Rendőrkutya harapta fenékbe a Ruhr-derbi szerencsétlen csatárát

Szombaton délután fél négykor jön a derbik anyja, a meccs, amitől az egész Ruhr-vidék megőrül, a meccs, amely miatt a szurkolók egy hétig nem mennek át az ellenfél városába, a meccs, amely előtt a rivális klubvezetők csak a semleges Bochumban hajlandóak egymás mellé ülni azért, hogy közhelyeket mondjanak egy tévériporternek. Ez a Schalke-Dortmund rangadó, a Derbik Anyja.

Lehet az egyik listavezető, a másik tizenkettedik. Lehet kettejük között 19 pont különbség tizenhárom játéknap után. Várhatják mindketten a Bajnokok Ligájában az ellenfelüket a legjobb nyolc közé jutásért. Mindez most nem számít.

Most csak egyvalami fontos: le kell győzni a másikat.

Legyőzni? Megverni, leradírozni, eltüntetni.

Mert akkor fél évig a győztes a Ruhr-vidék ura. És Dortmundban, meg Gelsenkirchenben nincs fontosabb az évben, mint az egymás elleni csata. Mert ez mindig csata, ütközet, háború a javából. Ahogy arrafelé mondják: a derbik anyja. Akkor is így van ez, ha a derbi szóhasználatot akkor vesszük elő, ha két azonos városbeli csapat csap össze egymással.

Sok helyi rangadót tart nyilván a futballtörténelem, de ez a rivalizálás feltétlenül dobogóra kínálkozik. Az ott élők azt mondják:

ennél nagyobb múlttal csak a glasgow-i derbi büszkélkedhet.

A Schalke 04-et és a Borussia Dortmundot is a múlt század elején alapították. Európa legsűrűbben lakott térségében, a Ruhr-vidéken. Arról a tájról mi, magyarok évtizedeken át annyit tudtunk, hogy a gyárak erdejétől életre alkalmatlan a levegő, a folyókból kipusztultak az élőlények és az egész kontinensen itt zsákmányolják ki legjobban a munkásosztály tagjait.

A Ruhr-vidék, amelyről oly sokat tanultunk az iskolai földrajzórákon Forrás: mauritius images/United Archives/Lämmel/Karl Heinrich Lämmel

Nos, ezekből annyi tényleg igaz, hogy Európa nehézipari központja (volt?) a sűrűn lakott térség, és évtizedeken át nagyon kemény fizikai munkával keresték a kenyérre (és sörre) valót az ott élők.

Gelsenkirchenben a bányákban, Dortmundban a gyárakban.

Az ilyen körülmények között élők tudják igazán értékelni a szabadon eltölthető időt, és tudnak igazán lelkesedni a környezetükben sikeressé váló emberekért. Nem véletlen tehát, hogy a településüket képviselő sportolókhoz való viszonyukat nem lehet egyszerűen a szurkolás szóval kifejezni. Itt inkább rajongásról, bálványozásról, istenítésről kell beszélni. Dortmundban és Gelsenkirchenben is. Az egymástól 32 km-re lévő két városban.

Eleinte értelemszerűen a helyi munkásosztály tagjai csaptak össze egymással, egy-egy labdarúgó-mérkőzés álcája alatt.

Sokáig óriási volt a „bányászok” fölénye. 4-0, 7-3, 9-0, 7-0, 10-0.

Ilyen oktatásokat tartottak a gelsenkircheniek a dortmundiaknak, vagy nevezzük nyugodtan nevükön a küzdőket: az FC Schalke 04 ilyen eredmények kíséretében törölte fel a gyepet a Borussia Dortmunddal. Az előbbi név ugyanis 1904. május 4-e óta, az utóbbi 1909. december 19-e óta létezik hivatalosan. Mivel 1963-ig a területi selejtezők legjobb csapatai kuparendszerben harcolhattak a német bajnoki címért, ez a két gárda nem találkozhatott a végjátékban. A Vesztfália bajnoka címért viszont már akkor is késhegyre menő csatákat vívtak egymással. Ennek a győztesét gyakran nem lehetett megállítani az aranyéremig vezető úton. A Schalke 1934, 1935, 1937, 1939, 1940, 1942, 1958-ben nyert bajnokságot. A Dortmund 1956, 1957, 1963-ban (az utolsó ilyen rendszerű pontvadászat) bizonyult Németország legjobbjának. Ilyen előzmények után természetes, hogy amikor létrejött az új rendszerű, össz(nyugat)német pontvadászat, a Bundesliga, mindkét gárda meghívást kapott az első szezonra. A kedvtelésből focizó bányászok és vasmunkások helyét szép lassan elfoglalták a pályán a fizetett labdarúgók, de előbbiek sport iránti lelkesedése és fanatizmusa kicsit sem csökkent.

