Vass István Zoltán: Az élet nem a pálya szélén való üvöltésről szól

A hetvenötödik születésnapját ünneplő rádiós újságíró, Vass István Zoltán mindig vigyázott arra, hogy ne csak sportriporterként ismerje meg őt a közvélemény. Ugyanakkor legendás közvetítései miatt még mindig a sporttal kapcsolják össze a nevét, pedig már huszonegy éve búcsút mondott a sportnak és az olimpiáknak. A rádiónak azonban nem, hiszen a mai napig aktív, két műsora is van a Karc FM-en. Születésnapi nagyinterjú.

1996-ban az atlantai olimpián a Horváth Csaba-Kolonics György alkotta kenu kettes nyerte az 500 méteres versenyszámot. A beérkezés pillanatában a televíziós Vitray Tamás azt mondta, nem tudja, ki nyert, ön viszont eltalálta, hogy a magyar egység 10 centi különbséggel győzött. Ez volt élete utolsó olimpiai közvetítése, mert ennek a versenynek a végén bejelentette, hogy többet nem szeretne olimpiára menni. 54 éves volt ekkor. Miért döntött így?
Mert nem akartam azt, hogy egy kajak-kenu versenyen ne találjam el a helyes sorrendet.

Nehogy már megérjem azt, hogy a fél világ rajtam röhög.

Inkább letettem a fejhallgatót, és elbúcsúztam az olimpiától.

Nem lett volna elég csak annyit mondania, hogy innentől kezdve a kajak-kenut közvetítse más, de én még maradok egy kicsit?
Azért ez nem volt ilyen egyszerű. 54 évesen úgy éreztem, elérkezett az az idő, amikor az embernek politikailag is színt kell vallania. Soha nem titkoltam, hogy jobboldali beállítottságú ember vagyok, mint ahogyan a kollégák egy része sem csinált titkot abból, hogy baloldali – az ország már akkor két részre szakadt ebben a kérdésben.

"Soha nem titkoltam, hogy jobboldali beállítottságú ember vagyok" Fotó: Polyák Attila - Origo

A becsületes emberek nagy része úgy gondolja, hogy annak az oldalnak, ahová tartozik – legyen az bal vagy jobb – tud segíteni.

Amikor tehát befejeztem a sportriporteri pályafutásomat és elmentem belpolitikával foglalkozó újságírónak, azt hittem, hogy én is tudok segíteni.

Ha visszatekintünk a pályafutására, nyugodtan mondhatjuk, hogy Vass István Zoltán soha nem akart csak sportriporter lenni. 1978-ban – 36 évesen – Kondor Katalinnal együtt készített dokumentumműsort egy haldokló vasutasról. Dokumentum-hangjátékai később is rendszeresek voltak a Magyar Rádióban. Már akkor úgy érezte, hogy feszegetnie kell a határokat?
Eltökélt szándékom volt, hogy engem senki ne skatulyázzon be. Nem véletlenül mondtam minden nálamnál fiatalabb kollégának, hogy olvassanak. De ne csak Népsportot, vagy később Nemzeti Sportot, hanem könyveket.

Egy olvasott ember a sportközvetítésekben is sokkal szabadabban szárnyal.

Egy ökölvívómeccs kommentálása közben előhívhatja az agyából Jack London Egy szelet sült hús című művét. És még sorolhatnám. Visszatérve a haldokló vasutasról szóló hangjátékra: annak egy részlete előbb hangzott el a Szabad Európa Rádióban, mint a Kossuthon. A műsort ugyanis benevezték egy Nyugat-Berlinben rendezett rádiós fesztiválra. Hogy a SZER miként szerzett meg ebből egy részletet, azt nem tudom, de igen nagy volt a csodálkozás, amikor a nyugatnémet kollégák leadták a hangjáték egy részletét. Szerencsére ezért senki nem fenyített meg bennünket, idehaza a műsor nívódíjat kapott.

