Minden bizonnyal csak azért nem kell majd sűrűn, szemlesütve magyarázkodnia Antonio Conténak a Stadio Olimpicóban elszenvedett, igen csúnya 0-3-as zakóért, mert Simeone Atleticója van olyan impotens, hogy nem tudott még győzni a csoportban, pedig már azeriekkel is kétszer játszott.
Nem ártana kikérdezni arról az angol bajnoki címvédő edzőjét, miért volt ekkora a különbség kedden este a Roma és a Chelsea között,
különösen a második félidőre, ahol már a Willian-Cahill cseréje is csak az olaszoknak kedvezett.
Eusebio Di Francesco jól indított a Románál. Nem túl meseszerű úgy kezdeni egy klubnál, hogy a keret legértékesebbjei közül ketten is távoznak, márpedig Rómában ez történt: Rüdiger és Salah is elköszönt nyáron a Farkasoktól.
Az érkezők közül pedig jelenleg sem Karsdorppal, sem (a rejtélyesen meghiúsult Torinóba igazolás helyett Rómában kikötő) Schickkel nem tervezhet komolyabban az edző. Di Francesco legjobb idényében hatodik helyig vitte a Sassuolót, amely szezonban már megfigyelhető volt,
hogy a védekezés megszervezését nem feltétlenül rossz ötlet rábízni.
Abban az idényben a Sassuolo mindössze negyven gólt kapott a harmincnyolc bajnokin, ezzel az adattal pedig a negyedik legkevesebb gólt kapó csapatként végeztek. Idén a Roma hasonlóan indult: első tíz bajnokijukon csak öt gólt szedtek be, legutolsó három találkozójukon pedig rendre 1-0-ra nyertek. Ahogy látjuk, a londoni 3-3 inkább a hiba volt a rendszerben, semmint az általános produkció.
A harmadik játéknapon lejátszott, az idei BL-kiírás talán legjobb,
3-3-mal végződő meccse a Chelsea és a Roma között egyébként nem mutatott sokkal különbözőbb képet, mint a keddi ütközet.
Szembetűnő mindkét csapatnál a kevés passzból kapu felé igyekvés, ahol a védekezésből támadásba átrendeződés kulcsfontosságú; legfőképp ennek időbeli rövidsége.
Az első félidőben csak addig volt kissé visszafogott a tempó, amíg Azpilicueta ápolása miatt emberhátrányban voltak a vendégek, egyébként a húsz mezőnyjátékos megállás nélkül zakatolt. A londoni meccshez képest a Roma kevesebbet változtatott,
4-3-3-as rendszerükben De Rossi, El Shaarawy és Florenzi volt az újdonság,
a Chelseanél viszont nem kizárólag a nevek változtak. Azpilicueta visszakerült a jobb oldali szárnyvédő pozíciójába, és
a tavaly csodaformulaként bejáratott 3-4-3-mal indultak harcba a legutóbbi 3-5-2 helyett.
Morata és Hazard párosa ugyanis kiegészült Pedróval, és így a támadásokban látványosan több ember vett részt, még ha ez nem is párosult végül szerzett gólokkal.
A meccs rögtön azzal a lüktetéssel indult, amellyel a felek a korábbiakat befejezték: Pedro léphetett volna ki egyedül, mire egy ellentámadás végén El Shaarawy rögtön ki is csinálta a Chelsea-t. És még egy perc sem telt el. Bár Dzeko gólpassza nehezen nevezhető tudatosnak (inkább halántékon rúgták labdával),
az feltűnő a Roma játékában, hogy a bosnyák, alkatával ellentétesen nem csak tankszerű bójacenternek alkalmazható, hanem kiveszi a részét a játék kombinatívabb elemeiben is.
Erre szüksége is van a csapatának, mert a labdaszerzések után a támadók rohamozzák az üres területeket, és ha Dzeko képessége annyiban merülne ki, hogy leveszi a labdát, majd azt szimplán visszapasszolja valakinek a középpályán, az olaszok játéka bőven nem lenne ennyire szemrevaló és dinamikus. Habár a Roma már félidőben két góllal vezetett, a Chelsea az első negyvenöt percben közel sem játszott alárendelt szerepet.
A gyors gól nyilván kicsit kihozta őket a komfortzónájukból, mert a három középső védős felállással Conte nem akarta megszállni a Roma védőharmadát, így viszont muszáj volt kicsit feljebb pozícionálni az egész csapatot. Ezt nem állandósuló kapu elé nyomással csinálta meg a Chelsea,
hiszen többször fordult elő, hogy Moratát hosszú, védők mögé belőtt, beívelt labdákkal indították futóversenyre,
ahol a középső védők mögött még bőven volt akár még harminc méter is. Az első félidőben viszont inkább Hazard élt a vendégek közül (hét cselezési kísérlet, amiből hat sikeres volt), de valószínűleg elvette a kedvét az, hogy Allison a szezonjára jellemző módon minden lövést hárított. A második félidőre a belga is eltűnt.
