Azt hiszem, az össznépi magyar Eb-eufória az én generációmra volt a legnagyobb hatással, azokra az emberekre, akik már kezdték észlelni a körülöttük lévő világot a mexikói 0-6 idején, hogy utána
időnként belelkesedjenek, majd sorra állják a pofonokat.
Az első Eb, amelyről komoly emlékeim vannak az 1988-as, meg is volt az összefoglalója videokazettán, és annyiszor láttam, hogy fejből vágom az összes izgalmas jelenetet, például, hogy mit mondott Vitray Tamás Van Basten elképzelhetetlenül nagy gólja előtt, vagy hogyan reagált Knézy Jenő, amikor az ír Whelan gyönyörűen lőtt félfordulatból a 16-os vonaláról a szovjetek kapujába még a csoportkörben.
Ezt a felvezetőt csak azért rittyentettem ide, mert komolyan törni kellett a fejem, hogy az idei Eb-ről milyen jelenetek fognak bevillanni nem húsz, de akár csak öt év múlva.
Leszámítva persze a magyar érdekeltségű eseményeket,
mert azokat jó mélyen elraktároztam magamban,
Az északírek Freed from desire-átirata az Eb-n nem is játszó csatárnak, Will Griggnek, az izlandiak tapsolós szurkolása, Shaqiri ollózós gólja a lengyelek ellen, a walesi Robson-Kanu varázslata a negyeddöntőben, amikor nagyon elküldte a belgákat egy csellel, és a döntő utolsó perceiben a kispadon az edzőt felülmúlva irányító Cristiano Ronaldo. Most hirtelen ezek a képkockák jelentek meg előttem a nagy nyári labdakergetésről.
Sokan féltek az Eb-től, mondván, a 24 csapatos mezőny nagyon felhígult, ehhez képest az olyan kiscsapatok, mint Izland, Wales vagy éppen Magyarország, kellemes meglepetést okoztak. Izlandról lehetett tudni, hogy nagyon egyben vannak, hiszen a selejtezőben megelőzték a törököket és a hollandokat is, de őszintén: ki gondolta volna, hogy
a magyar szurkolói közbeszédben csak bálnavadásznak titulált brigád eljut a legjobb nyolcig?
És hogy mindezt úgy teszi, hogy közben visszaragasztja a lúzer címkét a minden tornának a „na, majd most megmutatjuk” felkiáltással nekivágó angolokra.
Walest mindenki elkönyvelte, mint Gareth Bale egyszemélyes csapatát, ehhez képest a negyeddöntőben úgy fordítottak a már nem is annyira titkos esélyesnek tartott belgák ellen, hogy a kirakatember gólt sem szerzett. Bale legnagyobb erénye, hogy hihetetlenül alázatos, maximálisan alárendeli magát a csapat érdekeinek, és ezzel húzza magával a többieket is.
Valahol ez az Eb egyik nagy tanulsága, amit épp az izlandi vagy akár a magyar csapattól láthattunk: nem baj, ha nincs sztár a csapatodban,
a lényeg, hogy mindenki tudja a dolgát a pályán,
és mentálisan is rendben van annyira, hogy azt a pár lehetőséget, ami adódik, meg tudja ragadni.
A belgák kiesése egyébként egy fontos tényezőre is rámutatott: hiába van tele a csapatod a topligákban is meghatározónak számító spílerekkel, ha nincs egy olyan edző, aki ezt a hatalmas potenciált ki is tudja hozni belőlük. Az ellenpélda az olasz válogatott, amelyben már rég nincsenek Del Piero- vagy Totti-féle egyéniségek,
Conte mégis hatékony gépezetté formálta a csapatot,
amely legyőzte a belgákat, hazaküldte a spanyolokat, és csak a borzalmasan lőtt tizenegyesek miatt vérzett el a németek ellen. Jut eszembe, Zaza utánozhatatlan, totyogós büntetőjének is helye van az „amire sokáig emlékezni fogok” mappában.
A 24 csapatos formátum annyiban mindenképp jót tett az Eb-nek, hogy az új fiúk üde színfoltot jelentettek, ugyanakkor azzal, hogy a hat csoportból négyben még a harmadik helyezett is továbbjuthatott, azt sikerült elérni, hogy
még az utolsó körben is az óvatoskodás volt a jellemző,
a csapatok nem voltak feltétlenül rákényszerülve az őszinte, kontroll nélküli futballra.
Ezért is volt felüdülés a maga hat góljával és lüktetésével a magyar–portugál meccs, de emlékezhetünk, hogy az utolsó percekben Ronaldóék már meg sem támadták a passzolgató magyarokat, nem akartak kockáztatni, tudták, hogy a három döntetlenjükkel így is bevitorláznak a nyolcaddöntőbe.
A portugál csapat a legtökéletesebb példa a fentebb már taglalt szervezettség plusz megfelelő edző egyenlő eredmény elmélet megvalósulására, ráadásul nekik is megvolt a Bale-jük Ronaldo személyében.
Cé az Eb idejére otthon hagyta a Realban annyiszor előbukkanó egóját,
szépen beállt a sorba, és bár csak három gólt szerzett, azok nagyon kellettek, az ellenünk jegyzett duplája az életben maradást jelentette, a Wales elleni fejese pedig a döntőbe jutást.
Sokan mondták, hogy Portugália nem érdemelte meg az Eb-győzelmet, hiszen az egész tornán egy meccset tudott megnyerni a rendes játékidőben, de ha egy válogatott elviseli, hogy a legnagyobb sztárja sírva biceg le a döntőben, akkor már egyáltalán nem kérdés, hogy jó helyre került az az aranyérem.
Rengeteg portugál szurkolóval beszéltem az egyenes kieséses szakaszban, mindegyikük azt emelte ki, hogy régebben mindig az volt a baj, hogy a látvány megvolt a pályán, csak éppen sosem párosult eredménnyel.
„Európa braziljai? Egy olyan csapat, amelyik nem nyer soha semmit?” – kérdezte pikírten egy korábbi Eb-n az egyik újságíró, amikor a portugálok szóba kerültek. Fernando Santos ugyanazt csinálta, mint nálunk Dárdai Pál, majd Bernd Storck: a kerethez igazította a taktikát, és fittyet hányt arra, hogy tetszik-e bárkinek is ez a szokatlan portugál stílus. Ráadásul Santos jósnak sem volt utolsó, mert már az Eb elején megmondta, hogy
mindenki úgy készüljön otthon, hogy csak a döntő után érkeznek.
Furcsa Eb volt, kevés góllal és kevés igazán jó meccsel, viszont annál több rendőrrel és állig felfegyverkezett katonával. És bár voltak balhék, az oroszok például nemcsak a marseille-i régi kikötőt, hanem jó pár angol szurkoló arcát is átrendezték, szerencsére nem voltak tömegbe hajtó kamionok, sem forgalmas helyen robbanó csomagok. Látva az Eb előtt és után történteket, ez sem kis dolog.