a nagy Manchester United igazi nagy sztárjai? És miért volt ilyen rövid és sikertelen a válogatottbeli karrierje?

Scholest két vb és egy Eb után 29 éves korában éri a 2004-es Eb. Hiába a számos siker klubszinten, a válogatottban már nem ilyen jók az előzmények: Scholes három éve nem lőtt gólt a válogatottban, Eriksson csapatában valahogy nem találja a helyét. Ráadásul jönnek a fiatalok: Gerrard és Lampard nemcsak a klubjában teljesít jól, hanem a válogatottban sem okoz csalódást. Eriksson válasza erre az, hogy kedvükért Scholest a már említett módon elmozdítja a helyéről, és ugyan a horvátok ellen legalább megtöri a gólcsendet, közel sem képes úgy befolyásolni a játékot, mint a Unitedban. Az angolok legfőbb problémája, hogy az erősebb ellenfelek ellen képtelenek megtartani a labdát, amiben ha valaki, akkor pont a remekül passzoló Scholes segíthetne, ám Eriksson nem így látja, és a portugálok ellen lecseréli.

Szokatlan módon Scholes erre augusztusban, 29 évesen visszavonul a válogatottságtól, és senki sem tartóztatja. Csak két évvel később, Eriksson távozása után erősödnek fel a visszatérésében reménykedő hangok, de hiába: csaknem a teljes évtized a Gerrard, Lampard tandem jegyében telik, hát hová férne be az idősödő Scholes? Pedig még 2010-ben, 35 éves korában is tesz Capello egy tétova kísérletet a reaktiválására, persze abból se lesz semmi. Nélküle Anglia az egész további évtizedet labdatartásra képtelen középpályával szenvedi végig, és csak utólag vetik fel egyre többen is, hogy a megoldás végig ott volt kéznél.

Akiből legenda lett

Mielőtt úgy tűnne, hogy a 2004-es év a cikk minden szereplője számára rosszul sült el, legyen egy ellenpélda. Jamie Carragher ott van ugyan az Európa-bajnokságon, de egy percet sem játszik, és talán utólag ezt nem is bánja annyira. Amúgy sem akkora név ő: a Liverpool saját nevelésű csillagai közül elhomályosítja Owen és Gerrard, ő a megbízható, lelkes srác, aki néha befér a válogatottba is (először épp ellenünk, Budapesten), de semmi több.

Többnyire szélsőhátvédet játszik, ám a 2003-04-es szezon utolsó két meccsén Houllier behozza középre, majd a nyáron érkező új főnök, Rafa Benítez is már itt számít rá. Carragher pedig középhátvédként újjászületik: a felejthetetlen isztambuli döntővel végződő menetelés hőse, az ember, akiben minden labda elakad. Lehet, hogy nem túl technikás, cserébe akkora szívvel játszik, hogy még életében legenda lesz. Bár karrierje végére jelentősen lelassul, sokat hibázik, annyi azért még van benne, hogy az utolsó szezonjában visszaverekedje magát a kezdőcsapatba, és nem lesajnált vénemberként vonul vissza.

Mindezekből az angol válogatott nem sokat profitált: Sol Campbell, Rio Ferdinand vagy John Terry voltak előtte a rangsorban, és aztán ő maga is ír valami nyegle megjegyzést az önéletrajzi könyvében arról, hogy liverpooliként neki aztán tökmindegy, hogy szerepel az angol válogatott. Ezért is volt meglepő, amikor 2010-ben Capellónak sikerül visszacsalogatnia a válogatottba, bár sok öröme nem lehetett benne. Mégis, Jamie Carragher azon kevesek közé tartozik az Aranygenerációból, aki tényleg kihozta a pályafutásából a maximumot.

Aki újra kitalálta magát

A két Neville fivér közül mindig is Gary, az idősebb volt a sztár, Phil karrierje nagy részét az ő árnyékában játszotta végig. Utóbbi ugyan több poszton is bevethető jolly jokerként híresült el, mégis talán a jobbhátvéd volt az igazi posztja - ott azonban pechjére épp a bátyja játszott, ráadásul nem is rosszul. Ettől függetlenül fiatalon Phil is berobban az angol fociba: tizenkilenc évesen ott van a '96-os Eb-keretben, ám aztán a későbbi, nagy Manchester Unitedban ő csak csere, hol játszik, hol nem. A válogatottban így is számítanak rá, de aztán a 2000-es Eb-n az ő szabálytalanságát okolják a románok elleni vereség és kiesés miatt.

Onnantól kezdve a közhangulat Phil Neville ellen fordul, noha Eriksson bő keretébe is átmenti magát, pedig a Unitedban nem alapember. Az Eb-re is kiviszik, ahol aztán jön a már említett, Portugália elleni meccs, Eriksson Neville-től reméli Deco lecsendesítését, ám csak annyit ér el vele, hogy még kevesebbet van a labda az angoloknál, másnap pedig a defenzív cseréi miatt szidja a fél ország. A második portugál gólnál hibázó Neville újra bűnbak, és már az az elégtétel sem lehet meg számára, hogy legalább a klubcsapatában ő a király. A United épp átalakulóban van, Ferguson fokozatosan építi le a régi arcokat, Neville-nek már csak epizódszerep jut a következő szezonban.

Épp jókor jön David Moyes hívása 2005 nyarán: Neville az Evertonban folytatja. Itt végre kikerül a bátyja árnyékából, és vezéregyéniség, húzóember lehet egy folyamatosan erőn felül teljesítő csapatban. Újjászületik, és ugyan a válogatottba nem sokan követelik, sikerül kijönnie a gödörből, ahová 2004-ben pottyant. Végül sikertörténet lesz az övé is, korlátozott képességek ide vagy oda, és könnyen lehet, hogy ez csak az első felvonás volt, hiszen Neville edzőként szeretné folytatni, és már több első osztályú csapattal is hírbe hozták.