A Manchester City vasárnap este legyőzte a Mourinho vezette Unitedet, ezzel pedig tizenegy pontra növelte az amúgy sem kevéske előnyét a Premier League tabellájának élén. Guardiola csapata az idei bajnoki kiírásban csak két pontot veszített tizenhat forduló alatt, így hiába a városi rivális tavalyinál sokkal pofásabb szereplése, nagyon úgy tűnik, hogy a Manchester City akár már április körül is bajnok lehet. A vasárnapi manchesteri derbi viszont nem arról maradt érdekes, hogy a Guardiola-filozófia az eddigi lendülettel vette volna be az Old Traffordot (nézzük csak meg a gólokat), sokkal inkább az volt szembetűnő,
Mourinho hogyan mélyíti el alapvető téziseit aktuális csapatainál
– legyen bármilyen játékoskeret is a kezei alatt.
José Mourinho pragmatikus és minimalista felfogása jól végigkövethető edzői életművén. Mégis, ezt szinte kizárólag 2010-11 óta róják fel neki, hiszen akkor volt először olyan csapata, amellyel papíron is végig kellett (volna) vernie a világot. A Porto csodagyőzelmére nagyjából annyira lehetett számítani, mint a Leicester bajnoki címére, de a 2010-ben triplázó Inter játékoskeretébe sem volt alapjáraton belekódolva a mindent elsöprő diadalsorozat. Ha megnézzük a 2010-es BL-döntő milánói kezdőcsapatát, akkor is azt látjuk, hogy hiába volt tankönyv szerint négy támadó szellemű játékosa is a pályán (Sneijder, Milito, Eto'o, Pandev), ezekkel a futballistákkal sem az attraktivitást helyezte előtérbe. Különösen a megváltoztathatatlanul kilencesnek hitt kameruni
Eto'o szerepeltetése volt érdekes, akit Mourinho arról is meggyőzött azon a tavaszon, hogy akár a szélsőhátvéd pozíciójába is vissza kell lépnie,
ha ezt kívánja a csapat érdeke. Milánó kék-fekete részén viszont már annyira ki voltak éhezve a nemzetközi sikerre, hogy Mourinho bármely trükkjét elfogadták – hát még azokat, amelyekkel BL-címig vezette a csapatot.
Mourinho a 2010-es triplázás után villámgyorsan Madridba tette a székhelyét, ahol három éven keresztül próbálta elhitetni a Bernabéu közönségével, hogy az ő felfogása kell a sikerhez. Mindez azonban csak ideig-óráig működött. A 2012-es bajnoki győzelmen kívül Mourinho a nagyobb (hazai és nemzetközi) rangadókon rendre elbukott, ezt támasztja alá az is, hogy a Bajnokok Ligájában egyszer sem tudott döntőzni. A Real Madridot kibillentette a megelőző pár esztendő poshadt víznek nevezhető állapotából, de
önnön makacssága miatt sosem tudott annyi címet és akkora támogatottságot elnyerni,
mint mondjuk a taktikailag éretlennek csúfolt Zidane másfél esztendő leforgása alatt. Mourinhónak abban az időszakban egyedül a Barcelona volt az ellenfele, és a jelenkori manchesteri derbik alakulása miatt érdekes megnézni, hogyan követik egymást Guardiolával; miként viselkedett a portugál, ha a túloldalon a katalán edzővel nézett farkasszemet. Első Clásico-találkozásukat egy életre megemlegette: olyannyira, hogy nem kizárható, az akkor beszerzett sebek még ma is kísértenek.