Az Aranycsapat árnyékában is klasszisok fociztak

Az Aranycsapat – egyúttal  a magyar labdarúgás – fénykorában négy év alatt mindössze egy mérkőzést veszített a válogatott. A legendás, mindenki által ismert összeállításban azonban összesen csak négyszer játszott a csapat, Puskás, Czibor és a többiek mellett sokan kivették még a részüket a menetelésből, akik ugyancsak korszakos egyéniségek lehettek volna. Íme, az Aranycsapat B válogatottja.

Egy átlagos sportkedvelő számára a nevek többsége ismerős, a futballfanatikusok pedig kívülről fújják a Grosics Gyula - Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály - Bozsik József, Zakariás József - Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán névsort.

Azt már kevesebben tudják, hogy a legendás Aranycsapat csupán négyszer játszott pontosan ebben az összeállításban: 1953. május 17-én Rómában az olaszok, november 15-én Budapesten a svédek, november 25-én Londonban az angolok, illetve 1954. április 11-én Bécsben az osztrákok ellen.

1953. november 25. Wembley: Anglia-Magyarország 3-6 Forrás: AFP

Az Aranycsapat egykori négyéves – majdnem – veretlensége során voltak olyan játékosok, akik nemcsak odafértek a válogatott közelébe, hanem sokszor játszottak, fontos meccseken is, csakhogy

a csapat mítoszát megalapozó londoni 6:3-on épp nem voltak kezdők.

Összeállítottunk belőlük egy olyan válogatottat, amely akár hasonlóan sikeres lehetett volna, mint a jól ismert Aranycsapat.

Mert azt nem lehet mondani, hogy a Gellér Sándor (Henni Géza) – Dalnoki Jenő, Kispéter Mihály, Várhidi Pál - Kotász Antal (Kovács Imre), Szojka Ferenc (Lakat Károly dr.) – Sándor Károly (Tóth Mihály), Szusza Ferenc, Szilágyi Gyula, Palotás Péter, Tóth József (Csordás Lajos) csapat kutyaütőkből állt volna – ha létezett volna.

Oda a veretlenség

Évtizedekig úgy tudtuk, hogy a magyar válogatott 1950. május 14-től 1954. július 4-ig – azaz az Ausztria elleni 3-5-től a berni vb-döntő 2-3-as kudarcáig – veretlen maradt. A csapat azonban 1952-ben két meccset vívott a Szovjetunióval (pontosabban Moszkva válogatottjával), és ezeket a magyar szövetség 2000-ben hivatalos találkozónak ismerte el. Így ért véget a négyéves veretlenség mítosza: a magyar válogatott ugyanis 1952. május 27-én 2-1-re kikapott a moszkvai Dinamo-stadionban.

Gellér Sándor

(1925. július 12. – 1996. március 13.)

Az ötvenes-hatvanas évek egyik legjobb kapusa, pechjére a válogatottban Grosics Gyula mögött nem sok esélye volt a komolyabb szereplésre. Az MTK-ban, illetve elődjében, a Budapesti Bástyában és a Budapesti Vörös Lobogóban 260-szor játszott. Háromszoros bajnok (1951, 1953, 1957-58), kupagyőztes (1952), Közép-európai Kupa-győztes (1955), Vásárvárosok Kupája-elődöntős (1961-62).

A válogatottban mindössze nyolcszor jutott szóhoz, a londoni 6:3-as mérkőzésen csereként játszhatott, de hiába volt kerettag az 1952-es olimpián és a két évvel későbbi vébén, nem léphetett pályára.

Henni Géza

(1926. november 6. – 2014. április 7.)

A Ferencváros és a Budapesti Dózsa egykori kapusa 1948 és 1953 között 16-szor szerepelt a válogatottban. Az 1956-os forradalom után hagyta el az országot, az Egyesült Államokban még évtizedekig dolgozott edzőként. A New York Hungariával megnyerte a 1962-es US Open-kupát, és a vezetésével a Concacaf Bajnokok Kupájában ez a klub lett az első amerikai csapat, amely meccset tudott nyerni.

