Nem hittük volna a szezon elején, de Arsene Wenger megnyerte a Premier League 2016/17-es kiírásának bajnoki trófeáját, és azt gyermeki örömmel át is vette... a Chelsea.
Antonio Conte csapata ugyanis az idei PL-szezon első harmadában fejetlenül rohangált, sikerei eseti jellegűek voltak.
Már a második fordulóban intő jel volt, ahogyan a Watford otthonában csak az utolsó tíz percben tudták megfordítani a meccset, de az első hat játéknapra jutó nyolc egységnyi pontvesztés egyre nagyobb riadalmat okozhatott volna a kékeknél. A Liverpool a Stamford Bridge-ről hozta el a három pontot, az Arsenal pedig egy héttel később 3-0-ra gázolta el Conte csapatát, amely után egyértelmű volt: váltani kell. Arsene Wenger tehát jól megünnepelhette, hogy a Premier League légkörével még csak ismerkedő olasz kollégát belepüfölte a gyepbe, de még ő sem sejthette ekkor, milyen forradalmi módosítást indukált ezzel.
Antonio Conte az elmúlt tíz évben a negyedik olasz edző, aki megnyeri a gazdaságilag legnagyobb értékű nemzeti bajnokságot. Jó ómen a taktikailag felkészült olasz edzőkből válogatni a szigetországban, hiszen amíg a Premier League történelmében nem találunk egyetlen győztes angol edzőt sem (az utolsó Howard Wilkinson volt a Leedsszel, még a PL indulása előtt), addig Ancelotti, Mancini, Ranieri és most már Conte is birtokosa az angol aranyéremnek.
A taktikai váltás után a Chelsea lubickolt a sikerekben.
Conte olyan hirtelenjében szedte le az addig minden meccset végigjátszó Ivanovicsot, hogy utána fél évvel későbbi eligazolásáig már csak 44 percet engedett a szerbnek, és ezzel együtt teljesen átalakította a védelmét.
Egy kivételesen jól megkomponált 3-4-3-ra váltott, amelyben középen kiemelt szerepe volt a nyáron visszacsábított David Luiznak, valamint annak az Azpilicuetának, aki a szezon összes bajnoki meccsét végigjátszotta.
Ezzel a spanyol a negyedik ilyen játékos lett a PL történelmében Gary Pallister, John Terry és Wes Morgan után.
A szárnyvédők felszántották a pályát, ráadásul nagy szó, hogy ezt olyan játékosokkal (Alonso, Moses) érte el a menedzser, akiktől a szezon előtt különösebben nagy dobást nem várhattunk. A bal oldalon száguldó Marcos Alonso kapcsán érdekes, hogy amikor kilencven percig pályán volt, a Chelsea nem veszített, viszont a bajnokcsapat szezonbeli öt vereségében van egy közös pont: Marcos Alonso vagy nem játszott, vagy legkésőbb a meccs utolsó harmadára lecserélték. A középpálya középső részén pedig Conte rendelkezésére állt a kirakós legfontosabb darabja, a Leicestertől érkező N'Golo Kanté, aki a PL-mezőnyben a második legtöbb szerelést tudhatja magáénak, és aki 84 labdaszerzésével szintén az egész bajnokság legjobbjai közé emelkedett.
Kanté a Swansea ellen – húsz másodperc ars poetica:
A Chelsea – bár Conte a mezőnyben egyedüliként mindig kihasználta a három cserelehetőségét – nagyjából egy alapcsapattal és négy-öt kiegészítő emberrel csinálta végig a szezont. Diego Costát (bár kínai transzfer-híreiről heteken keresztül olvashattunk) sikerült úgy betörnie, ahogyan José Mourinhónak a tavalyi szezonban már nem, és
Eden Hazard is 16 góllal járult hozzá a végső sikerhez.
Csak szemléltetésként: a belga szélső tavaly a 35. fordulóban szerezte az első bajnoki gólját...
Conte jól illesztette a csapatba Pedrot és Maticsot is, az alapcsapatból pedig igen sokan tudhatnak magukénak 3000-nél is több játékpercet az idei szezonból. Azpilicueta, Cahill, Courtois, Kanté, Diego Costa és Hazard is ebbe a csoportba tartozik, ennyi játékidőt pedig nem nagyon adhatott más edző a legfontosabb futballistáinak a bajnokesélyesek közül.
