Az elégedettségi szint nyilván attól függ, hogy ki mit várt ettől a szezontól. Aki szemet gyönyörködtető, látványos, felejthetetlen játékot várt, az csalódott lehet. Aki feszültségre vágyott, izgalmas, kiszámíthatatlan mérkőzésekre, és ezek végkifejleteként csúcsra érést, az elégedett lehet.
Akik azt mondták: „ide nekünk a trófeákat!”, azoknak félig tele, félig üres a pohár. Annak ellenére, hogy szédületesen indult a szezon az új edző, Niko Kovac volt csapatának, a Frankfurtnak a Szuperkupában való „agyonverésével”, az Októberfestre rengeteg gond jelentkezett.
Pedig az elmúlt években is bombaerős keret semmit nem gyengült. Viszont nem is frissült (erősödött), és a biológia örök törvényei szerint minden tagja évről évre öregebb lett. Az új igazolások nem igazán jelentettek komoly erősítést, de ebben az esetben nyugodtan lehet használni a szokás szerint kifejezést.
Mert a klubvezetés megint csak tizennegyedik-tizenötödik játékosokat szerződtetett. Akik esetleg remekül illeszkednek be nyolc-kilenc stabil csapattag mellé például a Freiburg, az Augsburg vagy a Hertha elleni meccseken, de nem veszik vállukra a társaságot a Bajnokok Ligájában.
Új igazolásként érkezett Goretzka, tulajdonképpen Gnabry is (akit korábban úgy adtak kölcsön, hogy nem játszott a csapatban), és visszatért az Európa-bajnok Renato Sanches is, akinek sem első érkezése nem hagyott nyomot, sem időleges távozása. Második érkezése sem.
Ebben a keretben megvolt a triplázás lehetősége,
mert ha a Bayern-szurkolók a szívükre teszik a kezüket, igazából bevallhatják, hogy ők Bajnokok Ligája-diadalban is reménykedtek. A hazai duplázást csak egy kötelező házi feladatnak tekintették. Ahhoz hasonlítható feladat, mint amikor a gimnáziumi testnevelő tanár megkéri az olimpiai bajnok úszót, hogy mutassa meg osztálytársainak a fejesugrást. Ez a fejes azonban az ősszel nem nagyon sikerült a Szuper-Bayernnek. Az említett kötelező gyakorlatok kivitelezése közben rendre hasra estek. Az 5. és a 12. forduló közötti nyolc mérkőzéséből kettőt nyertek meg, hármat elveszítettek, hármon döntetlent játszottak.
Nem tudták otthon legyőzni az Augsburgot, a Freiburgot, a Düsseldorfot, kikaptak Berlinben, hazai környezetben a Gladbachtól, és ilyen széria végén kellett az akkori listavezetőhöz utazniuk.
A közönség kikezdte Niko Kovacot, állítólag a csapat hangadói is ellene fordultak.
Az ősz rangadóján kikaptak Dortmundban, bár éppen az a találkozó volt az, ahol nem is játszottak rosszul. Kétszer is vezettek, ám egy vitatható bírói ítélet miatt végül is pont nélkül távoztak. Így 11 forduló után mindössze 6 győzelmük és már 3 vereségük volt. Kis túlzással azt várták a játékosok, hogy az ellenfelek annyira megrettenjenek a Bayern-meztől, hogy ezüsttálcán (Salátástálon) nyújtsák át a három pontot.
Lehet, hogy minden idők legrosszabb edzői kara jött össze idén a Bundesligában, ám a sok fiatal, rutintalan tréner legalább annyit megtett, hogy ezt a kisebbségi érzést kiölte játékosaiból. Egyetlen színtéren teljesített az ősszel elvárhatóan a csapat, és mint utólag kiderült, talán ott a kevesebb több lett volna.
A Bajnokok Ligájában ugyanis az Ajaxot megelőzve csoportelső lett, de ezzel megnyerte magának a legjobb 16 között a Liverpoolt. Azt a csapatot, amelyet az a német edző, Jürgen Klopp irányít, akit nagyon sokan nagyon szívesen látnának Münchenben. És amikor úgy tűnt, hogy az őszi nehézségek után a csapat tavaszra összeáll, akkor a Liverpool elleni párharc romba döntött mindent. Abban a 180 percben a mai Bayern minden problémája benne volt. A liverpooli meccsen ment a minimumra törekvés, a „jó nekünk a nulla-nulla” szemlélet, a „vigyázzunk hátul” elv. Münchenben pedig már késő volt siránkozni az idegenben meg nem szerzett gól miatt. Mert akkor már otthon kellett volna nyerni, de arra meg nem volt recept. És ami leginkább vérlázító volt a csapat szurkolói számára, az az elveszettnek tűnő mérkőzés hajrájában előadott lézengés. Essünk már túl az egészen, essünk ki. Ha lenne lehetőség a fociban időkérésre, és ezalatt meg lehetne állítani az időt, akkor ezt kellett volna tennie Nico Kovacnak. Megmutatni ugyanennek a Liverpoolnak a teljesítményét a három évvel ezelőtti Európa-ligában a Bayern nagy vetélytársa, a Dortmund ellen. Ugyanis a Borussia az otthoni 1-1 után idegenben 3-1-re vezetett a 65. percben, a Klopp-csapat mégis megszerezte azt a 3 gólt, ami a továbbjutását jelentette. Hummels ott volt azon a mérkőzésen a BVB mezében, láthatta-érezhette, milyen elánnal rohantak vele szemben a német edző játékosai.
