Mikor nyerjenek, ha nem most?

Még soha nem rajtolt olyan jól az Arsenal a Premier League-ben, mint most, amikor öt forduló után úgy vezeti a tabellát, hogy az első meccsét meglepetésre otthon bukta el az Aston Villa ellen. A Realtól érkezett Mesut Özil egyelőre igazi kincs, de hiba lenne egyedül benne keresni a nagy áttörés zálogát, avagy Észak-Londonban már senki nem bánja, hogy sem Suárez, sem Higuaín nem jött a nyáron.

Fura szerzet a futballszurkoló: egész nyáron azt várja, hogy elkezdődjön a bajnokság, közben folyton az újságot és az internetet böngészi, kit is igazol kedvenc csapata. Aztán elég egy vereség az idény első meccsén, és egyből temetői hangulatba kerül.

Valami ilyesmi zajlott le az Arsenal-drukkerek lelkében, amikor azt látták, hogy a beígért nevek közül sem Gonzalo Higuaín, sem Luis Suárez nem öltözik piros-fehérbe, és csapatuk az első bajnokin 3-1-re zakózik hazai pályán az Aston Villától. A megtépázott lelkeket kicsit rendbe tette, amikor a BL-selejtezőben az Arsenal az isztambuli 3-0-val gyakorlatilag főtáblára jutott, és az is javított a hangulaton, amikor a második bajnokin a Fulhamet nagyobb erőlködés nélkül 3-1-re lenyomta a csapat.

Egy Arsenal-szurkoló számára a másik észak-londoni csapat, a Tottenham elleni meccs kiemelt fontosságú, úgyhogy az Olivier Giroud góljával abszolvált siker a presztízs miatt is jól jött. Na meg értékmérőnek sem volt utolsó, mivel a Spurs 105 millió fontból izmosodott a nyáron, miközben Arsene Wenger csak ingyen megszerezhető játékosokat édesgetett magához.

Özil a főnyeremény

Az átigazolási szezon utolsó napján aztán robbant a bomba, az Arsenal 42 millió fontért elcsábította a Real Madridtól Mesut Özilt, a német válogatott támadó középpályását. A fél világ azon találgatott, miért engedte el a spanyol gigász Özilt, aki mellett madridi csapattársai is kiálltak, miközben a Real elnöke, Florentino Pérez kilőtt pár nyilat a távozóra, amikor felemlegette, hogy a nők megszállottja volt, és kicsapongó életet élt.

A válogatott meccsek miatti majdnem két hetet várni kellett Özil bemutatkozására, amely a Sunderland elleni bajnokin történt meg, méghozzá nem is akárhogyan: Giroud vezető gólját ő készítette elő ugyanis. Nem ez volt az egyetlen megmozdulása, amely után az Arsenal-drukkerek a tenyerüket dörzsölhették, a pályán töltött 80 perce alatt volt két veszélyes lövése, egy gólpasszal felérő átadása, amelyet Theo Walcott a kapusba lőtt, és a harmadik gólt megelőző akcióból is kivette a részét.

A remek premiert visszafogottabb folytatás követte, a Marseille elleni BL-csoportmecsen az élete formájában játszó Aaron Ramsey vette hátára a csapatot, Özil egy látványos sarkazós passz kivételével eltűnt a mezőnyben. Jött a Stoke City elleni bajnoki, amely után az angol sajtó ismét ódákat zengett a németről, a Wizard of Ozil (Özil varázslata, utalva, az Óz, a nagy varázslóra) szójátékot várhatóan nem utoljára olvashattuk. A pontrúgásai miatt rettegett Stoke-ot úgy győzte le az Arsenal, hogy két gól szabadrúgás, egy pedig szöglet után született, és mindannyiszor Özil állt a labda mögött.

Olyan, mint Bergkamp

"Özil a Stoke ellen megmutatta, milyen remek játékos, de úgy érzem, még ennél is több van benne, ami akkor fog majd kijönni belőle, amikor már teljesen beilleszkedett. Egyelőre főleg arra épül a játéka, hogy a társakat hozza helyzetbe, de most is látszott, mennyire lendületes, és megvan a kreativitása ahhoz, hogy magát is helyzetbe hozza. Az érkezése az egész csapatot felrázta, a Stoke ellen nem számít arra az ember, hogy háromszor is rögzített helyzet után szerezzen gólt, most mégis megtörtént, ez is mutatja, hogy Özil beadásai mennyit jelentenek a csapatnak” – méltatta a szurkolók új kedvencét Wenger.

