Talán nincs ember a világon, aki ne kitörő örömmel fogadná a hírt, hogy Ausztráliából kell tudósítania az imádott sportágáról. Azonnal elkezdődött az ilyenkor szokásos felkészülés, és itt nemcsak a játékosokra – amatőr sport révén azért nehezebb a dolga az embernek –, statisztikákra, múltbéli eredményekre kell gondolni, bizony a közel 24 órás repülőútra is készülni kell, fejben és testben egyaránt. A nagy napra Nagy Lajos szövetségi kapitány a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre hirdette meg a találkozót, ahol megérkezésemkor már több labdarúgó is ott volt. Kicsit ideges voltam, hogyan fogadnak majd,
de szerencsére az első mondatból látszott, hogy nem lesz gond a beilleszkedéssel.
„Szia! Örülünk, hogy velünk tartasz" – mondta az egyik játékos – ha pisztolyt tartanának a fejemhez, már akkor sem tudnám megmondani, hogy ki volt az, amely a gyomoridegemet tekintve nem is csoda –, majd gyorsan jött az első zrika is.
„Olyan jó neked. Mi hosszú hónapok óta küzdünk azért, hogy bekerüljünk az utazó keretbe, neked pedig csak fel kell ülni a repülőre" – mondták viccesen, majd mindenki nagy röhögésben tört ki.
A repülőút - amelyet egy dubaji átszállás tört csak meg - mindenki számára nagyon hosszú volt. Itt lehetőségem nyílott a további ismerkedésre. Nemcsak nekem volt ez fontos, hanem a játékosoknak is. Erre nagy szükség is volt, mivel többen először kaptak helyet a válogatott keretben, ráadásul amatőr sport révén jóval kevesebb időt tudnak együtt tölteni – ez akkor is igaz, ha ellenfélként azért többször találkoztak már a pályán, illetve voltak, akik egy csapatból érkeztek –, mint egy profi sportágnál.
Közel 24 óra repülés után sem lélegezhetett fel a magyar stáb, ugyanis az ötödik kontinensre nem egyszerű a belépés. Mondjuk, amennyire fáradt volt a társaság, ezen nincs is mit nagyon csodálkozni. Előbb még a repülőn kellett egy papírt kitölteni, amelyen csak az újraoltási bizonyítvány számát nem kellett megadnia az embernek, majd jött az igazi feketeleves. Mindenkiről fényképet készítenek, illetve ujjlenyomatokat vesznek. Ezzel még nem is lett volna akkora baj, ha ez nem vett volna órákat igénybe, mivel hihetetlenül lassan folyt a munka. Nagy nehézségek árán végül sikerült belépni Ausztráliába, és egy kis baki után – rossz helyre vitte a buszsofőr elsőre a csapatot – a szállásra megérkezni. A játékosok arcán pedig látszott, hogy életük legnagyobb kalandja még csak most kezdődik.
Hiába amatőr sport a kispályás foci, az Országos Mini-Futball Szövetség vezetői, na és persze a szakmai stáb
mindent megtettek, hogy a labdarúgók ebben a két hétben profinak érezzék magukat,
a játékosoknak csak a játékra kelljen koncentrálniuk. A szállás minden igényt kielégített, mindössze öt perc sétára volt a világbajnokság helyszínétől, a Langley Parkban felállított arénától.
Az ételről nehéz lenne jókat mondani,
a választék nem volt túl nagy, és az ízek sem mindig nyerték el a focisták tetszését.
Ám ekkor sem estek kétségbe, a szövetség alelnöke, dr. Molnár Andrea anyatigrisként harcolt az étterem dolgozóival a finomabb fogásokért – ennek olykor lehetett is érezni a hatását. Ha pedig mégis olyan étel került az asztalra, amelyből nehéz lett volna megfelelő energiát nyerni, akkor az elnök, Tibor Dávid nyújtott segítő kezet egy-egy hamburger, csirkeszárny formájában.
Meg kell emlékezni a perthi magyar közösségről is, akik a Magyar Házban itthoni ízekkel, illetve zárásként az óceánparton grillezéssel segítették a történelmi szerepléshez a magyar válogatottat.
De ne szaladjunk ennyire előre, a naplementés vendéglátásig még elképesztő történetek övezték a kispályás fociválogatott történelmi szereplését, amelynek én is a részese lehettem, hála a csapatnak. Ugyanis az első naptól úgy kezeltek, mintha a válogatott egy fontos tagja lennék, mindenhova a stábbal tarthattam, mindenben segítettek, és ami talán a legnagyobb szó, végig viselhettem a válogatott felszerelését. A játékosok és a szakmai stáb végig készségesen álltak a rendelkezésemre, ha bármi érdekes történt, azonnal rohantak hozzám, hogy bizony ebből nagy cikk lehetne. Volt is miről írni, az biztos.
A csapat kiváló szereplése mellett ugyanis többek között közös bevásárlótúrák, városnézések, nagy vacsorázások, koala- és kenguru simogatások, óceánparti séták – Mezőfalvi Lorándnak köszönhetően csobbanások is – színesítették a vb-t, amelyet csak a helyi legyek próbáltak tönkre tenni. A rovarok inváziója a legnagyobb magyarországi szúnyoginvázióhoz sem hasonlítható, a csípésük pedig kimondottan fájdalmas volt.
Jó ez a világbajnokság, csak azok a ... legyek ne lennének"
– hangzott el számtalanszor a játékosok szájából, akik alig várták a meccseket, mivel akkor elmondásuk szerint nem támadták őket. Legalábbis a legyek.
