A Konföderációs Kupának elnevezett vb-főpróba minden csapatnak jó valamire.
Még akkor is, ha láthatóan vannak csapatok és játékosok, akiknek annyira hiányzott két hét plusz játék a szezon végén, mint mókusnak az erdőtűz.
De aztán, megnézve a döntőt, arra juthattunk, hogy Chile és Németország is nagyon akarta magának a sikert. A világbajnok németek főként azért, mert így mutathatták meg a szövetségi kapitánynak, hogy lehet rájuk számítani komoly téttel bíró meccseken is, Chile játékosai pedig azért, hogy a Copa América sikerei után újabb trófeát kaparintsanak meg egy hagyományosan nagyobb múltú (és nagyobb jelennel rendelkező) együttes elől.
Németország úgy utazott el erre a tornára, hogy a 2014-es világbajnok keretből mindössze hárman (Draxler, Mustafi és Ginter) kaptak szerepet Joachim Löw terveiben. Természetesen azt nem várhatjuk, hogy jövőre ugyanilyen összeállításban lépjen pályára Oroszországban a Nationalelf, de azért jól mutatja, hogy Löw nem téveszti szem elől a fiatal generációt, amelyik a 2000-es Eb-kudarcot követő, forradalmi utánpótlás-újítás nyomán most már hosszú ideje ontja magából úgy a tehetségeket, ahogyan nagyon kevés futballnemzet teszi.
Intő jel lehet számára, hogy a spanyolok például, szentül meggyőződve 2010-es keretük legyőzhetetlenségéről, úgy vágtak neki a négy évvel későbbi világbajnokságnak, hogy
tizenhat aranyérmessel utaztak Brazíliába.
A vb-k történelmében ennyire pedig még senki nem bízott a korábban címvédő csapatában. A sztori végét ismerjük: Spanyolország két meccs után 1-7-es gólkülönbséggel és nulla ponttal állt, címvédőként pedig még a csoportküzdelmeket sem élték túl. A Konföderációs Kupa idei kiírását megnézve, láthatjuk, még a német B-válogatott is van annyira erős, hogy Európa és Dél-Amerika aktuális bajnoka előtt végezzen egy minitornán. Ha Löw tartja magát egy – egészséges mértékű – fiatalításhoz, a németek valószínűleg nem bandukolnak haza három vb-meccs után jövőre.
Pedig a németek a döntőn nem azt a szerepet vállalták el, amelyet a modernkor német futballjának ismeretében gondolhattunk volna.
Löw csapata nem szégyellt beállni a saját térfelére, arra várva, hogy mikor kontrázhatnak a chileiek ellen.
A Löw által egyre gyakrabban alkalmazott három középső védő szinte mindvégig ügyelt arra, hogy a defenzív osztag egy pillanatig se maradjon rendezetlen. Erre nem is nagyon volt példa, és hiába láthattuk azt, hogy a chileiek intenzív letámadással szeretnének előnyt szerezni, a sok lövésük ellenére igazából csak akkor kerültek igazán gólveszélyes helyzetbe, amikor a német védelem tagjai nem a tankönyvi helyezkedés szerint pozícionálták magukat a pályán. A sors és a finálék furcsa fintora, hogy egy percre rá éppen egy – addig nem jellemző – német letámadás és chilei labdavesztés hozta össze a mindent eldöntő találatot.
1:
2:
3:
Löw láthatóan nem tudta azt játszani ezzel a kerettel, amit például a 2014-es világbajnokságon. Az elmúlt 2-3 évben a labdabirtoklás fontosságát előtérbe helyező, proaktív együttesek helyett inkább a reaktív csapatok érnek el nagyobb sikereket. Hogy mást ne mondjunk, a legutóbbi világbajnokságon a spanyolok mögött a végül nyertes németek birtokolták legtöbbet a labdát (57,5%), ehhez képest most félóra után sem mentek 35% fölé.
A 2014-es vb óta viszont több olyan sikert is feljegyezhettünk, ahol a labdát kevéssé dajkálgató csapatok győzedelmeskedtek.
Ilyen lehet például a Leicester bajnoki címe (45%), a Chelsea idei menetelése (mindössze hatodikak a labdabirtoklási tabellán), vagy a sokszor hosszú periódusokon keresztül védekezésre berendezkedő portugál válogatott tavalyi Eb-győzelme. És a labdabirtoklás fontosságának csökkenését láthatjuk akkor is, ha megnézzük: a BL legutóbbi kiírásában ezen tabella első hét helyezettje az elődöntőig sem jutott el.