Itt pedig el is érkezünk a kardinális kérdéshez, hogy mi lesz jövőre a Chelsea-vel, amikor a BL-ben is hasítaniuk kellene. Conténak ez már a Juventusnál sem ment kitörő sikerrel, és várhatóan most nyáron is kérnie kell néhány új játékost, hogy a többfrontos harcban ne essenek el korán. A Premier League – kiegészülve az FA-kupa, illetve a nagyobb csapatoknak szakmailag különösen nem érdekes Ligakupa meccseivel, a hagyományok miatti újrajátszott meccsekkel – igen komoly megterhelést jelent bármelyik csapatnak, így nagy előnye van annak, aki megspórol magának nagyjából 10 nemzetközi kupameccset egy szezonra.
Az elmúlt két kiírást például pont olyan csapat nyerte, akinek nem kellett sem az Európa Liga, sem a Bajnokok Ligája küzdelmeire összpontosítania.
A Chelsea a szinte végig egészséges alapcsapat mellett másnak is köszönheti sikerét: egyrészt a mezőny legjobb hatékonysági mutatójával rendelkeznek a kaput eltaláló lövések tekintetében (conversion rate): a helyzeteik 14,5%-át gólra váltották, amelynél nem találunk jobbat. Másrészt annak, hogy az Arsenal elleni vereséget követő formációváltás után 13 meccset nyertek meg zsinórban, amely sorozatban kiváló védelmi mutatókkal rendelkeztek: mindössze négy gólt kaptak ekkor, és a tizenhárom meccs alatt tízszer(!) maradt érintetlen a hálójuk.
Conte taktikai felkészültsége, öltözőn belüli nagy respektje és munkabírása vitte a trónra az idei Chelsea-t. Nem véletlenül adták ezt a címet: az olasz edző bemutatkozó sajtótájékoztatóján több mint harmincszor hangzott el szájából a „munka" szó, és az biztos, hogy a Chelsea belerakta a melót az idei szezonjába. Az őszi roham után egy pillanatig nem lehetett kérdéses, ki lesz a végső befutó.
Még úgy sem, hogy Pochettino és a Tottenham megint nem sokkal maradt le a végső üdvösségről. Látjuk a Spurs fejlődését, a korábban nagy ígéreteknek tartott játékosok minőségi ugrásait, de az biztosan nem véletlen, hogy legutóbb a 2014/15-ös szezon 2. fordulójának végén vezették a tabellát, annak meg már lassan három éve.
Ugyan 86 szerzett pontjuk tiszteletet parancsol (ennyivel tavaly röhögve elsők lettek volna),
ők állították meg a fent említett nagy széria végén a bajnokokat is, mégsem jött össze jobb az ezüstnél idén sem.
Pedig a keretük most már tényleg nagyon közel áll a PL-mezőnyben is a szinte tökéleteshez. Llorisnál jobb kapus egy csapatba sem kell, védelmük pedig olyan szilárdan állt, hogy ők kapták idén a legkevesebb gólt. A középpályára idén megszerezték Wanyamát is, és bár nem lehettünk benne egészen biztosak, hogy keretmélyítő funkcióval érkezik-e vagy állandó kezdőnek, végül a negyedik legtöbbet foglalkoztatott játékos lett az idei Spursben. Valószínűleg ez is engedte, hogy Dele Alli a kapuhoz egyre közelebbi pozíciókat foglaljon el. Alli a tavalyi 10 gólját nyolccal megtoldotta, és látható, egyre többet ér fel a kapuhoz, nem volt ritka, amikor úgy érkezett belőtt labdákra, mint egy befejező center.
Mindemellett a sokszor egyidényes csodának beharangozott Harry Kane sem akart leállni, és 29 bajnoki góljával megvédte tavalyi gólkirályi címét.
Kettőjükön kívül a dél-koreai Son is megrúgta a maga 14 gólját: a szezonban ő volt az egyetlen, aki kétszer is megnyerte a hónap játékosa címet. A Tottenham végül jobb gólkülönbséggel zárt, mint a Chelsea; több gólt rúgtak, kevesebbet kaptak. A +60-as gólkülönbségük a legnagyobb azok közül, amely csapatok még ekkora differenciával sem tudtak aranyérmet nyerni.
Hogy hol ment el a szezonjuk? Leginkább ősszel. Amíg Conte és bandája elérhetetlen távolságra szökött, Pochettino csapata első 15 meccséből mindössze hetet tudott megnyerni. Ekkora hullámzásokkal pedig nem nagyon lehet felérni a PL tetejére.
Dele Alli egyre gólerősebb:
A bronzérem Manchesterbe, Guardioláék nyakába került, ami nem rossz induló szezon a Premier League-ben, ki tudja, lehetett volna-e jobb, ha a Chelsea-hez hasonlóan csak a bajnokságra kell koncentrálnia a Citynek. Bár az anyagi lehetőségeket és a néhány évvel ezelőtti bajnoki címeket elnézve lehetett volna ez ennél is fényesebb érem.
