A magyar futball első embere
Mártha Bence
2015. augusztus 19. 16:49
Magyar fociválogatott sajótájékoztató Ferihegy 1-en 2014. október 15-én, Dzsudzsák Balázs csapatkapitány
A 28. év minden futballista számára vízválasztó. Ekkor mondják, hogy egy játékos a legjobb korban van, viszont – poszttól függően – ilyenkor már 4-5 éves távlaton belül látszik pályafutásuk vége is. A meghatározó döntések ideje ez: aki hosszabbít aktuális klubjával, abból klublegenda lesz, aki eligazol, az már a labdarúgás utáni életét szem előtt tartva igyekszik minél gyümölcsözőbb szerződést kötni vélhetően utolsó nagy klubjával.
Dzsudzsák Balázs esetében szó sem lehetett az előbbiről, hiszen a Dinamo Moszkva gyakorlatilag partvonalon kívülre tette a játékost. Maradt tehát a másik lehetőség, és ha a magyar válogatott kapitányának személyes érdekeit nézzük, nem is lehet vitatkozni a döntésével: oda ment, ahol a legnagyobb szerepet szánták, és a legnagyobb fizetést ajánlották neki.
A döntéséhez semmi közünk, de
Dzsudzsáknak, mint a magyar futball zászlóshajójának sikereit és kudarcait szurkolóként ugyanúgy a magunkénak érezzük, mintha csak velünk történt volna.
Ezt nem Dzsudzsák, hanem az Anzsi Mahacskala rövid aranykorának sztárigazolása, Samuel Eto’o mondta, amikor sokak megdöbbenésére - csillagászati összegért - Dagesztánba szerződött. Dzsudzsák, aki kulcsszereplője, sőt csapatkapitánya volt az Európa Liga legjobb nyolc csapata közé jutó PSV-nek, azonban még csak 25 éves volt, amikor elfogadta az Anzsi káprázatos fizetési ajánlatát.
A nyírlugosi születésű fiatalembert nem kellett, hogy érdekelje a szurkolók háborgása, és hogy pénzéhesnek bélyegzik, hiszen
hat évvel azután, hogy bemutatkozott a magyar élvonalban, már Lamborghinivel járt, és egy ismert modell volt a barátnője.
Azt pedig valószínűleg a rengeteg pénz lehetősége homályosította el előtte, hogy az orosz bajnokságból már nem nagyon vezet út az európai topligákba, ahol Dzsudzsák helye lett volna.
Pedig jobb lett volna, ha ebben az esetben nem arra hallgat, akit elvben azért fizetett, hogy tanácsaival segítse a karrierjét.
Ahogy az ügynökök általában, úgy Vörösbaranyi József is abban volt érdekelt, hogy Dzsudzsák Balázs elhagyja a PSV-t, hiszen – bár nem ismerjük a játékos és az ügynök szerződésének részleteit – a játékosok átigazolási díjának 10 százaléka rendszerint az ügyeit intéző iroda számláján landol. Meg a fizetésének egy része is, így
ha valakit drágán adnak el, és még jó fizetést is ki tudnak alkudni nekik, duplán jól járnak.
Ugyanakkor kár lenne az ügynökön elverni a port, hiszen ő csak a munkáját végezte: hozott egy olyan ajánlatot, amire az ügyfele elégedetten rábólintott. Ahol pedig ekkora pénzek forognak, ott erkölcsi felelősséget keresni teljesen felesleges. Vörösbaranyi sem tartott pisztolyt Dzsudzsák fejéhez, hogy igazoljon Dagesztánba, bár ő valószínűleg inkább tisztában volt vele, hogy ezzel a lépéssel a 25 éves magyar szélső karrierje nem a megfelelő irányba indul el.
A dagesztáni kaland csak fél évig tartott, aztán érkezett a Dinamo Moszkva ajánlata, így Dzsudzsák igazi aranytojást tojó tyúk lett:
19 millió eurós vételárával a 2012-es téli átigazolási szezonban egész Európa legdrágább játékosaként váltott klubot.
Mivel másfél évvel korábban az Anzsi 14 milliót fizetett érte, nem nehéz kiszámolni, hogy a játékos ügyeit intéző menedzseriroda is bankot robbantott.
Bár a Dzsudzsákkal hírbe hozott klubok (Inter, Lazio, Galatasaray, Schalke) nagy részét vélhetően a menedzserek dobták be, az ekkor már a válogatottban is kulcsjátékosnak számító szélső előtt utolsó eindhoveni szezonja miatt egészen biztosan számtalan lehetőség állt.
Olaszországban gyakorlatilag nem létezik a posztja, Angliába pedig védekezési hiányosságai miatt lett volna nehéz elképzelni, de akár Spanyolországba, akár Németországba simán el lehetett volna adni – akár egy kisebb csapatba is.
A kifogástalan rúgótechnikájú, gyors, kreatív szélsőből egy spanyol vagy német középcsapatban könnyedén lehetett volna meghatározó futballista.