Chile játékában ezen a döntőn hamar megfigyelhető volt, hogy szinte mindvégig volt 5-6 emberük a németek térfelén. Ezt szinte az egész első félidőben végigvitték, ráadásul, miután Stindl belőtte a németek gólját, kényszerűségből, az egyenlítést hajkurászva sem nagyon engedhették, hogy lejjebb adjanak ebből az intenzitásból, tempóból.
A németek a letámadást teljesen eseti jelleggel csinálták a másik oldalon, más kérdés, hogy csak
Goretzka helyzetkihasználásán múlt a 2-0-s vezetés negyvenöt perc játék után.
Mindenesetre jelzésértékű a hatékonyságot tekintve: két alkalommal lépett feljebb a német válogatott, és ez kis híján kétgólos vezetést eredményezett.
A németek nem riadtak vissza a szabálytalankodásoktól sem. Olyannyira nem, hogy majdnem kétszer annyit faultoltak, mint a chileiek; egészen pontosan húszszor vétettek a szabálykönyv ellen. Chiléből persze – hiába a kevesebb szabálytalanság – időközben kijött a vesztes finálé rémképének felsejlésével együtt a dél-amerikai válogatottak jó részére jellemző surmóság, amit a polkorrekt elemzések temperamentumnak hívnak. Vidal és Medel élen jártak a lökdösődésben, de a legérdekesebb esetet Jara produkálta.
Nem azért, mert nem láttunk még sok könyöklést futballpályákon, de ez lehetett volna az első igazi eset, amikor a videóbíró segítségével ez helyben, azonnal szankcionálhatóvá válik. A szankció itt egy sárga lap volt, ami azért aggasztó, mert ezt a verdiktet többszöri visszanézés után hozta meg Mazsics bíró.
Márpedig ha van a futballban vegytiszta kiállítás, akkor az az a pillanat, amikor szegény Werner akkora könyököst kap az állára, hogy attól jóformán leesik a feje.
A bíró viszont valószínűleg a mindig kerülendő salamoni akciózás mellett tette le a voksát azzal, hogy észlelte a könyököst, de a kiállítással nem akarta végleg lezárni a mérkőzést.
Gianni Infantino nagyon dicsérte a videóbíró alkalmazását ezen a tornán, pedig láthattuk, hogy – a nem elhallgatandó jó ítéletek mellett – bőven születtek ilyen furcsa döntések is, mint Jara sárga lapja. A videóbíró intézményének bevezetése jó döntés, mert máris több jó ítélet született a tornán, mintha egyáltalán nem lett volna. Ez azonban nem menti fel a testületet (és az aktuális bírói kart) az alól, hogy ilyen egyértelmű eseteket megfelelően szankcionáljanak.
A metódus még mindig a gépház zaját produkálja, igen erőteljesen, hiszen például a Chile-Portugália elődöntő hosszabbításában is elmaradt egy chilei büntető – azt vissza sem nézték –, itt pedig
az ismétlések megtekintése után sem sikerült a szabálykönyvnek megfelelő lapot előhúzni a zsebből.
A visszanézések gyakorisága, az újítás alkalmazására való bírói hajlandóság teljesen esetleges, amely tehát komolyabb szabályrendszert igényelne, mert így – a széles mérlegelési jogkörrel – a videóbíró intézménye, a gyarapodó helyes ítéletek száma mellett is megannyi vitát fog szülni; joggal.
Chilének a második játékrészben is megvolt a lehetősége az egyenlítésre, de hol a csereként beállt Sagal rúgta ki a stadionból a labdát az üres kapuba gurítás helyett, hol Ter Stegen védett nagy bravúrral. A Barcelona kapusa joggal lett a meccs embere, hiszen összesen nyolc védést mutatott be, ebből ötöt a kritikusabbnak tűnő második játékrészben.
Németország története során először nyerte meg a Konföderációs Kupát, amelynek jövője azért komoly kérdéseket vet fel.
Valószínűleg a FIFA sem nézheti jó szemmel azt, hogy amíg a 2013-as kiírás brazil-spanyol döntőjében mindkét válogatott bivalyerős csapattal állt fel, addig idén a világbajnok megtehette, hogy egy próbakerettel nyerte meg a trófeát.
A legnagyobb neveknek ez a torna egyszerűen nyűg, amit az is jól jelez, hogy a bronzmeccs helyett Cristiano Ronaldo is inkább hazament a nem túl hétköznapi módon családba került ikreihez. A FIFA-nak is el kell gondolkodnia azon, hogy túlnyújtsa-e ezt a tornát két hétig, mint a rétestésztát, és azon, hogyan tudná ennek a kupának emelni a rangját. Az Európa Liga csak nyert azzal, hogy a győztese a BL-ben indulhat; ezen analógia mentén a premizálásnak csak a fantázia szab határt. Máskülönben 2021-ben, a katari 45 fokban a mostaninál is felkészülésibb lesz a torna jellege.