Özil lendületes és kreatív játéka soakt dobott az Arsenalon Forrás: AFP/Adrian Dennis

A francia edző odáig ment, hogy a 2008-ban a Thierry Henry mögött a drukkerek által a klubtörténet második legjobb játékosának választott Dennis Bergkamphoz hasonlította Özilt. „Dennis több gólt szerzett, mivel pályafutása elején még csatárként játszott, aztán ahogy teltek az évek, és belátta a fizikai korlátait, úgy koncentrált egyre inkább az előkészítésre. Bergkamp egy csatár agyával gondolkodott a pályán, míg Özil mentalitása inkább a középpályásokét idézi, de szerintem ő is képes arra, hogy szórja a gólokat” – elemezgetett Wenger.

Az edző nem csak a pályán látott dolgokban tette egymás mellé Bergkampot és Özilt, hanem olyan tekintetben is, hogy mindketten kész játékosként, sztárként érkeztek egy másik európai nagycsapattól (Bergkampot 1995-ben 7,5 millió fontért szerezte meg az Arsenal az Intertől). Wenger Bergkamp leigazolását szimbolikus jelentőségűnek tartja, mivel a klubra olyan hatással volt, hogy az európai topcsapatok mellé sikerült felzárkózni, és most valami hasonlót remél Özil megszerzésétől is.

Már nem a center a fontos, hanem aki a labdát adja neki

Özil fontossága egyébként egy tendenciára is felhívja a figyelmet, az angol bajnokságban. Egyre kevesebb ugyanis a klasszikus center. Sokkal nagyobb jelentőséget kapnak a támadó középpályások, akik a csatár mögött játszva, vagy a szélről indulva nemcsak a társakat tömik labdákkal, hanem a kapu elé is odaérhetnek, ilyen például Philipe Coutinho (Liverpool), Christian Eriksen (Tottenham) vagy David Silva (Manchester City).

„Ha összehasonlítja az ember a mostani angol futballt a húsz-harminc évvel ezelőttivel, azt láthatja, hogy már alig vannak angol csatárok, pedig korábban rengeteg minőségi támadót kitermelt az ország. Ennek leginkább az az oka, hogy már Angliában is a technikás játék dominál a legmagasabb szinten, és így fontosabb az a játékos, aki a labdát képes eljuttatni a csatárhoz. Korábban az volt a szokás, hogy a szélről jött a beadása, és középen a center mindenkit túlugrott, és befejelte a labdát. Manapság e helyett inkább az fordul elő, hogy gyorsa passzokkal kell lyukat találni az ellenfél védelmén, ebben pedig sokkal nagyobb szerepe van a kreativitásnak, és itt jön a képbe az olyan támadó középpályás, mint Özil” – szakmázott Wenger.

Az Arsenalban Giroud a középcsatár, aki elismertségében nem közelíti meg a fent említett Suárez vagy Higuaín szintjét, idén azonban remekül kezdte a szezont, nyolc tétmeccsen eddig ötször talált be. „A fizikai felépítésével, a technikájával és a karizmájával Giroud olyan csatártípust testesít meg, amelyet nagyon nehéz találni manapság” – szól az újabb Wenger-méltatás.

Giroud fizikumával nehezen birkóznak meg a védők Forrás: AFP/Adrian Dennis

Flamini betömi a lyukat

Az angol sajtó Özil, Ramsey és Giroud mellett a Milantól visszatérő Mathieu Flaminit az Arsenal kulcsemberének. A 29 éves védekező középpályás elképesztően sokat gürizik a pályán, rengeteg labdát szerez, sokat ütközik, és az elmúlt pár meccs azt mutatja, pont egy ilyen típusú ember hiányzott a védelem elől. Amikor Santi Cazorla, Jack Wilshere és Ramsey egyszerre vannak a pályán, gyakran mindhármukat elragadja a hév, és a nagy támadásban nincs, aki visszaérjen védekezni, Flamini azonban képes betöltetni a korábbi években a védelem előtt tátongó lyukat.

Igaz, forrófejűsége és a lábtörés kockázatát magában hordozó páros lábas becsúszásai miatt sokszor a kiállítás is benne van a játékában, ugyanakkor az érkezése szélesíti Wenger taktikai repertoárját. Elöl Cazorla, Wilshere és Özil versenyez két posztért, egy sorral hátrébb pedig Mikel Arteta, Flamini és Ramsey oszthatja le egymás között a feladatokat, attól függően, hogy az edző a támadóbb vagy az óvatosabb felállást preferálja-e.

Úgy tűnik tehát, az Arsenal összeállt, ezt mutatja az Aston Villa elleni vereség óta zsinórban megnyert hét meccs; a klub legjobb rajtja, mióta Premier League a bajnokság neve, valamint az a tény, hogy 2010 decembere óta először fordul elő, hogy az Arsenal hátát nézi a mezőny. A klubét, amely 2005 óta nem nyert semmilyen trófeát. Mikor, ha nem most?