Salgótarjánban jöttem rá, hogy a modern futball már nem annyira szerethető

2019 októberében elmentem Salgótarjánba egy Magyar Kupa-meccsre. Itt rájöttem, hogy mi bajom volt egész évben. Mert azt a tavasz óta éreztem, hogy valami nem stimmel, valami már nem olyan, mint régen, különösen a meccsnapokon. Orvoshoz nem fordultam, gondoltam, majd elmúlik, aztán házhoz jött a megfejtés: el kell engednem a modern focit, mert már nem lelek benne örömet. 

Jó, bevallom, a cím egy kicsit kattintásvadász, mert biztos, hogy soha nem fogom tudni szívből gyűlölni a sportágat, ami annyi örömteli napot, órát, percet adott (és persze annyi szörnyű kínt okozott) sok-sok éven át, de azért nem is színtiszta hazugság.

Alapvetően a sportgágak szeretem-nem szeretem rangsorában még mindig a foci áll az első helyen, de az évek során kihűlt a kapcsolat, nincs már benne szenvedély, nincsenek eksztázisban végigszurkolt meccsek, és nincsenek törve-zúzva dühöngések egy-egy csalódás után. Nem a meccsnapi program alakítja a hétvégét, és nem a nemzetközi kupaesték tévés közvetítése szabja meg a hétközi programomat. Nem töröm össze magam, hogy a tévé előtt legyek, ha kedvenc csapatom meccsét közvetítik, beérem, hogy ránézek telefonon, mi az állás. Simán elhajtok szombat (vasárnap) délután a stadion előtt, ahol gyülekeznek a szurkolók, és

nem azt érzem, hogy ki van velem tolva, mert nem lehetek ott, hanem azt, hogy nem maradok le semmiről.

Nem mondom, kicsit szomorú azért ezt leírni, de fölösleges áltatnom magam, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem velem van a baj, nem miattam ment tönkre ez a szép kapcsolat. Én még csináltam volna tovább úgy, mint eddig, de az évek alatt annyi bűne gyűlt össze a focinak (itt most főleg a tévé által közvetített ún. csúcsfutballról beszélünk), hogy idén ősszel végre kimondtam: hagyjuk ezt az egészet, maradjunk csak barátok, akik néha-néha találkoznak, eltöltenek egymással egy minden szempontból jelentéktelen másfélórát, aztán mehet mindenki a maga útjára.

De hol jön itt a képbe Salgótarján? Nos, ott, hogy október közepén egy kupameccs ürügyén (SBTC–Paks) ellátogattam a nógrádi megyeszékhelyre,

és megláttam azt, amit addig kitakart előlem a Bajnokok Ligája logója.

Tarjánban a foci mindent túlélt: igaz, hogy már nincs fél tucat csapat a városban, és a Salgótarjáni Bányász Torna Club sem a nemzetközi kupaszereplésért harcol (hanem az NB III-ért), de éppen ez, a túlélésért folytatott szenvedélyes harc adja meg a klub báját, és mutat rá a "kisfoci" igazi nagyságára.

Egykor a vidék királyai voltak, ma az NB III-ért harcolnak

A nógrádi nehéziparral együtt tűnt el a magyar foci süllyesztőjében az 1980-as évek derekán a Salgótarjáni Bányász Torna Club, azaz az SBTC. Az a csapat, amelyik fennállása során 39 szezont töltött az élvonalban, begyűjtött egy bajnoki bronzérmet, és négyszer jutott be a Magyar Kupa döntőjébe, és indulhatott az UEFA-kupában is.

A tisztánlátáshoz kellett a Kohász-pálya omladozó lelátója, az időutazásra hívó klubház cserépkályhája, meg a sztorik, hogy hogy tartották életben a helyiek a szeretett csapatot, amelyikhez valóban érdemes hozzáigazítani a vasárnapi ebédet.

Ahogy egy kedves barátom írja: "Az én focimat hús-vér emberek játsszák falvak, városkák kisebb-nagyobb pályáin. Támasztjuk a korlátot, szurkolunk, bosszankodunk, és ami a legfőbb: beszélgetünk." Ebben a két mondatban minden benne van, ami a csúcsfociból kezd kikopni.

