A 21. században volt egy igen bőséges időszak, amikor az Atlético képtelen volt felülmúlni a városi riválist. Ekkor érkezett meg Diego Simeone egy igen kellemetlen stílussal, és jelezte, nem tervezi meghosszabbítani ezt a sorozatot.
Ennek az első manifesztációja volt a 2013-as Király-kupa döntője, ahol a morálisan teljesen szétesett Mourinho-legénységet gyűrték maguk alá hosszabbítás után.
Attól a perctől kezdve az Atlético többé nem akart a lenézett kiscsapat szerepében tetszelegni, és a bajnokságban, valamint a hazai kupában is többször megállították a blancókat. Ennek a legbrutálisabb leképződése volt az a 2015. februári mérkőzés, ahol a Calderónban 4-0-ra gázolták el a királyiakat, egyszersmind komoly indokot adva Ancelotti későbbi menesztésére. A két csapat azóta jelentősen átalakult – az Atlétinek nyilván több kényszereladással is szembe kellett néznie –, de kedden este eljutottunk oda, hogy az együttesek között legutóbb akkor volt ilyen kegyetlen nagy különbség, amikor még a Real rendre csuklómozdulattal tette arrébb az Atléticót.
Az Atléticóról egyébként nagyon egysíkúan beszélnek, amióta Simeone átvette a hatalmat és saját képére formálta a gárdát.
A csapat már-már definíciószerűen meghatározott differentia specificája, hogy kiüti, leverekszi, lekönyökli, szétharapja az aktuális ellenfelet.
Ez nagyon is igaz volt néhány évig. A leginkább akkor észlelhettük ezt, amikor megnyerték a 2013/14-es bajnokságot. Ekkor lehetetlen volt eljutni a kapujukig, és minden ellenfelet kivéreztettek nehéz harcmodorukkal, a meccseket a több nyert párharc mentén megküzdve, eldöntve. Abban a bajnoki szezonban meccsenként 24 sikeres szerelést, 14 szabálytalanságot mutattak be: többek között ennek is volt köszönhető, hogy a mezőnyben a legjobbak között voltak a kapujukra érkező lövések számát tekintve (8,7). Egyszerű felépítettségüket jól jellemezte, hogy volt olyan bajnoki szezon a Simeone-érában, amikor az Atléti több gólt szerzett rögzített szituációból, mint akcióból.
Ehhez viszonyítva érdekesek az idei számaik a BL-ben: meccsenként 8,4 szabálytalanság (a mezőnyben a legkevesebb!), 22 sikeres szerelés, 12 kapura érkező lövés. Nem lehet nem észrevenni a különbséget a fentebb vázoltakhoz képest: idén az Atléti már nem mondhatja el magáról, hogy kemény stílusával meg tudja fogni az ellenfeleket.
A rögzített játékhelyzetek és akciógólok aránya olyan mértékben fordult meg, hogy nyolcszor több gólt szereztek akcióból, mint pontrúgás után.
A kevesebb faultból kevesebb lap következik: amíg a 2014-es bajnokikon bőven kapták a súlyosabb szabálytalanságokért a lapokat, idén a spanyol bajnokságban csak egy csapat gyűjtött kevesebb kártyát, mint ők! Sőt, ha a BL-mezőnyt nézzük, nemcsak a kemény védekezéséről ugyancsak híres Juventus követ el sokkal több, lappal szankcionált szabálytalanságot, de a Monaco is majdnem kétszer annyi lapot könyvelhetett el az idei kiírásban. Ennyit arról, hogy a megszokott lózungok hogyan alakítják egy-egy csapat megítélését.
Simeone beceneve, Cholo a spanyol szlengben – bár a szónak több jelentést tulajdonítanak, a dél-amerikai kontinens országai között ez is megoszlik – nagyjából utcagyereknek feleltethető meg. Ismerve az edző játékos-pályafutását, a Simeone-éra Atléticója tökéletesen megfelelt annak a képnek, amelyet elképzeltünk egy olyan csapatról, amelyet az argentin edzőzseni irányít.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Simeone csapata teljesen felpuhult, de már az idénykezdetkor lehetett látni egy finomhangolást a stíluson.
