Bayern-mezesek lőtték történelmi döntőbe a Real Madridot

Nehéz úgy a Bajnokok Ligája döntőjébe jutni, ha egy csapat világklasszisnak mondott támadói a kaputól néhány méterről sem tudnak találatokat bevinni. A Bayernnek sem sikerült ez a kísérlet. A két elődöntős meccsen szinte végig az teljesült a pályán, amit a németek látni szerettek volna, de az eredményjelző már nem volt ilyen kegyes hozzájuk. Döntőben a hatékony és kíméletlen Real Madrid.

Nem kell túlzottan messzire mennünk a BL-idővonalon visszahaladva, hogy olyan párharcba fussunk bele, amelyből az a csapat jutott tovább, amelyik taktikailag és a helyzetek számát tekintve is lényegesen alulmaradt a végül kieső csapattal szemben. Néhány hete azt írtuk, hogy csak a Tottenham tud úgy kiesni, ahogyan azt tették a Juventus ellen, de az az igazság, hogy a Bayern is megcsinálta a bravúrt: a párharcot uralva, helyzeteket kidolgozva végig ott tartották a kést a madridiak torkán, hogy aztán a száznyolcvan perc alatt egy csúnyán elszórt labda és egy Benny Hill-főcímdalért kiáltó kapuskicsúszás mellett kizuhanjanak a Bajnokok Ligája elődöntőjéből.

A párharc végére csak a szomorkodás maradt a münchenieknek Forrás: Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit/Frank Hoermann/Sven Simon

Sok mindent fel lehet róni a Bayern München vezetőségének:

nem létezhet 2018-ban az, hogy egy BL-győzelemre ácsingózó csapatban egy harmincöt és egy harminchatodik életévét taposó embertől várják a négy között a széljáték megerősítését. Pláne úgy, hogy kettejük közül az egyik – életművéhez híven – azonnal meg is sérült az első mérkőzésen. Nem lehet továbbá úgy kialakítani a keretet, hogy a világklasszis kapus mögötti beugró egy felnőttválogatottság nélküli időzített bomba legyen.

Hogy teljes legyen a kép: ha a Bayern támadói csak kettővel kevésbé impotensek, akkor még ilyen körülmények között is a BL-döntőt ünnepelhetnék. A vezetőség ugyanis volt, amiben jól gondolkozott: amikor a csúf szezonkezdet után, még a látványos összeomlást megelőzve menesztették Carlo Ancelottit. Akkor pedig kiváltképp jól határoztak, amikor – nem bolygatva a 2013-as távozás sebeit – Jupp Heynckest reaktiválták a kispadra. Heynckes ugyanis még hetvenhárom évesen is megmutatta, hogy hiába nem akkora marketingcsoda, mint Mourinho, hiába nem őrül meg kétpercenként a vonal mellett, mint Conte vagy Klopp, időarányosan jóval eredménytelenebb, mint a túloldali edző, de még mindig a világ egyik legjobb trénere.

Ki gondolta volna, hogy a Bayern uralhatja ezt a középpályát? Forrás: Origo

A modern futballban a korábbiakhoz képest is kiemelt szerepe van annak, hogy melyik csapat nyeri meg a középpályás harcokat. Hogy messzebbre ne menjünk, így nyerhette meg a torinói negyeddöntőt a Real Madrid a Juventus ellen, amikor egy nem túl acélos Khedira-Bentancur duóval kellett „megküzdenie", továbbá így éghetett otthon, amikor a Juventus (immár Pjaniccsal kiegészülve) három emberrel tartotta kézben a pálya azon részét. Zidane Real Madridját azért lehetett mindig dicsérni, mert a középpályán az általában felpakolt Casemiro-Kroos-Isco-Modric négyes nemigen csúszott kilencven százalékos passzpontosság alá. Ehhez képest azt lehetett látni, hogy a Bayern letámadása az esetek elenyésző részében tetszett a madridiaknak. Olyat például ritkán jegyeznek fel a történelemkönyvek, hogy Luka Modric 75%-os passzhatékonysággal szerénykedik, míg a túloldalon van egy olyan középpályás (nevezzük most Thiagónak), akinek egyedül több passza van, mint a Kroos-Modric kettősnek együttvéve. Ezekkel a nevekkel a Real Madridnak – főleg hazai pályán – kutyakötelessége lett volna dominálnia a középpályát, de ott is gyengének bizonyult. Ez pedig még Isco hiányában is meglepő.

Modric ezúttal gyakran a háttérbe szorult Forrás: AFP/Gabriel Bouys

A Real Madrid tehát a felrakott kezdőcsapathoz képest különösen gyámoltalan volt labdabirtoklásban. A padon felejtett Casemirónak ugyan bőven voltak rossz meccsei a tavaszi szezonban, de az ő kihagyása a madridi középpályás védekezés hiányát nagyban megalapozta. Kovacic például megállt egy szerelésnél, és az is sokatmondó volt, hogy Thiagónak és Hummelsnek is akadtak olyan jelenetei, amikor három madridi védő sem tudta őket elválasztani a labdától. A Bayern játszi könnyedséggel rázta át magát a hazaiak középpályás egységén, és több esetben létszámfölényben érkeztek meg a támadóharmadba – még úgy is, hogy a Real védőnégyese nem játszott túl magasan, sőt.

A középpálya mellett a Bayern megnyerte a szélső védők csatáit is.