De időkérés labdarúgásban nincs, az időt meg egyáltalán nem lehet megállítani, így a Bayern drukkerei talán örökre emlékezni fognak azokra a tanácstalan, megrettent, reményt vesztett arcokra, amelyek a négycsillagos Bayern-mez felett bambultak a semmibe. Amikor még lett volna mit tenni. Így olyan korán ért véget a szezon BL-kalandja, mint 2011 óta egyszer sem.
Ebben az évtizedben a Bayern folyamatosan a kontinens három legjobb csapatának egyike volt, de a legjobbnak járó trófeát csak egyszer emelhette fel.
Mindig valami vagy valaki közbeszólt. 2012-ben egy agyonnyert meccs tizenegyespárbaja, 2017-ben a magyar bírói csapat őket sújtó példátlan tévedéssorozata, 2018-ban Ulreich cserekapus a jobb helyeken a grundról való kitiltást eredményező bénázása akadályozta meg, hogy sikeresebb legyen a München. Idén ezzel a Liverpool elleni gyalázattal elért a gödör egy olyan pontjára, ahonnan szurkolói reménye szerint már csak felfelé vezethet az út.
Ám pont a BL-szégyen idején az addig minden szinten remeklő (na jó, a Német Kupában szerencsés) Dortmund is megtalálta a saját Liverpoolját. Azt Tottenhamnek hívják, és tulajdonképpen a két német csapat teljesítményét az sem menti, hogy a két angol egymással vívja a Bajnokok Ligája döntőjét.
Ami miatt viszont a Bayernt dicséret illeti: az angol csapás után ő talpra állt, a Dortmund nem. Nehéz eldönteni, hogy ez edzői érdem, esetleg a Hoeness-Rummenigge szuperduó hatása, vagy egyszerűen tényleg csak a Bayern-mez varázsa, de a csapat (a Dortmunddal ellentétben) visszatalált a győzelmi útra. Március elejétől április közepéig hat mérkőzésen 27 gólt szerzett. 5-1-re nyert Gladbachban, 4-1-re Düsseldorfban, a Wolfsburgot és a Mainzot hazai pályán egyaránt 6-0-ra verte, a bajnoki döntőn a Dortmundot 5-0-ra.
Ez a másfél hónap volt mindennek a kulcsa. A hazai sikereknek, de a nemzetközi bukásnak is. Ugyanis a két 6-0 közé ékelődött be a Liverpool elleni fekete szerda.
A Bayern 34 bajnoki mérkőzésen 32 gólt kapott. A kapuban többnyire az elmúlt évtized világszinten is legjobb kapusa, Manuel Neuer ázott-fagyoskodott. A bajnokságból nagy pillanatokat nem könnyű mondani tőle, ám a hajrábeli sérülése után a kupadöntőben bizonyította, hogy miért is ő az egyik legnagyobb a posztján. A statisztikája értelemszerűen nem lehet a legjobb, hiszen ha két-három kapura lövésből valaki egy gólt kap, az szigorúan a matematikát tekintve rosszabb, mint aki hármat kap 10-15 lövésből. A kapott góljainál (akárcsak helyettese, Ulreich esetében) többnyire a védelme hagyta cserben. Ez azért érdekes, mert a védelemben komoly erőket vonultatott fel a csapat. Az egyik szélsőhátvéd poszton Kimmich világklasszis, méltó utódja a most már a legendák közé sorolandó Philipp Lahmnak. A jövő nagy kérdése, hogy hajlandó lesz-e egész pályafutását jobb-bunkóként végigcsinálni, vagy majd ő is látványosabb szerepre vágyik, mint elődje karrierje vége felé.