Olyan, amilyen a PSV-nél volt, hiszen a tehetsége és 25 évesen már a rutinja is megvolt hozzá.
A rövid távú előnyöket középtávú lehetőségek miatt feladó Dárdai Pál mesélhetett volna Dzsudzsáknak, milyen remek döntést hozott, amikor Berlinben lett klublegenda ahelyett, hogy a Bayern padját koptatta volna. De ott van Gera Zoltán példája is, akit sokan okkal féltettek a Premier League-től, de vitathatatlan tehetsége mellé olyan szorgalmat és tanulási kedvet vonultatott fel, hogy előbb a West Bromnak, majd az Európa Liga döntőjéig jutó Fulhamnek is kulcsjátékosa tudott lenni.
A pletykáknak általában nem sok valóságalapjuk van, de ha az utóbbi egy évben megnézzük a válogattunk kapitányáról szóló szóbeszédeket, a „Dzsudzsák egyre közelebb a…” kezdetű szalagcímeket záró klubnevek ázsiójának görbéje elég lehangoló: Inter, Lazio, Hertha, Besiktas és végül Bursaspor.
A fenti klubok között egy biztosan több volt pletykánál. Amikor Dárdai Pál átvette a magyar válogatottat, első sajtótájékoztatóján valami olyasmit mondott, hogy
dédelgetni, szeretni és biztatni kell az olyan játékosainkat, mind Dzsudzsák, mert nem sok van belőlük”.
A szélső kulcsjátékosa volt Dárdai sikereket elérő csapatának, és amikor a berlini legendát véglegesítették a Herthánál, közölte, hogy Dzsudzsák az első számú célpontja.
A Bundesliga-klubok idén nyáron rekordot döntöttek, soha nem költöttek még ennyit a csapatok. Ebből azonban a Hertha mindössze 3,8 millió euróval vette ki a részét, azaz vélhetően rászánták volna azt az egy-másfél milliót, amit most a Bursaspor fizet a Dinamónak.
Azt a bizonyos 3,8 milliót a Hertha a Freiburgnak fizette ki a belső középpályás Vladimir Daridáért, Dzsudzsák posztjára nem vettek senkit (egy Bayern-ifista érkezett ingyen a jobb szélre). Egymillió euró, de még másfél sem számít akkora összegnek, ami akár egy magyar csapatnak túl sok lenne egy Dzsudzsák-kaliberű játékosért, nemzeti büszkeségünk valahogy mégis a Bursaspornál kötött ki.
A játékos úgy érezhette, a Herthánál csak Dárdai akarta igazán megszerezni.
A klub semmit nem tett, még konkrét ajánlatot sem adott neki, amivel odamehetett volna a Dinamo vezetőségéhez. Pedig még a télig járó fizetéséről is lemondott volna, hogy ingyen elvihesse a Hertha.
Ezzel szemben a német Bild néhány hete azt állította, azért áll a szinte mindenki által biztosra vett átigazolási ügy, mert Dzsudzsák nettó kétmillió eurót szeretne, a Hertha pedig bruttóban adna ennyi. A Bild ugyan nem a Guardian, de azok után, hogy Dárdait a szívügyének számító válogatottról leválasztotta a Hertha, valószínűleg bíznak benne annyira, hogy ha valakit meg akar szerezni, arra áldoz a klub.
Talán soha nem tudjuk meg, a berlini érdeklődés hiánya vagy a bruttó és a nettó kétmillió euró közötti különbség miatt választotta végül a Bursasport, annyi viszont már most biztos, hogy
a futballista átigazolása másodszor is csalódást okoz azoknak, akik tudják: személyében a legjobb magyar játékost tisztelhetjük.
Ugyanakkor az is igaz, hogy saját szempontjából Dzsudzsák újra jó döntést hozott: ez előtt a szurkolótábor előtt öröm lesz futballozni, egy erős bajnokságban, szép stadionokban, jó csapatok ellen léphet majd pályára. Jól meg is fizetik, hiszen kulcsjátékosnak szerződtette egy olyan klub, ahol nemrég komolyan szóba került Ronaldinho leigazolása is (és nem úgy, mint Massaróé Pécsen).
A válogatott szempontjából amúgy is az a legfontosabb, hogy újra rendszeresen játsszon, ha már a kulcsfontosságú selejtezők előtt a Dinamónál levegőnek nézték.
Dzsudzsák nem lett rosszabb játékos attól, hogy nem topligába igazolt, a válogatott sikereinek továbbra is ő sarokpontja.
Őszintén kívánjuk neki, hogy Bursában is ugyanúgy kántálják a nevét egy-egy nagy győzelem után, mint korábban mindenhol, ahol pályára lépett.
Csak szurkolói énünk csalódott, mert abban bíztunk, hogy végre nemcsak a videómegosztókon láthatjuk a góljait, hanem a vasárnapi ebéd után a tévét bekapcsolva is.