Guardiola viszonylag hamar megkezdte a kissé diktatórikus hatalomátvételt, amikor rögtön beleállt a klublegenda Joe Hartba és Olaszországig üldözte őt.
Hart korlátait persze lehetett látni az elmúlt években klub- és válogatott szinten is, de a nagy Claudio Bravo-projekt, ami Hart pótlására jött létre, igen gyorsan állt arccal a földbe.
Guardiolának mindig egy lábbal ügyes kapusra van szüksége, hogy saját elgondolását visszaköszönni lássa a pályán, de Bravo közben elfelejtett védeni, és így a nagy hanggal bejelentett kapusváltás nem igazán jött be a katalán edzőnek. Internetes körökben persze rögtön elterjedt a „de lábbal jó" elnevezésű, gúnyos káröröm, minden joggal, mert Bravóban kevés lövés akadt el. Január közepén volt egy olyan periódusa, amikor nyolc meccsen tizennégy gólt kapott.
Ez még nem lenne rettenetes adat, de mindezt huszonkét lövésből szedte be.
Pedig nem mondhatjuk, hogy a tulajdonosok ne keresték volna Guardiola kegyeit. A nyáron 213 millió euró értékben költöttek, és az egyetlen, kifejezetten pozitív szezont záró érkező Gabriel Jesus volt. A sérülékeny Gündogant mindössze tíz meccsre tudták összedrótozni, Nolito alig kapott szerepet, Stonesról és Sanéról pedig nem mondhatnánk, hogy ellenállhatatlanul szerepeltek volna új klubjukban.
Pedig a Manchester City nem indult rosszul. Első hat meccsüket megnyerték, és a 10. fordulóig vezették a táblázatot. Viszont abban a pillanatban, ahogy durvult a meccsterhelés, Guardiola csapata komoly gödörbe került, és egy ideig még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy ne férjenek oda a BL-selejtezős helyekre.
A rangadókon borzasztóan szerepeltek: a bajnok Chelsea-től oda-vissza vereséget szenvedtek, és a top 6 elleni tíz meccsből mindössze kettőt tudtak megnyerni.
Ebben a sorban pedig még benne sincs az Everton elleni 0-4-es zakó. Guardiolának tehát van min gondolkoznia – nem csoda, hogy már májusban újra kinyittatta a tulajdonosok tárcáját. Nemcsak az eredményeken kell filozofálni, hanem azon is, van-e jövője a megingathatatlan hittel vitt stílusának Angliában.
A City nyilván a legtöbbet birtokolta a labdát a mezőnyben, de intő adat lehet számára, hogy az elmúlt tíz évben ennek a „versenynek" a megnyerése nem járt túlzott jutalommal:
egy ilyen csapat sem tudott bajnok lenni a Premier League-ben, azok általában a harmadik-negyedik hely közé érkeztek meg végül.
Érdemes tehát azon is gondolkozni, nem kellene-e kicsit szigetországosítani a Pep-stílust. Ha létezik ilyen opció egyáltalán.
A nagycsapatoknak feltétlenül szükséges top 4-es határt még a Liverpool érte el, bár Klopp eredményeit látva kicsit csalódottak lehetünk, hiszen ez már teljes egészében a német csapata volt, itt már nem volt kifogás a beugrószerep.
A Pool ezúttal nem költött annyit, mint az elmúlt években – pedig lehet, hogy kellett volna. A Németországból hozott Klavan nem váltotta meg a világot, mint ahogy a Mainztól érkező Karius kapus is csak a hatodik és a tizenötödik forduló között védhetett; a Bournemouth elleni 4-3-as vereség és a West Ham Anfielden történt pontszerzése után Klopp azonnal visszapakolta a korábban kritizált Mignolet-t a kapufák közé.
Az érkezők közül Sadio Manét fontos kiemelni, aki szélsőként jegyzett tizenhárom gólt.
Az ő hiányát érezte meg leginkább a Liverpool, mert hiába nem kellett foglalkozniuk nemzetközi kupameccsekkel (nem volt nekik), a szokásos karácsonyi rohangálás után januárra végképp telítődött a meccsnaptár. Az FA-kupa és Ligakupa meccseivel együtt kilenc találkozót kellett lejátszaniuk 2017 januárjában, és az Afrika Kupán szereplő Mané nélkül ez nagyon rosszul sült el. Kiestek mindkét hazai kupából, és a naptári év kezdetétől február végéig lejátszott hét bajnokiból mindössze egyet tudtak megnyerni. Klopp csapata szétesni látszott, a simán kizúgó Sunderlandet sem bírták megverni, ráadásul kikaptak a Hulltól és a Swanseatól is ebben a periódusban.