Egy semleges város, Bochum. A Ruhr-derbi csapatainak vezetői csak itt hajlandóak találkozni egymással Forrás: Picture-Alliance/AFP/Thomas Eisenhuth

Az év legjobban várt eseménye már akkor is Ruhr-derbi volt.

A szurkolók a mérkőzés hetében nem voltak hajlandóak átmenni a rivális településére, és ez a szokás a mai napig létezik.

Amikor a német televíziósok beharangozó műsort csinálnak egy-egy ilyen csata előtt, akkor még a klubvezetőket is csak Bochumban (mely a két stadion között van) tudják egy asztalhoz ültetni. Ezen a héten dortmundi ember nem áll szóba gelsenkirchenivel, igaz ez fordítva is. Az adott stadion és környéke pedig már a meccs napján elveszíti hétköznapokon megszokott formáját.

Így volt ez a dortmundi Rote Erde Stadionban 1969. szeptember 6-án. Az őrült fanatikusok támadásától tartva a rendezők több ezer nézővel engedtek be többet, mint amennyien befértek volna. Ennek köszönhetően nézők ezrei álltak az oldalvonal mellett, a két edző nem látott tőlük semmit a mérkőzésből. Így a pálya sarkába húzódva próbált mindkettő valami keveset elcsípni a gyepen zajló eseményekből.

A kép, amely többet mond minden szónál. A rendőrkutyák szolgálatba helyezték magukat Forrás: DPA

Ez az állapot a 37. percig tartott, ekkor a Schalke megszerezte a vezetést Hans Pirkner góljával. Gelsenkircheniek ezrei rohantak be a pályára ünnepelni a gólszerzőt. A dortmundi rendfenntartók kutyákkal próbálták helyre állítani a rendet, ami kétes eredménnyel járt. Ugyanis két Schalke-játékost is megharapott egy-egy kutya. Gerd Neusen még úgy-ahogy jól járt, őt lábon harapta egy eb, ám Friedel Rauscht a fenekén érte a támadás.

Mindketten tetanuszoltást kaptak, így végig tudták játszani a találkozót.

Ám szegény Rausch megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. Hazaérve, amint a felesége meglátta a hátsó felén a harapást, üvöltve közölte vele, hogy másnap beadja a válópert.

Tetanuszoltás a kezdőkörben 1969-ben a Ruhr-derbin Forrás: DPA

És hozzátette: azért annyira hülyének ne nézzél, hogy a fenekeden lévő harapást egy ötvenezres stadionban, egy Bundesliga-rangadón egy kutyától szedted össze.

Természetesen a találkozó januári, gelsenkircheni visszavágójára különösen készültek a bányásztelepülésen. A Schalke elnöke is.

Ugyanis a helyi állatkerttől kölcsönkért négy oroszlánt, és a Schalke biztonsági emberei kutyák helyett ezekkel álltak a pálya mellett.

Na, az a derbi kivételesen rendbontás nélkül zajlott le.

Ekkora cirkusz szerencsére később nem volt, ami annak is köszönhető, hogy az 1974-es vb-re mindkét kultikus helyszín új stadiont kapott. Először a gelsenkirchenit, a Parkstadiont adták át 1973. augusztus 4-én. A Schalke-szurkolók hamar be is lakták, az északi oldalon találták meg a tábor helyét.

