A modern futball egyik atyjának az orosz Viktor Maszlovot, a letámadás fegyverének megalkotóját tekintik. Játékosai körében "Nagyapa" volt a beceneve, nem a korkülönbség, hanem a Maszlovból áradó bölcsesség, jóindulat és humánum miatt. Jelenleg ezt a fajta edzői szemléletet a mindig derűs Carlo Ancelotti testesíti meg.
Ancelotti szakmai tudása mellett személyiségének is nagy szerepe volt abban, hogy a balhésan távozó José Mourinho után éppen őt nevezték ki a Real Madrid élére. Ancelotti a forró szituációkat is el tudja intézni azzal, hogy szigorúan felvonja a bal szemöldökét, ami az idők során a védjegyévé vált. Mimikájának aszimmetriáját az adja, hogy Marco Tardelli könyöke anno örökre nyomott hagyott az arcán - legalábbis az ismert brit sportújságíró, Sheridan Bird egy sokat idézett cikke szerint.
Hogy a Realnál a zaklatott Mourinho-éra után mekkora szükség volt az Ancelottit körülvevő nyugalomra, abból is lehet következtetni, hogy a csapat nemcsak Mourinho alatt, de hosszú évek óta 4-2-3-1-es hadrendben játszik, és ehhez alakították ki a játékoskeretet is. Bajnoki meccseit tekintve az olasz edző azonban csak az összecsapások 3 százalékán használta ezt a felállást – a Madrid a váltást is bevállalta a kedvéért. Ennek az átalakulásnak esett például áldozatul az irányító Mesut Özil, aki nem fért bele az új edző taktikai elképzeléseibe.
Ancelotti edzői hitvallása még játékosként alakult ki benne, mikor Arrigo Sacchi keze alatt futballozott a Milan középpályáján. Érett játékosként, 28 évesen került az AS Romától Milánóba, beilleszkedése pedig nem is ment könnyen. "Eleinte valóban sokat küszködött a rendszerünk megértésével" – emlékezett vissza arra az időszakra Sacchi. "Berlusconi mondta róla, hogy mintha a zenekarunkhoz egy olyan karmestert szerződtetnénk, aki nem tud kottát olvasni, de én megnyugtattam, hogy Carlo majd belejön. Minden nap egy órával az edzés kezdete előtt berendeltem, és az ificsapattól kikért játékosok segítségével gyakoroltattam vele a taktikát. Újra és újra átvettük a feladatait, míg végül tökéletes karmester nem lett belőle."
A rendszerekben való gondolkodás aztán minden Ancelotti-csapat alapjává vált, sokáig dogmatikusan ragaszkodott a Sacchitól tanultakhoz. Márpedig az a csapat 4-4-2-es rendszerben futballozott, és bár Ancelotti a 4-3-2-1-es felállásból írta diplomamunkáját az olasz edzőképzés központjában, Covercianóban, a gyakorlatban mégsem azt követte.
Ennek első példáját a Parmánál láthattuk 1996-ban. Ez volt Ancelotti első komoly csapata, melyet azután vett át, hogy első edzőként töltött évében a Serie A-ba juttatta a Reggianát. Parmában már olyan játékosokkal dolgozhatott, mint a fiatal Gianluigi Buffon és Fabio Cannavaro. A csapat tagja volt Gianfranco Zola is, de lehetett bármennyire zseniális játékos, Ancelotti inkább a 4-4-2-es rendszerhez jobban passzoló középcsatárokat, Hernan Crespót és Enrico Chiesát favorizálta – emiatt igazolt Zola a Chelsea-hez, és emiatt nem szerződtette a klub Roberto Baggiót. Igaz, ez utóbbi döntését Ancelotti is megbánta.
"Nagyszerű lehetőséget szalasztottam el, mikor hagytam, hogy Baggio a Milanból a Bolognához igazoljon. Túlságosan ragaszkodtam ahhoz, hogy két középcsatárral játsszunk. Ez egyértelműen a tapasztalatlanságom számlájára írható. Még csak két éve voltam edző, nem láttam át a változásokhoz szükséges folyamatokat, így inkább a biztos utat jártam. Nem volt merszem meglépni, amit meg kellett volna, de ez talán érthető, még csak a karrierem elején jártam" – írja önéletrajzi könyvében Ancelotti.