Rüdiger hibájára nincs mentség, arra a jótékony labdaelengedésre a legjobb magyarázat maximum az lehet, hogy még Roma-mezesnek képzelte magát, onnantól kezdve pedig végképp kicsúszott az az (inkább vágyott) irányítás Conte kezéből, amelyet az egész találkozón nem is tudhatott magáénak.
A második félidő elején lehozta Cahillt, helyére pedig Willian érkezett, ami egy 4-3-3-ra történő szerkezetváltást vetített előre,
de rögtön látnunk kellett, hogy Conte megmaradt a három középső védőnél, és Azpilicuetát rendelte vissza ebbe a pozícióba. Ennek egyenes következménye lett, hogy a Willian-Pedro duóból valakinek szárnyvédőt kell majd játszania, márpedig ennek a szerepkörnek vannak erőteljesen védekező kívánalmai is. Azpilicueta kezdeti helyére végül Pedro érkezett meg, de abban nem volt sok köszönet, mert olyan idegenül mozgott azon a poszton, hogy bőven hozzájárult a meccs végleges lezárásához.
A minden kérdést rövidre záró Perotti-találat előtt Fabregas szórt el könnyelműen egy labdát. Nem az egyetlent, a spanyol ugyanis 75%-os passzhatékonysággal dolgozott, ami akkor is elég alacsony egy Barcelona-iskolás középpályástól, ha a jelenlegi csapata merőben más stílusban dolgozik. A teljesen szabadon maradt bal oldalt pedig Kolarov és Perotti csupán egy passzal és egy csellel már lövésig, sőt gólig játszotta be. A hátrébb rendelt Pedro mellett a gólszerző játszi könnyedséggel ment tovább.
A Chelsea játékában nem lehet kellően hangsúlyozni a nagy hiányzó Kanté fontosságát.
A fáradhatatlan francia hosszú fordulók óta nem tudja segíteni csapatát, és ez bőséggel meglátszik a játékukon. Kanté meccsenként átlagosan több mint kétszer szerez labdát, és átlagban négy sikeres szerelése van; előbbivel dupláz Bakayokóra.
Ezeknek a hiánya pedig most már elvesztegetett pontokban is mérhető. Amíg Kanté játszott, a BL-ben két meccsen egy gólt kapott a Chelsea, nélküle – szintén két meccsen – hatot. A Premier League-ben is láthatjuk, mennyire égető a hiánya, mert bár kis mennyiségű adatból dolgozhatunk,
de ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az idei kiírásban Kantéval a fedélzeten átlagosan 0,85 gólt kap a Chelsea, nélküle pedig 1,33-at.
A középpályás stabilitás főleg alapvető egy olyan csapatnál, amely reaktív futballt játszik, és az már most szembetűnő, hogy Kanté sokkalta pozitívabb hatással volt aktuális bajnokcsapataira, mint amennyit Bakayoko nélküle tud megvalósítani a pályán.
A Roma a sima győzelmével most már borítékolhatóan továbbjutó, és látva Simeone szenvedését, nagy csoda lenne, ha az Atlético be tudná fogni a csoportban bármelyik riválisát. Ezzel viszont azt is elmondhatjuk, hogy az olasz futball elmúlt években európai töltelékcsapattá silányult gárdái között akadnak helyes útra visszatalálók.
A Bajnokok Ligájában a Juventus továbbjutása valószínűleg meglesz, és a Napolinak is minden esélye megvan még erre.
Az Európa-ligában pedig a Milan, az Atalanta és a Lazio is menetel. Ez már az együtthatókat tekintve is komoly előrelépés. A Serie A nemzetközi képviselettel megbízott csapatai az elmúlt öt szezonban kétszer is negyedikek voltak az erősorrendben, a 2016/17-es szezonban pedig csak ötödikek (még a franciák is megelőzték őket).
Ehhez képest igazi felüdülés lehet az olasz bajnokság szerelmeseinek azzal szembesülni, hogy az idei nemzetközi kiírásban a szerzett együtthatók rangsorában az olaszok jelenleg a másodikak – a szintén sokat kritizált angolok mögött. Az Atlético visszaesésével és a Sevilla gyengülésével lehetséges, hogy ez az idény lesz az, amelyikben a spanyolok nagy diadalmenetének végét láthatjuk. A végső konklúzióval viszont megéri a tavaszt is megvárni.