Miben változott a legnagyobbat a kiesés ellen küzdőhöz képest a mai, középmezőnybe tartozó Hertha Dárdai Pál keze alatt?
Először is sajnos még nem vagyunk a középmezőny tagjai, a biztos bennmaradáshoz is meg kellene nyernünk legalább egy meccset a hátra levő ötből. Az ember egy ilyen munkának úgy lát neki, hogy keres egy pontot, amiben meg lehet kapaszkodni. Megnéztük, melyek a csapatunk erényei, és megpróbáltunk olyan játékot begyakorolni, amiben ezeket ki tudjuk domborítani. Nincs nagy hókuszpókusz, erőltetjük a középpályás letámadást és szakaszokra osztjuk a meccset, minden részletét alaposan megtervezzük. Fontos volt, hogy mentálisan is gatyába rázzuk a csapatot, tettünk lépéseket a csapategység felépítésében is, bár ezek alatt nem mindig edzésfeladatokat kell érteni.
Sokat hallani a forradalmi edzésmódszereiről. Hol tanulta, kitől leste el ezeket?
Én játékosfejjel gondolkodom. Emlékszem még, hogy melyek voltak azok a gyakorlatok, amelyeket szívből utáltam, és ezeket edzőként sem alkalmazom. Az a feladatom, hogy a közös gyakorlásokon olyan hangulatot teremtsek, ami a csapat hasznára válik, és ehhez az kell, hogy a játékosok élvezzék az edzéseket. Nálunk minden percre pontosan, az utolsó lépésig meg van tervezve, azért is vagyunk mindig nyugodtak a meccsek előtt, mert tudjuk, hogy a héten jól dolgoztunk. Sulykolom a játékosaimba, hogy futni kell, meccsenként összesen 120 kilométert várok el: agresszíven letámadni, aztán visszazárni.
Hogy viseli a nyomást, hogy fiatal edzőként egyszerre egy topligás csapat és egy nemzeti válogatott edzője?
Amíg nyersz, addig nincs gond. Amúgy nem viselem rosszul, mert például nem olvasok újságokat, nem nagyon szoktam interjúkat adni sem. Megvan a helye a sajtónak, minden edzés után kapnak 10 percet az újságírók, csütörtökönként pedig fél órát, de nagyon ritka, hogy elolvasom, mit írnak rólam. Ez a fajta nyomás, vagy nevezzük inkább feszültségnek, része a labdarúgásnak úgy játékosként, mint edzőként. Hozzászokik az ember.
"Meghúzzuk a védővonalat 28 méterre"
Az eddig elért eredmények miatt nőtt már akkorára a nyomás, hogy most is sikert várnak a csapatától? – kérdeztük Dárdait a szombat délutáni, Bayern elleni meccs előtt.
Azt azért mindenki tudja, hogy nekünk nem a Bayern otthonában kell nyernünk. Megvan a saját játékunk, azt próbáljuk majd játszani Münchenben is. Meghúzzuk a védekezésünk vonalát 28 méterre, onnan még hátrébb is tolhatnak minket néhány méterrel, aztán meglátjuk, mire lesz elég a játékunk a világ egyik legjobb csapatának otthonában. Én most is nyugodt vagyok, a meccsig elvégezzük a tervezett munkát, és számomra csak ez a fontos egy mérkőzés előtt. Mindig elmondom: taktikailag, mentálisan és fizikálisan kell topon lennünk, és elérni, hogy ennek tetejébe még a meccsnapi forma is rendben legyen.
A német sajtó imádja, a görög meccs után viszont akadt, aki arrogánsnak, lekezelőnek nevezte néhány válaszát.
Lehet hogy valaki arrogánsak érezte, hogy visszakérdezek, de ez nálam teljesen normális volt korábban is, tessék visszanézni a korábbi sajtótájékoztatókat. Németországban is gondolkodás nélkül megteszem. Továbbra is tartom, hogy nagy a baj, ha a görögök elleni döntetlen után magyarázkodnom kell. Nem várható el, hogy mindenki képben legyen a modern labdarúgás minden apróságával, de legalább nézze reálisan az esélyeinket. Hasonlítsák össze a görög válogatott játékoskeretét a magyarral, vagy csak akár egy dologban, mondjuk futógyorsaságban vessék össze a két csapatot! Egy ilyen erős csapat, amely ráadásul az életéért küzdött, a hajrában mégis kénytelen volt visszazárni a kapuja elé. Szakmai szemmel az egy csillagos ötös meccs volt, és ezt nem én mondom. Vagy én vagyok vak, vagy a döntetlen után fanyalgók nincsenek tisztában azzal, hol áll jelenleg a magyar futball.
És hol áll?