Amíg a Diego Costa fémjelezte együttestől nem állt volna távol az sem, hogy kocsmai hangulatban leálljanak szétverni az ellenfelet, az Atléti idei kerete egyre inkább a labdaügyesebb játékosokra épül. Saúl, Carrasco és Griezmann is csodás technikai képzettséggel megáldott játékosok, akik nem fogják tudni ugyanazokat a feladatokat ellátni, amire Raúl García, Miranda, 'Cebolla' Rodríguez vagy Diego Costa szerződött Simeone munkáltatóval. Mindig nagy kérdés az ilyen erős karakterű és ismert stílusú edzőnél az, hogy egy stílusazonos kerettől eltérő játékosanyagból mit tud kihozni, hogyan tudja őket beépíteni a saját elgondolásába. Ahogy az Atléticót nézzük a spanyol bajnokság idei kiírásában vagy a BL-ben, ez a csapat már nem viseli magán annyira Simeone stílusjegyeit – nem is olyan félelmetes.
Mindeközben a Real Madridnak és Zidane-nak Bale hiánya kifejezetten jól jött, bármilyen furcsának hangozhat ez először, mert Isco beállítása azt eredményezte, hogy folytonosabb lett a Madrid játéka, a támadóhármas nem volt annyira izolált szerepre kárhoztatva a középpályás egységhez képest, mint ahogy Bale játéka esetén megszokhattuk.
Zidane – bár rengeteg kritika éri amiatt, hogy ha nem kényszerül rá, kevéssé rotál – a legtöbbször a jó lapokat húzza a pakliból.
Persze a sok kritika köszönhető a Real kegyetlenül erős és bő keretének, hiszen most is meg lehetne kérdezni az ördög ügyvédjeként, hogy Morata vagy James miért nem kaphatott szerepet, de a cseresor 4-5, kezdőtagságra is alkalmas tagja között a cserék limitált száma miatt mindig lesz 2-3 olyan ember, akikre a kérdés adekvát lesz. Isco egyébként úgy zárt remek estét, hogy az elmúlt hetekben már bőven láthattunk tőle jobb produkciókat is, de az Atléti ellen csak összesumákolt egy 98%-os passzmutatót. Más kérdés, hogy ehhez kellett egy kevésbé harcos és gyatrán letámadó ellenfél is.
A meccs elején nagyjából öt percig tartott az az időszak, amíg az Atlético át-átnézegetett a Real Madrid félpályájára, azután ez szinte csak pillanatokra történhetett meg újra. Amikor pedig a hazaiak visszább húzódtak, tökéletesen olvasták le a sávokat, a tizenhatos előtti terület minden szegletében volt emberük. Ezt a falat csak egy kivétellel tudta megbontani a vendégek középpályája, amikor Koke indításával Gameiro léphetett ki. Annak a jelenetnek az érdekességét az adta, hogy Keylor Navas milyen magabiztosan lépett ki, és pofozta el a labdát. Ott egy századmásodpercnyi tévesztés is büntetőt eredményez, a lap színén pedig maximum a szabályváltoztatás óta lehet vitatkozni.
Ez csak azért kiemelendő, mert Navas napról napra találkozhat azzal a pletykának beállított jóslattengerrel, amely szerint De Gea a nyáron mindenképp váltani fogja őt.
Erre egyszer már kis híján sor került, akkor csak egy adminisztrációs baki miatt halt el a csereüzlet. Ehhez képest a Costa Rica-i vérprofin nézett szembe ezzel a kulcshelyzettel. Ennél komolyabb lehetőség ugyanis nemigen adódott a vendégek előtt.