Persze, világos, hogy mint mindenben, a fociban is megvannak a szintek: van, ahol a kicsi jutott és van, ahol a gigantikus méretű pénzgyárrá hizlalt nagy. De ettől még nem törvényszerű, hogy a gyönyörű játék (beautiful game, ahogy az angolok mondják, és meg kell hagyni, ezt jól kitalálták) egy ipari termékké váljon. Zavar, hogy azok az emberek, akiknek a sportág fejlődéséért és tisztaságáért kellene dolgozniuk, euró- és dollármilliókat sikkasztanak el, majd látszatbüntetések után elsétálnak (Blatter, Platini és társai). Zavar, hogy egy, az alsógatyáján tiltott reklámot mutogató focistát jobban megbüntetnek (100 ezer vs. 75 ezer euró), mint egy szövetséget, amelynek az Eb-selejtezőjén fél stadionnyi rasszista, antiszemita szlogent harsogó idióta lengeti a karját. Zavar, hogy Európa leghíresebb stadionjainak többsége turistákkal van teli, akik azoktól a helyiektől veszik meg (el) egy-egy meccsre több száz euróért a bérletet, akiket már a saját csapatuk sem érdekel.

Vannak és mindig is lesznek persze, akik őszinte szerelemből mennek ki egy-egy meccsre, de félő, hogy egyre kevesebb ilyen drukker akad Forrás: AFP/Paul Ellis

Zavar, hogy évente kétszer eurómilliárdokat költenek el a legnagyobb bajnokságok, és a pénzek egy jelentős része olyan emberek zsebébe vándorol, akik magasról tesznek rá, hogy mi lesz focival, vagy akár azzal a játékossal, akit eladtak Isten tudja, hova. Zavarnak a világot behálózó konglomerátumok (City Football Group, Suning Corporation), zavarnak az adott országtól több ezer kilométerre megrendezett kupadöntők, az, hogy minden döntésnél a pénz az első, főleg, ha a tévéről van szó, és az, hogy módszeresen szorítják ki a kispénzű, de elkötelezett szurkolókat (nem a huligánok elleni fellépésről van szó, hanem azokról, akik már nem veszik meg az 100-200 eurós/fontos jegyeket) a lelátókról. Ugyanígy zavar, hogy szintén módszeresen szorítják ki előbb a BL-ből, majd az El-ből is a szerényebb költségvetésű klubokat, áthidalhatatlanná téve a szakadékot kicsik és nagyok között.

Sok-sok olyan csapatra lenne szükség, mint a Slavia Praha, amelyik az idei BL-kiírásban borsot tört a nagyok (Barca, Dortmund, Inter) orra alá Forrás: AFP/Joe Klamar

Az új szlogen: fizess elő, nézzél egyszerre mindent, ne válassz kedvenc csapatot, inkább tedd közzé gyorsan a közösségi médiában, interakciózz, használj hashtaget, legyél modern, és maradj otthon! Zavarnak az euró- és fonttíz- meg százezreket kereső és közben adót csaló világsztárok, akik példaképnek vannak beállítva az értük rajongó gyerekek előtt. És egyre kevésbé tudok nem ezekre a zavaró körülményekre gondolni, amikor megnézek egy meccset, miközben persze a mérleg másik serpenyőjében ott vannak a valóban jó hangulatú meccsek, azok a klubok, amelyek törődnek a játékosaikkal és a szurkolóikkal, meg azok a meccsek, melyekről évekkel később is lehet beszélgetni egy-két sör mellett.

Szóval nem akarok farizeus lenni, vagy nyafogó idiótának tűnni (lehet, hogy már késő...), tudomásul veszem én, hogy ez a világ rendje, a pénz pénzt csinál, mindig is azt tette. Csak ne akarják elhitetni, hogy nincs más választás, mert van.

Mindenki járjon ki szépen a saját városa, kerülete, faluja csapatának meccseire, támogassa őket a jegy megvásárlásával, szurkolással,

azzal, hogy a büfében vesz egy sört meg egy szendvicset, szálljon be az adománygyűjtésbe, ha úgy alakul, vegyen vagy kérjen klubcímeres ajándékot, és ne törődjön vele, ha vérhólyagot rúgnak a labdára az aranylábúak, és azzal se (nagyon), ha idén ugyanúgy nem jutnak fel, ahogy tavaly sem jutottak. Legyenek a csapatban helyi gyerekek, vigyük le a saját fiunkat, lányunkat, hadd focizzon a gyerek!

Aztán hátha ő lesz az új Messi, Ronaldo vagy Ada Hegerberg.

Hát, erre jöttem rá, miközben azon az októberi délutánon Salgótarjánban a Stécé és a Paks Magyar Kupa-meccsét néztem.