Az a baj, hogy mindenki a Barcelonát meg a Bayern Münchent nézi a tévében, és ahhoz méri a többi csapatot. Könnyű úgy labdatartást játszani, hogy tele van a csapat világklasszissal, de a magyar válogatottnak nincsenek világklasszisai. Nekünk rengeteg gyakorlás kell ahhoz is, hogy a saját játékunkat tudjuk játszani, amihez viszont annyi idő kellene, amennyi egy szövetségi kapitánynak nem áll rendelkezésére. Van három napod, hogy csodát tégy. Ahhoz, hogy eredményes legyél, először is reális célokat kell kitűzni. Én kezdettől a harmadik hely megszerzését céloztam meg, és ehhez mérten egészen jól állunk.
Nem volt kockázatos döntés belevágni a szövetségi kapitánykodásba, miközben a Herthánál remekül alakultak a dolgai?
Hogy a fenébe ne lett volna az. Egy felépített karriert kockáztattam azzal, hogy elvállaltam a felkérést, de én magyar ember vagyok, jött a megkeresés, és nem tudtam rá nemet mondani. Pedig hiába toporogtam ott a Hertha edzői között, ha a válogatottal elbukok zsinórban három meccset, a berlini vezetők a fejükhöz kapnak, hogy "Hoppá, a felnőttekkel nem tud mit kezdeni!", és egyszerre bukok el két helyen. Mondták is a Herthánál, hogy ne csináljam, próbáltak visszatartani, de ha egyszer elhatározok valamit, ahhoz mindig tartom magam.
Pedig nem úgy tűnt, hogy a válogatott sikersztori lehet. Kicsit sem aggódott, amikor átvette Pintér Attila csapatát?
Nem vettem át senkinek a csapatát. Egyébként is csak tévében láttam a válogatottat játszani, márpedig a tévé a szurkolóknak való. Ha valaki igazán látni akarja, mi történik a pályán, annak ott kell lennie személyesen, úgyhogy én sem mondhatok véleményt Pintér Attila csapatáról. A saját koncepcióm alapján építettem fel a csapatot, a vezérelveimet az első sajtótájékoztatón megosztottam mindenkivel. Kialakítottuk azt a 18-as magot, amihez mindig meghívunk új arcokat, hogy kipróbáljuk őket, ahogy azt legutóbb is tettük. Tehát én nem nyúltam hozzá a korábbi válogatotthoz, hanem igyekeztem egy újat építeni, amelyen érezhető, látható a kezem nyoma.
Meddig lehet egyszerre vinni két ilyen fontos, ekkora nyomással járó feladatot?
Amíg az ember eléri a kitűzött céljait, addig hagyják dolgozni. Mivel tőlem nem várta senki, hogy így szerepelek majd akár az egyik, akár a másik csapatommal, szerencsére mostanra már elég jó respektem alakult ki. Az én döntésem, a saját akaratomból vállaltam mindkét feladatot, és ebbe csak a családomnak engedtem beleszólást. Egyébként a két feladat egy kicsit ki is egészíti egymást. Például a Bundesligában edzőként töltött időszakomból a válogatott is profitál, hiszen rutinosabb, jobb edző lettem általa. Én azt vallom, hogy a vereségekből tanul a legtöbbet az ember, de szerencsére még csak a Freiburgtól kaptunk ki, amiből viszont valóban rengeteg hasznos információhoz jutottam.
Ezek szerint jó iránynak tartja a német vonal erősödését a magyar fociban. Mit gondol az ön által beajánlott Bernd Storck egyesek szerint nem túl szerencsés magyarországi belépőjéről?
Ha valaki megérkezik egy egészen új közegbe, ráadásul úgy, hogy a két futballkultúra között ekkora a szakadék, természetes, hogy eleinte vannak súrlódások. De mivel egyikünk sincs ott minden nap Telkiben, ezt bizonyossággal nem ítélhetjük meg. Aki megteszi, az felelőtlen. Ki kell menni, megnézni egy edzését, hogyan dolgozik a fiatalokkal, mifélék a szakmai meglátásai, és utána lehet róla véleményt mondani. Én egyébként nem ajánlottam be senkit. Megkérdeztek a témában, bedobtam pár nevet, közülük végül Storckra esett a választás, ami a pedigréjét végignézve egyáltalán nem csoda.
Ha idén mindkét csapatával folytatja a remek szereplését, jövőre már egészen más alaphelyzetből indul, hiszen nem beugró lesz.
Sokszor mondtam már, hogy egyelőre semmi mással nem kívánok foglalkozni, csak az előttem álló feladatokkal. Maradjon bent a Hertha, a válogatott pedig őrizze meg az esélyét az Eb-re való kijutásra, aztán majd meglátjuk.