Azok az olimpiai közvetítései, amelyek magyar aranyérmekről tudósítottak, szinte mindig tartalmaztak egy-egy olyan gondolatot, amelyről aztán az egész szakma azt találgatta, hogy ezt spontán mondta akkor, vagy előre kigondolta. Ilyen volt a ma már klasszikussá vált 1992-es barcelonai gondolata a női kajak négyes olimpiai győzelme kapcsán. „Örökre összefonódott a nevetek, sodorjon az élet bárhová is benneteket. Dónusz Éva, Czigány Kinga, Mészáros Erika, Kőbán Rita – soha nem felejtünk el benneteket." Látja, huszonöt év elteltével is fejből idézem. Szóval, előre kigondolta, vagy ott jutott eszébe?
Én mindig megpróbáltam átélni azokat a szituációkat, amelyeket egy-egy versenyző is átélt, miközben igyekeztem tágabb összefüggésben szemlélni ezeket. Jó, tudom, hogy a sportolók életének legnagyobb része az edzésekkel és a versenyekkel telik.

De azért ezen túl is van élet.

Miért ne léphetne ki a sportos klisékből a riporter? Ennek a négy lánynak a neve tényleg úgy összefonódott, mint mondjuk Harold Abrahams a Tűzszekerek című filmmel.

Jelenet a Tűzszekerek című filmből Forrás: Origo

Az idézett mondatot szó szerint a közvetítés közben találtam ki, de előtte már sokat gondolkodtam a szituáción. A melegítés közben azon töprengtem, mi lesz ezekkel a lányokkal. Azt tudtam, hogy nem fognak együtt maradni. Innen jött ez a gondolat, amelynek elmondásához az is kellett, hogy a magyar négyes nyerjen.

Sportközvetítéseiben gyakran előfordult, hogy miközben a magyar versenyzőknek szurkolt, Istenhez fohászkodott. Ez is tudatos volt?
Aki az élsportban valaha is megfordult, tudja, milyen apró momentumokon múlik az abszolút siker, vagy a kudarc. Nézzük meg a jelenkor szupersztárjait.

Lionel Messi minden egyes gólja után az égre mutat a két kezével. Istenhívő ember vagyok, így talán még jobban érthető mindez.

Amikor egyetemista voltam, szentül meg voltam győződve arról, mennyire okos embernek születtem. Rengeteget olvastam. Aztán rájöttem, hogy a világon van egy csomó olyan dolog, amire nem tudtak magyarázatot adni. Ekkor fordultam Isten felé. Több alkalommal tapasztaltam az életemben, hogy segített.

Tíz emberből hat még mindig sportriporterként beszél önről. Zavarja ez?
Ha van nevem – amit erősen kétlek mostanság –, akkor azt kétségtelenül a sportnak köszönhetem. Nem zavar, de azt is bevallatom, ha van valami, amire az életemben büszke vagyok, akkor az nem a sportkommentátorsághoz kapcsolható. Volt egy szerkesztő kollégám, aki nagyon nehezményezte, hogy sportriporter lettem.

Egy régi emlék: Körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről. A kép jobb oldalán Vass István Zoltán, mellette a rádió hangmérnöke Forrás: Origo

Ő azt gondolta, hogy remek szociográfiai műsorokat készítek majd – utólag megmondhatom, semmi kedvem nem volt ehhez. Na, ő mondta azt, hogy ha legalább csinálnám, akkor lenne értelme.

Na de az, hogy ott üvöltözök a pálya szélén... Ez nagyon mélyen megmaradt bennem. Tényleg ez lenne az élet?

Különben – és most ezen lehet, hogy meglepődnek – én soha nem éreztem azt, hogy olyan fenemód jó sportriporter lennék.

Mit adtak önnek azok az évtizedek, amelyeket sportriporterként töltött?
Megtanított arra, hogy tétovázás nélkül csak a gondolataimmal foglalkozzak, mert az nem lesz probléma, hogy ezeket szavakba öntsem. Tehát a beszédbiztonságot tényleg a sportnak köszönhetem.

Több mint ötven országban jártam – ezt sem veheti el már senki tőlem.

Nem utolsósorban néhány egészen kivételes képességű játékossal és edzővel való kapcsolatomat.

Mit szól ahhoz, hogy Novotny Zoltán, akivel egykoron – saját bevallásuk szerint – több időt töltöttek együtt, mint ki-ki a saját feleségével, 77 évesen még ma is aktív, közvetít.
Mélységesen tisztelem érte, de én ma már nem tudnám csinálni. Annak idején, ha kimentem egy stadionba, nem kellett bemutatkoznom. Megismertek arcról, esetleg hangról.