Alaba kezdőbe kerülésével az első meccsen aránylag jól elsülő kényszercsere, amely következtében Lucas Vázquezből jobbhátvéd lett, ezúttal óriási felfordulást okozott. Alaba és Ribéry kettőse kíméletlenül bontotta meg a hazaiak védelmét. Ugyan Modric sokszor igyekezett arra az oldalra zárni, de ezzel a húzással máris eggyel kevesebb ember maradt a pálya középső részén. A túloldalon pedig Joshua Kimmich nyerte meg a világ legjobb jobbhátvédje versenyt erre a szezonra. A BL-elődöntőkben két gólt szerzett, a szezonban pedig már öt találata és tizenhét(!) gólpassza van.

A meccs elejétől kezdve szembeötlő volt, hogy a Real Madrid ezzel hasonlóképpen nem tudott mit kezdeni, mint a Juventus elleni negyeddöntő visszavágóján a zebrák agresszív első perceivel. A videón tökéletesen látható, hogy Modric védekezésbe visszasegítése azt okozza: a hazai csapat nem tudja kihozni a labdát. Bár azt a támadást egy rossz beadás miatt még megússzák, de a következő akcióban már nincs sok köszönet. Marcelo képtelen felépíteni a labdakihozatalt, helyette taccsra rúgja a labdát. A Bayern a játék szélesítésével kiveszi a védekezésből először Modricot, majd a tessék-lássék visszakocogással Asensio sem tudja felvenni a betörő Kimmichet. Marcelo védőmunkájáról csak azért nem érdemes többet beszélni, mert az alibi védekezése kevéssé tartozik a meglepetés kategóriájába. A vendégeknek ez a fegyverneme remekül vált be: nem túlzás azt állítani, hogy amennyiben a Bayern a két szélső védőjének szintjén (formájában) lévő szélső támadókat tudott volna csatasorba állítani, akkor a Real Madrid nehezen ússza meg két kapott góllal.

Vagyis... a ziccereket be kell rúgni című tanmese ezúttal a németeket érte utol, egészen látványosan. Nem ismeretlen fabula ez a Real Madrid előtt sem; a blancók nagyjából azzal bukták el már novemberben saját nemzeti bajnokságukat, hogy a helyzetkihasználásuk a kabaré kategóriáját súrolta. A már több elemzésben említett várható gólok (expected goals) mutatóiban mindkét meccsen brutális Bayern-fölény mutatkozott. Nem elég, hogy az első meccsen ez alapján a németeknek majd' két góllal kellett volna elraknia az útból a Realt, még a Bernabéuban is több mint eggyel magasabb xG-mutatót tudtak összehozni. Azzal, hogy a kapu torkában sem Müller, sem Lewandowski, de egy esetben még James sem tudta átfújni a labdát a gólvonalon, Heynckesnek nehéz mit kezdenie. A Bayern nem pusztán lövésekben múlta felül a Real Madridot, hanem a helyzetek minősége alapján, így tehát a játék képéről pontosabb lenyomatot mutató xG-táblázatban is. Balszerencséjükre ezt még mindig nem írják fel az eredményjelzőre.

A bajorok szempontjából sajnos, csak a lőtt gólok számítanak Forrás: Origo

A Real Madrid minden hibájával együtt is BL-döntőt fog játszani. Zidane nem egy jól megfogható rendszerben és stílus mentén működteti a csapatát, de a világon a lehető leghatékonyabban használja ki kerete erősségeit. Azt pedig lehetetlen elvitatni tőle, hogy a kezdőcsapat meghatározásakor rendszerint jól nyúl a lapjaihoz. Az első meccsen a meglepetésszerűen kezdő Lucas Vázquez gólpasszal és utána pazar védőmunkával jelentkezett, míg a rövidke száműzetés után visszatérő Benzema az agilis játéka mellett két gólt is fel tudott mutatni a visszavágón.

Zidane Real Madridja a gyatra szezonkezdet ellenére is tovább írja saját történelmét. Zsinórban harmadik alkalommal játszanak BL-döntőt. Húsz éve nem volt ilyen csapat (az akkori Juventus két alkalommal vereséget is szenvedett); egy olyan példához pedig, ahol gyors egymásutánban háromszor ült fel egy csapat Európa trónjára, több mint negyven évet kell visszalapoznunk.

Van ok az örömre Forrás: NurPhoto/Raddad Jebarah/NurPhoto/Raddad Jebarah

Nem csoda, ha a futballszurkolók jókora része szájhúzogatással vegyes keserűséggel veszi tudomásul, hogy az a csapat, amelyik taktikailag annyit ad hozzá a futballfejlődéshez, hogy a szélső védőit kvázi a támadósorban alkalmazza a leghatékonyabban (ld. Benzema első gólja), ilyen óriási mértékű korszakosságot mutat eredményekben. Pedig Zidane együttesénél nehezebb olyat találni az elmúlt tíz évből, amelyik mentálisan erősebb lenne, és amelyiknél a fizikai felkészítés azt eredményezi, hogy egy beugró edző csapata két és fél szezon alatt felnő a legyőzhetetlenség mítoszához.

Utóbbinak az okát valószínűleg még sokáig keresgethetjük. Az sem biztos, hogy a mágnestábla mellett fogjuk megtalálni. Sőt, az a hihetőbb verzió, hogy nem ott leljük meg. Az azonban biztos, hogy Zinédine Zidane még nem bukott el kieséses BL-párharcot, sem kupadöntőt. És ez még úgy is nagy fegyvertény, hogy taktikailag már többször maradt alul az ellenfél kispadjával szemben. Amennyiben a Liverpool a várakozásoknak megfelelően BL-döntőbe jut, várhatóan még egy ennél is lüktetőbb, kapkodó finálét kaphatunk. Elég, ha elképzeljük mit fog csinálni Marcelo a már az Aranylabdára is joggal ácsingózó Mohamed Szalah rohamaival. Egy biztos: unatkozni nem fogunk.