Későbbi amerikai kapitányként is dolgozott (1965-1967), és volt a Houston Stars edzője.

Dalnoki Jenő

(1932. december 12. – 2006. február 4.)

A Bp. Kinizsi és az FTC balhátvédje és legendás edzője. 1947-től 1987-ig a zöld-fehér klub szolgálatában dolgozott, csak pár évet hagyott ki: 1980 és 1982 között a magyar ifjúsági válogatott, 1982-1984 között a Tatabányai Bányász edzője volt.

Dalnoki Jenő Forrás: Fradi.hu

Játékosként 1952 és 1961 között 14 válogatott mérkőzésen szerepelt, tagja volt az 1952-es olimpiai bajnok és az 1960-as olimpiai harmadik csapatnak, nyert két magyar bajnoki aranyat (1963, 1964), egy kupát (1958), és tagja volt a Vásárvárosok Kupája-győztes együttesnek (1964-1965). Edzőként három aranyat (1974, 1976, 1978) és egy kupát nyert (1975), és a fiatal összetételű csapatot 1974-75-ben a KEK-döntőjébe vezette.

2006-ban futballakadémiát neveztek el róla.

Kispéter Mihály

(1919. október 9. – 1966. január 19.)

A Szolnoki MÁV (1939-45), a Debreceni VSC (1945-1947) és a Ferencváros (1947-1957) védője, visszavonulása után a Ganz-Mávag, majd a Bp. Honvéd vezetőedzője. Játékosként egy bajnoki aranyat (1949) és két kupát (1941, 1956) nyert, a válogatottban 1941 és 1953 között tizenegy mérkőzést játszott, noha a korabeli sajtó és a közönség szerint többet érdemelt volna.

Edzőként 1964-ben kupagyőzelemre vezette a Honvédot. Két évvel később, a tatai edzőtáborban futballozás közben szívrohamban halt meg.

Kispéter Mihály Forrás: Tempofradi.hu

Várhidi Pál

(1931. november 6. –)

Az Újpest legendás játékosa, majd edzője 1949 és 1965 között összesen 285 bajnokin szerepelt. Játékosként világbajnoki ezüstérmes (1954), magyar bajnok (1960), olimpiai bronzérmes (1960), edzőként négyszeres magyar bajnok (1974, 1975, 1978, 1979) és BEK-elődöntős (1974) volt.

1957-ig összesen tíz alkalommal szerepelt a válogatottban, a londoni 6:3-as meccsen csak a cserepadon ült.

Óriási megtiszteltetésnek tartom, hogy az Aranycsapat tagjaként ott lehettem azon a mérkőzésen”

– mondta erről.

Kotász Antal

(1929. szeptember 1. – 2003. július 1.)

A Vasas (1947-1948), a Szegedi Honvéd (1948-1950), a Sztálinvárosi Építők (1950-1955) és a Budapesti Honvéd (1955-1963) játékosa. Legnagyobb klubsikereit utóbbi csapattal érte el, 1955-ben bajnok, 1959-ben Közép-európai Kupa-győztes lett. Balfedezetként 1954 és 1961 között 37 válogatott meccsen játszott, tagja volt az 1958-as vb-csapatnak is.

Pompásan szerelt, ügyesen cselezett, és pontosan, ésszerűen adogatott

– írta róla Antal Zoltán és Hoffer József az Alberttől Zsákig című könyvben. – Bár bebizonyította, hogy fegyelmezett, hasznos csapatjátékra is képes, gyakran vállalkozott könnyelmű megoldásokra. Legjobb teljesítményét 1961. április 30-án, a Hollandia elleni világbajnoki selejtező mérkőzésen (3:0) nyújtotta. Azonban a vesztét is éppen a hollandok okozták. A budapesti visszavágón (3:3) ugyanis olyan könnyelmű játékot mutatott, hogy végleg kimaradt a válogatottból.”