Vass István Zoltán: Novotny Zoltánt mélységesen tisztelem azért, hogy 77 évesen ma is közvetít Fotó: Polyák Attila - Origo

Talán még kedveltek is. Ma már? Zoli több mint ötven esztendeje sportriporter. Mégsem vagyok biztos abban, hogy mindenütt megismerik, és azt mondják neki, hogy tessék parancsolni, Novotny úr.

Ez baj?
Igen, baj.

A mi korunkban mindenképpen baj. Én már nem vagyok alkalmas arra, hogy egy-egy világversenyen tolakodjak, tülekedjek.

Ez már nem az én világom.

Mit gondol a mai sportriporterekről. Ha fiatal lenne, újra belevágna?
Most személyeskedni fogok, de talán ennyit elbír ez a beszélgetés. Egy Újpest-meccset közvetítettem a Megyeri úton, ön pedig fiatal rádiósként a pálya szélén állt, hogy a lefújást követően interjúkat készítsen. Én már úri jó dolgomban mentem a kocsimhoz, de közben hallgattam az adást. Odalépett egy játékoshoz, azt mondta, szervusz, a rádiótól vagyok, mire a futballista visszakérdezett, hogy jó, de melyik rádiótól?

Ez megdöbbentett.

Vass István Zoltán nem irigyli a mai sportriportereket Fotó: Polyák Attila - Origo

Azt mondtam, itt egy korszak lezárult. Már több rádió van. Már több tévé van. Pedig akkor még ez sem volt teljesen igaz. Ezért nem irigylem a mostaniakat, mert nehezebb nevet szerezni. Amikor a nyolcvanas évek második felében az esti Híradóban sporthíreket mondtam, biztos lehettem abban, hogy azt az adást minimum hárommillió ember nézi. Ma meg? Ha egy tévé elér egymillió embert, ott örömtüzek gyúlnak.

Lázadó típus egyébként? Ezekben a Híradós szereplésekben az összes műsorvezetőt mintha skatulyából húzták volna ki, csak a „VassPista" ült be lezser zakóban, vagy éppen pulóverben.
Lázadott a fene, utáltam az öltönyt. Inkább öltönyszerű dolgokkal próbálkoztam. Szóltak is érte, de aztán a komoly híradós műsorvezetők, mint Pálfy József, vagy Ipper Pál az öltözködésben – talán az én hatásomra is – kivívták, hogy a nyári hőségben rövid ujjú ing, és nyakkendő is elégséges legyen....

Látja, valamit mégiscsak sikerült elérnem az életben (nevet.)

Azért ezenkívül más is akadt. 1986-ban ön indította el a Sportsegély elnevezésű akciót. Telt ház a Budapest Sportcsarnokban, kétmillió forintos bevétel, az első ilyen kezdeményezés a magyar sport történetében.
A Vasas kiváló kézilabdázója, Vadászné Vanya Mária súlyos balesetet szenvedett. Nagyon megsajnáltam, egy virágzó fiatal nő volt, akinek szó szerint kettétört az élete. Akkoriban gyakorlatilag semmiféle biztosítással nem rendelkeztek ezek a sportolók. A nyugatnémeteknél már működött ilyen, Sport Hilfe volt a neve.

Az 1986-os Sportsegély koncert zárószáma:

Ez a kezdeményezés nemcsak idehaza, hanem Európában is nagy visszhangot váltott ki. Lengyelországból, Bulgáriából kerestek telefonon, hogy nyilatkozzak. Az óriási dolog volt, hogy erre a decemberi gálaestre ingyen kaptuk meg a BS-t. Meg az is, hogy a gálaesten az akkori hazai könnyűzenei élet szinte összes szereplője fellépett. Innen indult el a Sportsegély. Erre tényleg büszke vagyok.

Műsoraiban nagyon sokszor jelenik meg a magyarság sorsa. De még a sportközvetítéseiben is tett erre utalásokat. Mikor jött rá arra, hogy ezzel a témával szívesen foglalkozna?
Fokozatosan.

Egy külföldi stadionban 60-70 ezer ember ült a lelátókon, ők mind a mi vesztünket akarták, persze átvitt értelemben. És ott voltunk mi, egy maroknyi magyar, egy sportcsapat, néhány szurkoló, újságíró.

