Nápolyt látni és bajnoki címet nyerni

Nápoly városa pont olyan, ahogyan a krónikák mesélik: lüktető, impulzív, színes, még inkább szagos és persze futballőrült. Ebben az őrületben vesztes állásból is könnyen fordít a csapat, ha mögötte ilyen szenvedélyes, hamisítatlanul dél-olasz tömeg áll. A Bologna elleni bajnokin a Napoli mindent megmutatott abból, amiért szeretni lehet őket, ráadásul a 3-1-es győzelemmel újra az élre ugrottak az olasz bajnokságban. Helyszíni beszámolónk következik.

Campioni d'Italia! Campioni d'Italia! Ezt a szerkezetet (annak is az ordítós verzióját) leginkább a Pazza Inter Amala slágergyanús szerzemény intrójából ismerem, ami az egyetemi bulik meghatározó állomása volt a lejátszási listákon azzal együtt is, hogy a társaságból senki nem tudott olaszul, és még az Internek sem volt senki elvakult szurkolója.

A szerkezet most már nem csak ebből a dalból lesz ismerős, hanem azokról a nápolyi zászlókról is, amelyeket a San Paolo Stadion környékén árultak fillérekért. Azokon ugyanis az szerepel: a helyiek Sarri legénységét bajnokként látják és úgy is akarják ünnepelni őket.

A „bajnokavatást" igencsak előre hozták, tették mindezt a Serie A 2017/18-as kiírásának huszonkettedik fordulója előtt, bőven előre elfogyasztva a limoncellót a torinói zebra bőrére. A Napoli szurkolótáborában azonban ezek szerint nem félnek a nagy vállalástól, és már januárban bőszen hirdetik: idén véget ér a Juventus hazai egyeduralma.

Lorenzo Insigne és Dries Mertens ünnepel a szurkolókkal a lefújás után Forrás: NurPhoto/Paolo Manzo/NurPhoto/Paolo Manzo

Amikor Dries Mertens úgy döntött a Bologna elleni bajnoki meccs 59. percében, hogy két apró húzás után feladja az összjátékot, és inkább irgalmatlanul bevágja a mindent eldöntő gólt a szebb napokat is látott, tehetetlenségében fél térdre ereszkedett Mirante kapujának hosszú sarkába, egyből világossá vált, miért talált ennyire egymásra a nápolyi közönség és Maurizio Sarri csapata. Ez a gól a semmiből jött ugyanis, és a lehetőség felismerése, valamint általában véve a Hamsik-Jorginho-Allan trió által irányított Callejón-Insigne-Mertens miniosztag kreativitása élőben még lenyűgözőbb, mint a tévén keresztül.

Nápolyban pedig kreativitással mindent el lehet érni, mindent felül lehet írni – aki itt nem élelmes, azt villámgyorsan elnyeli a hangos és lüktető város. Nápolyban ugyanis mindenre van megoldás, csak meg kell találni az ahhoz vezető utat.

A helyiek pedig egyáltalán nem foglalkoznak azzal, ha ez a megoldás nem a sznobosabb nyugat-európai módszer eredménye. A városban a tizenhatszor meghúzott autók és robogók némelyike celluxszal van összetákolva, az ép visszapillantó tükör luxuscikk, az idős hölgy pedig nem engedi, hogy segítsünk neki a lépcsőn levinni a virágokkal teli gurulós táskáját, mert valószínűleg már több alkalommal megjárta, hogy engedett a könnyebb útnak. Bizony, a kreativitás sem jár mindig pozitív hatással.

Az utcán minden kapható Forrás: Koppányi Gergely

Nápoly futballhangulata sokkal őszintébb, mint más olasz városokban. Rómában minden további nélkül kaphatunk Milan- és Inter-relikviákat a turistanegyedekben. Milánóban ennél is eklektikusabb a szemlélet: a Dóm előtti téren felállított bódékban négy-öt mez is arcul csapja a futballt kedvelőt, aki így nyugodtan válogathat Roma-, Juventus-, Milan- és Inter-cuccok közül. Dél-Olaszországban ilyen nincs. Nápolyban egy csapat van, ha pedig véletlenül nem világoskék színű a sál a mezes bácsinál, az a példány biztosan el van látva legalább egy szitkozódással, amelynek a célpontja általában a Juventus.

Higuaínt már nem szeretik Nápolyban Forrás: Koppányi Gergely

Így van ez abban a bárban is a Spaccanapolin, amelynek a tulajdonosa egy-két éve, jó üzleti érzékkel bevitte az utcai közfalról a kocsmájába a régóta helyi nevezetességként funkcionáló Diego Maradona-szentélyt. A bár falán ugyanis Gonzalo Higuaín látható, gondosan beleapplikálva egy wécébe. Persze a turisták nem az Higuaín-gyűlöletért keresik fel ezt a helyet, hanem a Maradona-kiskápolnáért, amelyben állítólag megtalálható az Isten hajtincse. Én is bepillantottam, mert érdekelt, hogyan ér össze a vallás és a futball Maradona imádatának bűvöletében. Köszönésemre ugyan senki nem reagált, de amikor elővettem a telefonomat, hogy lefotózzam az érdekesen összedobált emlékművet, egyből életre kelt egy Gattuso-féle dühkirohanással egy őszes úr, amiből pontosan kiderült, hogy nem szereti, ha fotózzák a szentélyt. Ingyen, legalábbis. Mint később megtudtam, a szentély alján felirat hirdeti, hogy először inni kell egy kávét, fotózni csak utána lehet, különben (és itt szó szerinti idézet jön): „a fényképezőgéped vagy a telefonod fel fog robbanni a kezedben". Mondjuk Maradona keze is a helyén maradt a '86-os vébén elcsalt gólja után. Így tehát a kreativitás, az üzleti érzék és a tulajdonos idegbeteg rángatózásának elegyétől felspannolva persze megörökítettem az alkotást, hogy a közeghez asszimilálódva elmondhassam a tényszerűt: magyar virtus–nápolyi indulat: 1-0. Amúgy sem kávézom.