Kovács Imre

(1921. november 26. – 1996. március 9.)

Olimpiai bajnok, de mindössze nyolcszoros válogatott jobbfedezet,

a posztján balszerencséjére egy nagy klasszis, Bozsik József játszott.

Legnagyobb sikereit az MTK színeiben érte el, 1945 és 1959 között 363 mérkőzésen 37 gólt, három bajnoki címet (1951, 1953, 1958), hat ezüstérmet és egy bronzérmet szerzett. Tagja volt az 1955-ös Közép-európai Kupa-győztes csapatnak is.

Edzőként összesen 497 magyar bajnokin ült a kispadon, nyert bajnokságot az Újpest Dózsával (1972, 1973), Közép-európai kupát az MTK-val (1963), Magyar Kupát a Péccsel (1978), volt KEK-döntős (1963-1964, MTK).

Szojka Ferenc

(1931. április 7. – 2011. szeptember 17.)

Buzánszky Jenő mellett az ötvenes években ő volt a másik vidéki futballista, akire komolyan számítottak a válogatottnál. Az 1954-es világbajnokságon, a Korea elleni 9-0-s győzelemkor mutatkozott be a nemzeti csapatban, összesen 28-szor játszott, és bár salgótarjáni klubjában jobbfedezetet játszott, a válogatottban 15-ször a balfedezet helyén szerepelt.

Szojka Ferenc

Az 1954-es vb-ezüst mellett 1956-ban az év labdarúgójának választották, és játszott az 1958-as svédországi világbajnokságon is.

Lakat Károly dr.

(1920. november 27. – 1988. december 3.)

A 20. század egyik legnagyobb hazai edzőegyénisége játékosként 1943 és 1952 között 302 mérkőzésen (228 bajnokin) szerepelt a Fradiban, 1944-ben kupagyőztes, 1949-ben bajnok lett. 1945 és 1950 között 13 alkalommal szerepelt a válogatottban, utoljára az 1950. november 12-ei, Bulgária elleni 1-1 alkalmával.

Az olimpiai válogatott szövetségi kapitányaként két arany- és egy ezüstérmet szerzett, a Ferencvárost két aranyhoz (1967, 1968), a Tatabányai Bányászt kupasikerhez (1972) és két Közép-európai Kupa-győzelemhez (1973, 1974) segítette. Összesen 625 bajnoki mérkőzésen ült a kispadon.

Sándor Károly

(1928. november 26. – 2014. szeptember 10.)

Nemcsak az MTK, hanem az egész magyar foci egyik legnagyobb egyénisége volt. 379 bajnokin 182 gólt szerzett, nyert három bajnokságot (1951, 1953, 1958), két Közép-Európai Kupát (1955, 1963), egy Magyar Kupát (1952).

Sándor Károly

Szegeden, a Móravárosi Kinizsiben kezdte pályafutását, majd 1945-ben lett az MTK játékosa. Minden idők egyik legjobb jobbszélsője 1947 és 1964 között 379 mérkőzésen 182 gólt szerzett. A magyar válogatottban 75-ször szerepelt, 27 gólt szerzett.

Hiába volt tagja az Aranycsapatnak, az 1952-es olimpiai bajnok együttesben és a londoni 6:3-as mérkőzésen sem játszhatott.

Ott volt viszont az 1958-as és az 1962-es világbajnokságon.

Tóth Mihály

(1926. szeptember 24. – 1990. március 7.)

A bezdáni születésű balszélső 1949 és 1963 között az Újpest futballistája volt, összesen 240 bajnokin szerepelt, 1960-ban bajnok lett. A válogatottban rá abszolút érvényes a mondás, hogy jókor volt jó helyen: ugyan 1949 és 1957 között csupán hatszor léphetett pályára a legjobbak között, de az 1954-es világbajnokságon

a brazilok elleni negyeddöntőn és a németek elleni döntőn is szerepelhetett.