Persze kérdés, hogy ez a keret érdemesebb-e nagyobb álmok dédelgetésére, pláne egy BL-terheléssel együtt is. Meglátásom szerint a top 6 csapat közül a Liverpoolé a legszerényebb, ebből kiindulva ez a nemzetközi meccsek nélkül megszerzett negyedik hely talán reálisnak is mondható.
Az egyik legjobb meccs a szezonból: gólgála az Emirates-ben, rögtön az első játéknapon:
Nem úgy a Manchester United hatodik helye.
Mourinhótól és az újgalaktikusok egyletét megalkotni kívánó United keretétől talán mindenki többet várt.
Leginkább eredményben és nem játékban, hiszen a portugál minimalista felfogása nagyjából annyira kőbe vésett, mint Guardiola labdabirtoklási mániája. Hiába az ugyanannyi vereség (öt), mint amennyit a Chelsea szenvedett el; amíg Conte csak háromszor döntetlenezett, Mourinho tizenötször.
A Manchester United 54 gólt szerzett ebben a PL-idényben, ami Ibrahimoviccsal, Matával, Martiallal, Mkhitarjannal, Rooney-val és a nagy ígéret Rashforddal a fedélzeten nem egy szívderítő mutató –
ennél még a Bournemouth is többet lőtt.
Még akkor sem lesz örömteli adat, ha a United az Európa Liga-győzelemmel elérte a legfontosabbat, és indulhat jövőre a BL-ben. De ha idén gondot jelentett ennek az edzőnek a versenynaptárt kárhoztatva olyan egységekkel megvívni, mint a Zorja Luganszk, a Saint-Étienne és a Rosztov, akkor jövőre még viccesebb meccsvégi interjúkkal számolhatunk a vélhetően erősebb BL-meccsek után.
Az Arsenal lett az egyetlen a legjobb hatos közül, amelyik nem indulhat a Bajnokok Ligájában, és ki tudja, talán rá is fér Wengerékre, hogy az őszt kicsit álmosabbra vegyék, mint ahogyan azt tették a BL-ben az elmúlt években. Az Arsenal pont azt csinálta, amit várni lehet tőlük: még a 22. fordulóban is felkúsztak rövidke feltámadásaik után a második pozícióba, de aztán csak összehoztak a BL-kiesés körül egy olyan szériát, ahol nyolc bajnoki meccsből csak kétszer hagyták el győztesen a pályát.
Wenger az FA-kupa megnyerésével meggyőzte a vezetőséget (a szurkolókat nemigen), hogy jó az út, amelyen az Arsenal halad, de azért ne lepődjünk meg, ha jövőre ugyanazt a filmet fűzik be az ágyúsoknál, mint az elmúlt tíz évben mindig. Végül is, a Halálos iramban 8. is kasszasiker lett.
A szezon érdekességei közül szólni kell a tavalyi csodához képest még a vártnál is durvábban visszaeső Leicesterről, akiket végül Ranieri erkölcsileg igencsak támadható kirúgása és Shakespeare kinevezése mentett meg a nagyobb szégyentől.
De karakteres színfoltnak aposztrofálhatjuk még a Crystal Palace esetét is, mert a sokáig a kiesőzónában tanyázó csapatot végül az örök túlélő és tűzoltó, a válogatottnál pályán kívül megbukó Sam Allardyce kormányozott a 14. pozícióba. Többek között azzal, hogy tavasszal elverte a Chelsea-t, az Arsenalt és a Liverpoolt is.
A Crystal Palace bajnokot is vert:
A Premier League idei kiírásánál elég pontosan látszik, hol húzódik a határ a nagyok és a maradék között.
A top 6 kiemelkedik a mezőnyből, bár a Premier League sajátossága révén ezek a csapatok bőven tudnak pontokat hullajtani a kiesés réme által fenyegetett együttesek ellen is.
Idén csak hét csapatnak lett pluszos a gólkülönbsége. A legjobb hatos átlagos gólkülönbsége tavaly 26,2 volt, idén 41,2. Ez az eloszlás a pontok tekintetében úgy néz ki, hogy tavaly 69,5 pontot gyűjtöttek, idén 79,5-et. Talán most tényleg kijelenthető, hogy a top 6 meglépett a mezőny többi részétől, és várhatóan jövőre is ők fogják a legádázabb csatát vívni a mennyei mannát jelentő BL-helyekért. Nem fogunk unatkozni.