Kávé nélkül is elkészült a kép Forrás: Koppányi Gergely

A San Paolo Stadion Nápoly nyugati, külvárosi részén magasodik ki a betonrengetegből, és komoly stadionrekonstrukció híján pontosan úgy néz ki, ahogyan a '90-es világbajnokságra felújították. Kapuin az idő vasfoga erőset harapott, külseje a nyolcvanas évek olasz futballhangulatát idézi. A sajtómunkatársaknak fenntartott szektort a felgyorsult információcsere világának tagadása miatt is nagyjából fél órán keresztül kell keresni, amely szintidőt az sem rövidíti le, hogy a helyieknek csak elenyésző százaléka beszél bármilyen idegen nyelvet.

És ez ugyanúgy igaz az újságírókra is: az olaszok csak és kizárólag az olasz futball bűvöletében élnek.

A helyszínről tudósító, igen közvetlen kollégák próbáltak beszélgetést kezdeményezni, de ezeket hamar kínos csend váltotta, amint kiderült, hogy nem a helyi sajtót képviselem. A bűvölet viszont nem kizárólag a keménymagban, de a sajtópáholyban is tetten érhető: a fémes padló a lábdobogástól a zsurnaliszták szektorában is hanggránátként funkcionált egy-egy kimaradt hazai helyzetnél.

Nem mai darab a San Paolo Forrás: Koppányi Gergely

A San Paolo közönsége egyszerűen lenyűgöző. Pedig fel volt adva nekik a lecke: a Bologna a huszonnegyedik másodpercben vezetést szerzett, három érintésből, amelynek végén az ex-interes Palacio bólintott Reina kapujába. Mindez nem vette el a szurkolósereg kedvét: még nagyobb hangerőre kapcsoltak, és ettől a Bologna játékosa, Mbaye úgy összezavarodott, hogy pár perccel később a gólvonalról lyukat rúgva, a támaszkodó lábával egyenlítette ki a feleket, egyszersmind megszerezve az évad bohócgólját. A Bologna kizárólag kontrákra rendezkedett be, behúzódva saját térfelére, ami magyarázhatja, hogy Donadoni terveiben miért nem szerepelt most sem Nagy Ádám, aki a kilencven perc során nem kapott lehetőséget. Sarri bajnokesélyes csapata szép lassan bedarálta a nem túl ellenállhatatlan vendégeket, ehhez pedig az is kellett, hogy Callejón a jobbszélről egy kötényt kiosztva törjön be a tizenhatoson belülre. A lerántásáért megítélt büntetőt a videobíró rendszere vizsgálta felül, amit a közönség velőtrázó füttykoncerttel fogadott, tartva attól, hogy a Napoli végül mégsem rúghat tizenegyest – rúghattak, és a félidőre már előnnyel fordultak.

Amikor Pep Guardiola agyondicsérte az idei Napolit, kissé eltúlzottnak hatottak a szavai. Az viszont tiszta sor, hogy ez a Napoli állandóságban, megbízhatóságban és kreativitásban is minőségi futballt képvisel ebben a szezonban. Koulibaly a nagyszerű védőjátéka mellett a posztmodern védekező játékosoktól elvárható tulajdonsággal remekül kapcsolódik a támadásépítésekbe – százkilenc passzával nála senki nem jegyzett több átadást, a középpálya motorjaként szolgáló Jorginho pedig a játék minden fázisában megfelelően veszi ki a részét a mérkőzésből.

Magyarként kicsit csalódottan szemlélhetjük, hogy a talán legfőbb olasz bajnokesélyes kezdőjében ott volt egy albán (Hysaj), egy román (Chiriches) és egy szó szerint félistenként tisztelt és lecserélésekor határtalan ovációban részesített szlovák futballista (Hamsik), míg a honfitársunk egyelőre nagyon nem találja meg a számítását a második bolognai szezonjában.

Dries Mertens fentebb már emlegetett csodagólját nem lehet elégszer megnézni. A belga ebben a szezonban egyszer már szerzett egy ilyen kaliberű gólt, akkor a Lazio kapusát emelte át, ezúttal pedig duplájával döntötte el a három pont sorsát. Nápoly abból a szempontból is különleges szeglete a futballvilágnak, hogy itt centerként is kiválóan funkcionál egy 169 centiméteres játékos. Persze elsősorban a bal oldalon szeret játszani, hiszen korábbi, szélső posztja is erre predesztinálja, de olyat nem nagyon láttunk az elmúlt pár év topbajnokságaiban, hogy egy ennyire alacsony futballista ilyen hatékony legyen a kilences pozícióban. Mertens így szerzett ebben a bajnokságban már tizenhárom találatot.

A győzelem után a több tízezer kilátogató még húsz-harminc percig énekelt torkaszakadtából. Látva azt, hogy a közönség és a csapat mennyire együtt lélegzik, közel sem biztos, hogy elhamarkodott a világoskék zászlón hirdetett tételmondat: tavasszal tényleg megtörhető a közelmúlt torinói egyeduralma.