Szusza Ferenc

(1923. december 1. – 2006. augusztus 1.)

Minden idők egyik leggólerősebb magyar csatára 1940 és 1961 között az Újpesti Dózsa színeiben

462 mérkőzésen 393-szor volt eredményes

– miután ezt egyetlen klubban érte el, ez világcsúcsnak is számít. Gólkirály viszont egyszer sem volt. 1945-ben, 1946-ban, 1947-ben és 1960-ban is bajnoki címet szerzett, játékoskarrierje befejezése után az Újpestnél, Egerben, Győrben, a lengyel Górnik Zabrzénél, a spanyol Betisnél és Atlético Madridnál is edzősködött. 2003 októberében róla nevezték el az Újpest felújított, Megyeri úti stadionját. A válogatottban 24-szer lépett pályára, 18 gólt szerzett.

Szilágyi Gyula

(1923. január 18. – 2001. október 17.)

A Vasas legendás középcsatára jóval szerényebb karriert futott be, mint amilyet megérdemelt volna. Mindkét lábbal kiválóan lőtt, erős volt a fejjátéka, az angyalföldi klubban 1945 és 1960 között 361 mérkőzésen 295 gólt szerzett. A válogatottban is gólerős volt, bár 1947 és 1950 között csupán 12 alkalommal szerepelt, azokon kilenc találatig jutott.

Többször nyert Közép-európai kupát (1956, 1957), mint magyar bajnoki címet (1957), volt gólkirály (1957), Magyar Kupa-győztes (1955) és BEK-elődöntős (1958).

Palotás Péter

(1929. június 27. – 1967. május 8.)

Az MTK egykori háromszoros magyar bajnok (1951, 1953, 1958) játékosa is balszerencsésnek mondhatja magát, az Aranycsapatban ugyanis eleinte ő volt a középcsatár, később ezt a szerepet Hidegkuti Nándor vette át. 1950 és 1956 között 24 mérkőzésen 18 gólig jutott, tagja volt a helsinki olimpiai bajnok és az 1954-es vb-második csapatnak. Szívbántalmak miatt 29 évesen befejezte a futballt, 37 évesen halt meg.

Palotás Péter Forrás: Wikipedia

Tóth József

(1929. május 16. –)

A Csepel jobbösszekötője és jobbszélsője egész pályafutása során hű maradt klubjához, amelynek színeiben 1940 és 1961 között 296 bajnokin 78 gólig jutott. Nyert bajnoki aranyat (1959), a válogatottban pedig 1953 és 1957 között 12-szer szerepelt. Két mérkőzésen (a németek elleni csoportmeccsen és a brazilok elleni negyeddöntőn) játszott az 1954-es vébén is.

Csordás Lajos

(1932. október 26. – 1968. április 5.)

A Vasas (1950-1962) és a Csepel (1962-1963) csatára az angyalföldi klub színeiben két bajnoki aranyat, két Közép-európai Kupát és egy Magyar Kupát nyert. Tagja volt a helsinki olimpiai bajnok együttesnek, 1952 és 1959 között 18-szor szerepelt a válogatottban.

A válogatott csapat támadósorában a balszélső kivételével valamennyi helyen játszott.

Technikailag kitűnően képzett, kétlábas, a mezőnyben szorgalmas és a kapura is veszélyes csatár volt. Robbanékonyan rajtolt, villámgyorsan cselezett, a közelharcot azonban lehetőleg elkerülte” – írták róla az Alberttől Zsákig című könyvben.

Korán, 31 évesen visszavonult, és a Vasas edzője lett, a klub 1966-ban az ő irányításával lett bajnok. 1968 tavaszán mindössze 35 évesen halt meg.