Később már bátrabban nyúlt a csapataihoz. 1999-ben, mikor a Juventushoz került, háromvédős rendszerre állította át a csapatot csak azért, hogy a lehető legjobb környezetet alakítsa ki Zinedine Zidane számára. Edzői pályafutása aztán a Milannál teljesedett ki. Ekkorra szerzett annyi tapasztalatot, hogy megbízzon saját tudásában, és a sikercsapatát már arra a 4-3-2-1-es rendszerre építette fel, amiből fiatal edzőként diplomázott, és amit eddig a pontig a gyakorlatban mellőzött, mert jobban bízott tanítómestere tudásában. Edzői munkáját innentől kezdve ez az alapfelállás, illetve ennek kisebb módosításai jellemezték.
Első BL-győzelmét 2003-ban szerezte edzőként, a Juventus ellen. A meccs 0-0-s döntetlennel ért véget, a meccset a tizenegyesek döntötték el. "Érzelmileg nagyon felkavaró meccs volt, talán a legintenzívebb egész pályafutásom során. Ez volt az első BL-döntőm, ráadásul a nagy rivális Juventus ellen. A tizenegyesekre nem lehet felkészülni, főleg nem egy sorozat döntőjében, ahol óriási a nyomás. Hitre, magabiztosságra, eltökéltségre van szükség ahhoz, hogy a tizenegyest gólra váltsd. 120 perc küzdelem után mindezt nem várhatod el a játékosaidtól, már az öt rúgót is nehéz megtalálni. Lehet, hogy van öt név a fejedben, de egyáltalán nem biztos, hogy a játékosaid el is vállalják. Nagyon nehéz este volt" – elevenített fel Ancelotti az első BL-győzelme történetét az UEFA hivatalos oldalán, még a Real elleni döntő előtt.
Carlo Ancelottit elsősorban a sikerekkel azonosítjuk, pedig főszereplő volt a BL történetének egyik legnagyobb kudarcában. 2005-ben a Milan a Liverpool ellen vívta a BL-döntőt Isztambulban, és Ancelotti csapata félidőben már 3-0-ra vezetett. A másodikban viszont hat perc alatt egyenlített a Liverpool, és végül tizenegyesekkel megnyerte a kupát is. "Jól játszottunk, kivételesen jól. Edzőként talán nem is volt jobb meccsem. Hogy a második félidőben mi történt, azt nem tudom megmagyarázni. Ettől, a kiszámíthatatlanságától is gyönyörű játék a foci. Azóta is időről időre megkérdezem magamtól, mit lehetett volna tenni, de semmit. Hat perc alatt egy edző nem tehet semmit" – mondta a számára tragikus döntőről Ancelotti.
Az élet azonban – ha úgy tetszik – igazságot szolgáltatott neki és csapatának is. 2007-ben ismét a Liverpoollal kerültek össze a sorozat döntőjében. "Ez így volt megírva, ez volt a sorsunk, hogy újra megmérkőzzünk egymással, de biztos voltam benne, hogy ezúttal nyerni fogunk, és ezt mondtam a játékosaimnak is, mikor eldőlt, hogy a Liverpool ellen játsszuk a döntőt. ’Ezt a meccset nem veszíthetjük el!’ – szuggeráltam a srácoknak" – mesélte a sikeredző.
Azt, hogy Ancelotti sokat tanult és változott az idők során, a 2014-es BL-döntő is megmutatta. A döntő pillanatban, mikor a második félidő elején kettős cserével alakította át csapatát, felvállalta azt a fajta plusz edzői kockázatot, amelyet sokáig került. Két támadó felfogású játékos, Isco és Marcelo csapatba állítása ellentmondott annak, amit Ancelotti edzői filozófiájáról tanultunk az évek során, hiszen mindig a biztonságot, a csapat védekezését tartotta elsődlegesen szem előtt.
"A pályán nem szeretem az improvizációt, attól is óvakodni szoktam, hogy meccs közben szerkezetet váltsunk. Jobb az ilyesmit alapos felkészüléssel megelőzni" – mondta Ancelotti 2002-ben Alessandro Zauli: A modern futball taktikája című könyvében. Hogy aztán alapfilozófiáját felrúgva, éppen saját hibáiból tanulva nyerje meg a Real Madrid tízedik, és saját maga harmadik BL-trófeáját.