Érdekesebb kérdés a baloldali védő szerepe. Mert Alaba egyre inkább az öregedő Roberto Carlosra emlékezteti a szemlélőt. Az osztrák is minden feladat elvégzésére tökéletesen alkalmas, csak éppen a balhátvédnek megálmodott területet találja meg ritkán. A neki tervezett helyről indították az ellenfelek a legtöbb gólt érő támadásukat. A belső védő poszton Süle ebben a szezonban lett igazán érett focista (van ideje, még csak 23 éves) látszólag lomha mozgása ellenére is nagyon gyors, jól helyezkedik, termeténél fogva elvileg uralja a légteret, bár ez utóbbi nincs mindig így. Az ideális párja idén Hummels volt, Boateng egészségi és mentális állapotáról nem nagyon érkezett hitelt érdemlő információ, és az is csak úgy-ahogy szivárgott ki az öltözőből, hogy milyen Hummels és Boateng viszonya a vezetőedzővel. Az biztos, hogy ennek a csapatrésznek jövőjét jócskán átírja majd a világbajnok Pavard érkezése. Ahogy az elmúlt években mindig, a Bayern védőnégyesének teljesítményét nagyon befolyásolta a két szűrő tevékenysége. Az elmúlt időszakban itt egyértelműen a Kroos-Schweinsteiger duó alkotta a legmaradandóbbat, de ez már lassan nem is közeli, hanem távoli múlt. Xabi Alonso szerepe is meghatározó volt itt a közelebbi múltban, bár nem mindig pozitív értelemben. Idén Martinez nem nyújtott rossz teljesítmény, míg Thiago kimondottan hasznos volt.
A támadógépezet viszont nagyon ellentmondásos volt. 88 rúgott gól, erre igazán nem lehet panasz. Ez ugyanis a két és feles meccsenkénti átlag felett van. Csak érdekességként: a Bundesligában eltöltött 54 szezonja során a Bayern rúgott gólátlaga meccsenként: 2,17. Egyébként a támadószekcióban volt a legtöbb variálás, Lewandowski mögött (néha mellett) állandóan változó szereposztás lépett fűre. Ami biztos: a nevek és a múltbeli teljesítmények alapján ideális lehetett volna egy Robben-Müller-Ribery trió.
De ilyen szinte soha nem volt pályán. Robben az itt töltött 10 éve során az állandó sérülései között csak néha volt hadra fogható (a lehetséges 340 bajnokiból 201-en játszott, de 90 percet szinte soha), Ribéry pedig a 2013-as BL-győzelem óta több időt töltött a Bayern orvos legendája, Dr. Hans-Wilhelm Müller-Wolfahrt rendelőjében, mint edzésen. Ennek ellenére nem biztos, hogy nem üldözte Kovac edző a két világsztárt. Mert azért elég szimbolikus volt, amikor az utolsó fordulóban a két legenda csereként pályára lépett, és az addigi „tuc-tuc zene” azonnal idegnyugtató dallamok csodálatos harmóniájává állt össze. Mert bármiben is reménykednek a Rekordbajnok szurkolói,
a Gnabry-Coman duó soha nem lesz Robbery. Továbbá sem Goretzka, sem Tolisso, sem Renato Sanches nem fogja soha elérni a most távozó holland és francia világsztár szintjét.
Müller és Lewandowski esete is nagyon érdekes. A német támadó a 2014-es vb-döntő óta alig nyújtott emlékezetes teljesítményt. Csetlik-botlik, csúszik-mászik, de mégis mindig hozzátesz valamit a nagy egészhez. Akárcsak Lewandowski. Nem kérdéses, hogy a lengyel technikásabb, mint a német, mégis nagyon ellentmondásos éven van túl. Bár, aki negyedszer is gólkirály tud lenni, annak aligha kell magyarázkodnia. De ennél furcsább teljesítménnyel kevesen vették át eddig a díszes ágyút. Meccsekre (hetekre) képes eltűnni a pályán, nulla teljesítményt nyújtva, aztán feltűnik, és lecsap, mint a cápa a Spielberg-filmben. Pótolhatatlanságát bizonyítja, hogy az ősszel a néha a helyére érkező Sandro Wagnernek egy emlékezetes pillanata nem volt. Tavaszra el is ment a Tiencsin TEDA csapatához, de ez talán csak neki tűnt fel. Egyébként 10 meccs során a kínai bajnokságban sem szerzett gólt.
Végül a Bayern 78 pontot gyűjtve lett bajnok.
Amióta (az 1995-96-os szezon) három pontot adnak a Bundesligában a győzelemért, 15-ször ennél kevesebb is elég volt a Salátástál elhódításához. Egyszer pont ennyi kellett, és mindössze hétszer fordult elő, hogy az aktuális bajnok 78 pontnál többel ért célba. Mindegyik eset ebben az évezredben volt, 2012-ben a Dortmund szerzett 81 pontot, és a mostani szezont megelőzően a Bayern szerzett zsinórban hatszor ennél többet.
Vagyis történelmi távlatban ez a 78 pont kimondottan jó teljesítmény. A Bundesliga 1963-as megalakítása óta csak a Köln (1978-ban), a Bremen (2004-ben) és a Dortmund (2012-ben) mondhatta el magáról a Rekordbajnokon kívül, hogy ugyanabban a szezonban bajnoki címet és Német Kupát nyert. A Bayern München tizenkétszer produkálta ezt a ritka bravúrt, ebben az évezredben tízszer.
Ha így nézik a dolgokat a Bayern-szurkolók, panaszra semmi okuk a most zárult szezonban. „Csak az a (Bajnokok Ligája) vég. Csak azt tudnám feledni!” – idézhetik csúnyán kiforgatva és modernizálva Az ember tragédiája utolsó előtti mondatát.