Bernd Storck nem húzott nagyon meglepőt a Feröer elleni kezdőcsapat összeállításakor. Már korábban jelezte, szeretné elkerülni, hogy Feröer meglepje a magyar válogatottat egy kontrával, így aztán annyira nem volt váratlan, hogy a három nagy formában lévő csatárunk közül csak az a Nikolics Nemanja került be a kezdőbe, akit a kapitány előre be is harangozott.
Az ugyanakkor csalódást keltett, hogy Németh és Böde sem került be Nikolics mellé, mivel lehetett számítani rá, hogy Feröer majd le fog táborozni a kapuja elé – még ha azt nem is sejtettük, hogy a meccs jó részében ezt egygólos előny birtokában teheti. Elég nehéz úgy hatékonynak lenni, ha a szélekről érkező beadásoknál két-három védő figyel belül az egy szem csatárra.
Gera megpróbálta bemutatni, hogy az egycsatáros felállás is lehet eredményes, ha a center mögött játszó három támadó középpályás megfelelő támogatást ad. A Fradi örökmozgója egy ízben Dzsudzsák helyén tűnt fel a bal oldalon, és beadása után Nikolics pörgetésénél centik hiányoztak ahhoz, hogy meglegyen a korai magyar gól.
Ehelyett azonban jött egy könnyelműen eladott labda hátul Juhásztól, a feröeriek pedig tökéletesen játszották le az akciót, Jakobsen pazarul indult be az üres területre, majd megalázó könnyedséggel fordult le Juhászról.
Borult tehát az előzetes terv, és tanulságos volt nézni a feröeriek játékát, nemcsak nyugodtan, pontosan is passzolgattak. A fejlődés, ami az eredményeikből látszik, érvényesült a pályán is: ez a csapat már nem csak hősiesen bekkelni tud.
A passzolgatás azért is mehetett olyan jól, mert
a magyar csapat a labdavesztések után nem támadott vissza.
Nikolics és a három támadó középpályás mögött Tőzsér és Nagy Ádám feladata lett volna a takarítás, de kettőjükkel szemben általában létszámfölényben voltak a feröeri középpályások.
A magyarok gépiesen próbálták a szokásos módszert alkalmazni, amely hatékony lehet egy tömörülő ellenféllel szemben. A széleken erőltették a támadásokat, de látványosan féloldalasan – szinte minden akció Dzsudzsák oldalán futott, a most debütáló Bódit alig játszották meg a társak.
Mi lehet még a megoldás, ha egy csapat azzal szembesül, hogy az ellenfél nem akar kijjebb jönni? Vagy az átlövések, vagy az, hogy a játékosok egy az egyben próbálják meg levenni az ellenfelet. A baj azonban az volt, hogy
ötlet nélkül igyekeztek rést találni a feröeriek védelmén.
A kapott gól után egyetlen helyzetünk akadt a félidő végéig, de az sem egy kidolgozott akció végén: Bódi egy lepattanó labdára csapott le, mielőtt a lövését védte Nielsen.
Borítékolható volt, hogy Storck a félidőben belenyúl a csapatba. Érkezett Böde és Németh Nikolics mellé, Tőzsér és Bódi számára befejeződött a meccs, Gera pedig hátrébb került, Nagy mellé. A második félidőt jól kezdte a csapat,
három perc alatt több ígéretes akció futott a pályán, mint az egész első félidőben,
és Böde előtt már ziccer is adódott.
A két, szünetben beállt csatár közül Böde középen harcolt a védőkkel Nikoliccsal, Németh pedig a jobb oldalra került, ami azt jelentette, hogy Dzsudzsákkal kiegészülve négy emberünk volt elöl, és az egész csapat jóval feljebb játszott, mint az első félidei felállásban. A két szélső védő, Kádár és Fiola a középpályán megosztotta a feröeriek figyelmét, így belül létszámfölénybe tudtunk kerülni, ez is kellett ahhoz, hogy a második félidőben állandósuljon a magyar nyomás.
Ekkor a két belső védőnk már a felezővonalnál védekezett, ami nagy kockázatot rejt magában, de hozzájárult ahhoz, hogy a saját térfelükre kényszerítsük a feröerieket, és gyorsabban jutassuk vissza a labdát a támadóharmadba.
Egy támadóbb szellemben játszó védő és egy cserecsatár kellett a gólhoz, amely visszahozta a reményeinket. Kádár beadása után Böde két védő társaságában fejelt szép gólt. Az első félidőben Nikolicsnak erre nemcsak azért nem volt esélye, mert nincs olyan fizikuma, mint a Fradi csatárának, hanem azért sem, mert folyton a két belső védő között őrlődött.
A második félidei felállás igazi eredménye a második gólnál jött ki: mivel négy emberünk volt folyamatosan a védők vonalában, a feröerieknek egy az egyben kellett védekezniük, és így nem volt, aki biztosítson, ha a másik bajba kerül. Böde megforgatta az emberét, miközben a másik védő fél szemmel a támadást követő Nikolicsra figyelt, és mielőtt még közbeléphetett volna, a főszereplővé előlépő csere már útnak indította a bombát a bal felső sarok irányába.
Böde éltetése mellett azért ne felejtsük el, hogy 1-1-nél a feröeriek nem kaptak meg egy egyértelműnek tűnő büntetőt, amikor Edmundsson megcsinált egy cselt a 16-oson belül Guzmics mellett, ő pedig a felvétel alapján elhúzta a lábát. Ki tudja, hogyan alakult volna a meccs, ha akkor az osztrák Schörgenhofer befújja a 11-est, így viszont pár perccel később jött a második Böde-gól.
Az előny megszerzése után most nem követte el azt a hibát a csapat, mint az északírek ellen, hogy teljesen feladta a támadások lehetőségét, és ezzel magára húzta az ellenfelet, hanem továbbra is ment előre, hátha egy harmadik góllal végleg elvarrja a szálakat. Némethnek volt is egy ígéretes lövése, igaz, a mi kapunk elé is érkezett pár veszélyes beadás.
Érdekes kérdés, milyen felállást választ a kapitány a teljesen szétesettnek tűnő görögök ellen. Őket még sosem győztük le idegenben tétmeccsen. Ha most sikerülne, és Feröer közben legalább egy ikszet fogna a románok ellen, akkor ott lennénk az Eb-n. Sőt még vereséggel is összejöhet az Eb-szereplés. Hogy miként csúszhatunk le róla, ha pechünk van, arról itt írtunk.