Vagy csak nem arra figyeltek, inkább meneteltek az elődöntőig. Közben pedig a már említett életre szóló élményeket szereztek, illetve ha kellett, akkor életet is mentettek. Az egyik közös meccs előtti séta során ugyanis a csapat két legrutinosabb játékosa,
Mezőfalvi Loránd és Horváth Zsolt sietett egy a folyó partján bajba került, hajléktalannak kinéző hölgy segítségére.
„Miről maradtál le! Zsülék (Horvárth Zsolt, a -szerk.) kimentettek egy hajléktalan nőt a vízből. Micsoda sztori" -
rohantak le a játékosok az egyik meccs előtti séta után. Sajnos kép és hanganyag nem készült az esetről, így végül cikk sem lett belőle.
Visszatérve az élményekhez,
a legmaradandóbb pillanatokat talán a kengurukkal történt találkozások adták.
Persze az ember a tanulmányaiból tudja, hogy ha Ausztrália, akkor kenguruk, arra viszont nehéz felkészülni, amikor a vadonban találkozik ezekkel a gyönyörű állatokkal. Míg Magyarországon egy-egy erdei túra alkalmával őzbe, vaddisznóba botlik az ember, arrafelé a kenguruk uralják a tájat. Szerencsére nem nehéz rájuk találni – bár közel sem annyira barátságosak, mint az állatkerti társaik –, mégis meg lehet közelíteni őket, még akkor is, ha ennek nem mindig örülnek. Tényleg leírhatatlan, lenyűgöző a látvány, főleg hogy mindig csapatokban közlekednek.
Azt hallottam, hogy annyi van belőlük errefelé, hogy engedéllyel ki is lehet őket lőni,
mivel annyira elszaporodtak" – jegyezte meg az egyik kirándulás alkalmával Barabás Miklós, a válogatott egyik legjobbja.
A csapatkapitány, Horváth Zsolt pedig a túra előtt viccesen hívta fel a figyelmüket a fiatalabb játékosoknak, hogy most nem plázázni mennek.
„Modelleknek infó: ne a legszebb rózsaszín cipőtökben gyertek, mert kengurus.aros lesz. Itteni nénike mondta."
Ha már modellek. Az óceánpart sztárjai Seregy Tamás és Mezőfalvi Loránd voltak. Előbbi úgy pózolt a sziklákon, hogy azt a legnagyobb modellek is megirigyelték volna – a csapattársak ki is használták a lehetőséget egy kis ugratásra –, míg az utóbbi egyedüliként vállalta be, hogy megmártózik az akkor még melegnek nem mondható óceánban. Nekem „köszönhetően" pedig ezt több alkalommal is megtette, mivel elsőre lemaradtam az attrakcióról, másodjára pedig nem sikerült jól felvenni.
A fiatal Seregy a folytatásban is főszerepet vállalt a közösség építésében, ugyanis
egy táncért 10 dollárt kapott Égető Márktól. A 20 éves játékos megnyert egy fogadást a csapattársa ellen,
azaz egy ismeretlen lányt felkért táncolni egy pubban, aki pedig igent mondott. Bár az este további részletei Ausztráliában maradnak, annyit elárulhatunk, hogy a korábban a Ferencváros nagypályás csapatának az utánpótlásában is megfordult focista a folytatásban sem unatkozott a szobatársa, Mezőfalvi Loránd nagy bánatára. Még mielőtt azonban valaki fejében megfordulna, hogy a meccsekre készülés helyett buliztak a játékosok, szó sem volt ilyesmiről az utolsó estéig, sőt, komoly szabályokhoz kötette a labdarúgókat a torna alatt Nagy Lajos.
Kihagyhatatlan a perthi Magyar Házban rendezett összejövetel is, amelyen közel 100 magyar várta a játékosokat, akik hosszú idő után kóstolhattak otthoni ízeket, na meg fantasztikus hangulatban kapcsolódhattak ki egy kicsit. Többek között húsleves, babgulyás és töltött káposzta is szerepelt a menüben. A hangulatra sem lehetett panasz, végig szólt az élőzene, az embernek olyan érzése volt, mintha egy jó hazai falusi lagziban lett volna. A játékosok a helyiekkel közösen nagyot buliztak – na persze nem sokáig, mert másnap fontos meccs várt a csapatra – a Mert a nézését, meg a járását című számra
– Ladányi Dávid még meg is táncoltatta az alelnök hölgyet –, végül egy hatalmas Ria, Ria, Hungária énekléssel búcsúztak.
Na meg persze nem lehetett kihagyni a városnézést sem, Perth hihetetlen sokoldalú és szép. Akár a város utcáit, a parkokat, vagy éppen az óceánpartot járja az ember, mindig talál valami csodálatosat.
Az utazás napján pedig még a magyarok vendégszeretetét élvezhette a világbajnokságon végül 4. helyen végző magyar válogatott. Az óceánparton hússütéssel és közös focival búcsúztatták a válogatottat Perthtől.
A válogatott játékosokból álló csapat 6-5-re verte a perthi magyarokból és csapattal utazókból álló együttest – utóbbiban kapusként én is megmutathattam a „focitudásomat", de nem valószínű, hogy meghívót kapok a következő válogatott összetartásra. Erről azért érdeklődtem Nagy Lajosnál.
„Nem nagyon néztem a meccset, de amikor figyeltem, azért láttam, hogy nem mozogsz rosszul" – próbált vigasztalni a szövetségi kapitány.
A visszaút talán még hosszabbnak tűnt, mint odafelé, de a perthi viadal minden egyes magyar szereplője rengeteg emléket hozott magával a történelmi vb 4. hely mellett. Folytatás jövőre az Eb-n, remélhetőleg magyar éremmel, és hasonló életre szóló élményekkel.