Mi Nyilasi Tiborral, Jónyer Istvánnal, vagy Wichmann Tamással akkor és ott összetartoztunk. Ez így kezdődött. A hetvenes évek végén – politikai engedéllyel – csináltam egy magyarsággal foglalkozó műsort.

Műsoraiban nagyon sokszor foglalkozott a magyarság sorsával Fotó: Polyák Attila - Origo

A rádióban, mert a tévében ezzel labdába nem rúghattam. Olyan embereket kerestem ehhez a rádióműsorhoz, akiknél a magyarságtudat erősen jelentkezik. Ilyen volt az olimpiai bajnok atléta Németh Angéla, a színész Huszti Péter, vagy Albert Flórián. A műsorban azonban nem ők, hanem egy Irakban dolgozó olajmunkás mesélte el a legmeghatóbb történetet.

Az arabokkal együtt keresték a sivatagban az olajat, egyszer csak feltört a föld alól a fekete arany. Magyar, iraki együtt dobálta a sapkáját.

És ekkor – képletesen szólva – egy egész ország, Irak egy magyar embert ünnepelt, akinek az jutott eszébe, hogy most ő tett boldoggá egy számunkra idegen országot.

Lánya, Vass Virág újságíróként, könyv- és regényíróként szintén letette már a névjegyét. Büszke az ő pályafutására?
Nagyon. Szerintem sokkal tehetségesebb, mint én voltam. Ezt neki is szoktam mondani, Virág meg jólesően tudomásul veszi. Miközben regényíróként borzalmas sokat kell dolgoznia azon, hogy tisztes megélhetést tudjon magának biztosítani.

Vass István Zoltán lánya, Vass Virág írónő. Édesapja nagyon tehetségesnek tartja Forrás: Origo

A könyvírás mellett még különböző lapokban is publikál. Amúgy nekem semmi közöm nincs ahhoz, hogy a lányom erre a hivatásra adta a fejét. Virág annak idején egy Magyar Nemzetben meghirdetett pályázaton indult. Beadta a munkáját, majd elment nyaralni. A jeligés pályaműve lett a győztes, mindenki őt kereste. Jó belépő, nem? Aztán, amikor hazajött, egyszerre három lap kínált neki állást.

Mit jelent önnek az, hogy 75 éves lett?
Az élet mulandóságát. Egyszer kitüntettek. A közönség soraiban ott ült Eperjes Károly színművész. Felolvasták a laudációt, amely után beszélnem kellett.

Azt mondtam, hogy nagyon szép volt, amit mondtak rólam, elhallgattam volna reggelig. Egy baj van ezzel: amikor legközelebb ezt ugyanígy felolvassák, azt már nem lesz módom hallani.

Az egyetlen, aki felnevetett ezen, Szamóca, azaz Eperjes Károly volt.

"Talán a korosztályomból még néhányan felismernek, vagy elkezdenek gondolkodni, hogy hol láthattak, esetleg hallhattak" Fotó: Polyák Attila - Origo

Ő értette meg, hogy a következő már a nekrológ lesz.

Tudja, amikor az ember 75 éves lesz, azt látja, hogy nálánál fiatalabbak is elmennek. Ilyenformán foglalkoztat az elmúlás gondolata.

Abban szinte biztos vagyok, hogy azt a szép kort nem érem meg, amit Szepesi György (a legendás riporter 2017-ben ünnepelte a 95. születésnapját – a szerk.), de nem is igen vágyom rá. Inkább arra kérem a Jóistent, hogy méltó és gyors halált adjon.

Egyszer azt írta, hogy minden egyes ember sorsa része a történelemnek. Vass István Zoltán története ott van a magyar rádiózás, újságírás történelmében?
Ha végigsétálok kis fatornyos falum főutcáján, akkor a szembejövők egy öregedő emberrel találkozhatnak.

Talán a korosztályomból még néhányan felismernek, vagy elkezdenek gondolkodni, hogy hol láthattak, esetleg hallhattak.

Nagyon kis tégla vagyok én, és egy idő után a téglák is szétporladnak.

Ezt értsem úgy, hogy nem lesz helye abban a hatalmas és terjedelmes történelemkönyvben?
Szerintem nem.