A dortmundi tábor, amely nem volt hajlandó a Westfallen Stadion északi oldalára költözni Forrás: Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit/Elmar Kremser/Sven Simon

Az 1974. április 2-án átadott dortmundi Westfalenben is az északi oldalra álmodta meg a tervező a legfanatikusabbak helyét, ám ők közölték, mivel a gyűlölt csapat stadionjában is ott van a tábor,

ők a déli lelátót kérik maguknak.

Így született meg a világ legnagyobb, leghangulatosabb és leglátványosabb stadionrésze, a dortmundi déli álló, vagy ahogy manapság nevezik: a Sárga Fal.

Ezzel a Sárga Fallal átellenes oldalon játszódott le a derbik egyik legemlékezetesebb jelenete. 1997. december 19-én a Dortmund 2-1-es vezetésénél a Schalke akkori kapusa, Jens Lehmann az utolsó percben gondolt egy merészet, kapuját otthagyva egy szögletnél átszaladt az ellenfél térfelére, ami akkora zűrt okozott az BVB-nél, hogy a kapus egy bombafejessel kiegyenlített.

Jens Lehmann, a Schalke volt kapusa, aki iskolát teremtett Forrás: Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit/Firo Sportphoto/ Jürgen Fromme

Ezzel iskolát is teremtett, mert előtte kapusok ilyet nem csináltak, de ma már ez a taktika része a csapatok repertoárjának. Lehmann-nak egyébként ez volt az utolsó szezonja a Schalkénál, 10 év és 274 bajnoki után 1998 nyarán távozott onnan – na hová? Dortmundba. Ott 2003-ig védett, 129 bajnokin, elképzelhető milyen lelkesen fogadták nevelőegyesületének szurkolói a derbin.

Lehmann már az Arsenalnál volt, amikor két később világbajnokká váló kapus, Manuel Neuer és Roman Weidenfeller 2007. május 12-én az utolsó előtti fordulóban úgy nézett farkasszemet egymással Dortmundban, hogy a Schalke az első helyen állt és győzelme esetén valószínűleg megnyerte volna az első Bundesliga-bajnoki címét.

Az akkor középcsapat BVB megverte a Schalkét,

amely ezzel lekerült az első helyről, és biztosnak tűnt, hogy az utolsó fordulóban hiába nyer hazai pályán a Bielefeld ellen (egyébként nyert is 2-1-re) nem fogja megszerezni a történelmi első aranyat.

2007-ben hiába nyert 2-1-re a Schalke a Bielefeld ellen, a BVB elleni korábbi veresége miatt az arany Stuttgartba került. A képen egy bánatos Schalke-szurkoló Forrás: ddp images/AFP/Michael Gottschalk

Így is történt (az Armin Veh vezette Stuttgart lett az aranyérmes), és a Dortmund-szurkolók ebben annyira biztosak voltak, hogy

a zárómeccsre béreltek egy repülőt,

amely a gelsenkircheni stadion (ekkor már Veltins Arena) felett körözött és a következő feliratú drapériát húzta maga mögött: EIN LEBEN LANG, KEINE SCHALE IN DER HAND, ami nagyjából azt jelenti: az életben nem lesz a Salátástál a kezetekben.

Az ellentét antagonisztikus és örök a két tábor között. De vezetői szintén nem mennek a szomszédba egy kis csipkelődésért. Amikor néhány éve a királykékeknek becézett csapat valamelyik divatdiktátora kitalált mindenféle színű mezt a Schalkénak (egyébként tényleg megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan módon), akkor Hans-Joachim Watzke, a Borussia ügyvezetője csak annyit mondott:

amíg én pozícióban vagyok a Dortmundnál, addig csak sárga és fekete színű lehet a mezünk.

Mindenki tudta, mire gondolt.

A sárga-feketék és a királykékek szombat délután úgy lépnek pályára, hogy 1963 nyara óta összesen 100 meccset vívtak egymással. Ezek többsége bajnoki mérkőzés volt, játszottak még néhány Német Kupa-, Német Szuperkupa- és Ligakupa-meccset. Barátságos találkozót – az előzőekből értelemszerűen következően egyet sem.

Amíg világ a világ, barátságos Schalke-Dortmund nem is lesz műsoron.