Az első félidőben úgy vonultak a csapatok az öltözőbe, hogy a Real mellett 12 kapuralövési kísérlet díszelgett, szemben az Atlético egy darab ilyen próbálkozásával.
A labdabirtoklási megoszlás is brutális fölényt mutatott, 70-30% a hazaiak javára, ami csak azért kirívó mutató, mert az eddigi BL-meccseken összesen két százalék különbség mutatkozott a csapatok között abban a tekintetben, hogy mennyire szeretik birtokolni a labdát.
Az Atlético feladta a labdabirtoklás bárminemű szándékát is abból az elhatározásból, hogy kontrázzon, és az előrefelé tartó átadásokból villámgyorsan Navas kapuja elé kerüljön, de ehhez az is kellett volna, hogy a támadásba váltások során a középpályások is kísérjék a támadókat. Erre pedig szinte alig láthattunk példát. Gameiróhoz szinte csak akkor jutott el a labda, ha a francia szélre mozgott, így pedig teljesen kivették őt a játékból. Ráadásul az igazi, nagy helyzetét is rosszul oldotta meg.
A hazaiak fölényéhez persze az is kellett, hogy Juanfran és Vrsaljko hiányában Lucas Hernández kerüljön a jobbhátvéd pozíciójába.
Egy fiatal, ballábas középső védőt így berakni Marcelo és Cristiano Ronaldo elé gyakorlatilag felért egy kényszerűségből megejtett öngyilkossággal.
A meccs folyamán aztán pont az történt a Real Madrid bal oldalán, amit előzetesen sejthettünk: szegény Lucasra látványosan nagy lett ez a kabát, pláne abban a szezonban, amelyben a Realnál mindkét felfutó szélső védő a világ legjobbjai között van a posztján.
Nehéz elmenni szó nélkül a meccs hőse mellett, bár jól jelzi a szituáció megszokottságát, hogy önmagában
egy Cristiano Ronaldo-mesterhármas hírére már össze sem rezzen a szurkolók nagy része.
Ronaldo rengeteget változtatta a helyét a mérkőzésen ahhoz képest, amit megszoktunk tőle idén. A szokásosnál jóval többször választotta a vonal melletti területet (ahol régebben lubickolt), de többször átjött Filipe Luis oldalára is. Ezúttal több cselezési kísérlete is volt, nagy kedvvel futballozott, a három gólja pedig tökéletesen jelezte, hogy melyik szerepkörre a legalkalmasabb manapság. Tizedmásodpercek alatt ismeri fel a góllövéshez vezető leggyorsabb utat, remekül támadja a labdát, jól lép vissza vagy a rövid oldalra a szélről érkező passzok, ívelések esetén.
A második gólja előtt pedig olyan szabad volt az út, amilyet nem szoktunk meg az Atléticótól, és ami alátámasztja a fentebb elmondottakat is.
Griezmann épp a középpályás letámadás hiányát reklamálta elöl, 15 másodpercre rá pedig már Oblak kapta is a második döfést.
Az Atlético vélhetően kiszállt a BL-ből, és Simeonénak nehéz lesz megküzdeni a ténnyel, hogy – ha valami elképesztő csoda nem történik – most már negyedszerre állítja meg őt a Real Madrid ebben a sorozatban.
Vélhetően ez a mentális gát is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az Atlético az egész meccsen szinte feltartott kezekkel asszisztált a mészárláshoz.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a néhány héttel korábbi bajnokin – hasonló felállásokkal – közel sem ez lett a végeredmény. Amit Zidane akkor elnézett, most kíméletlenül elvarrta: jól tette, hogy nem elégedett meg a magabiztos 1-0-val, és további támadásokra ösztönözte a csapatát. Lehet persze eltartott ujjal kritizálni, de láthatóan jó úton van a címvédő történelemcsinálás felé. És ezt még akkor is meg kell majd tapsolni, ha ez végül nem sikerül neki.