„Szerencsés vagyok, hogy sokáig a futball töltötte ki a napjaimat, mert a sportnak köszönhetően az egészségemet is megőriztem. Kisebb problémákkal megúsztam idáig, mindenkinek azt kívánom, olyan nyolcvan éve legyen, mint amilyen nekem megadatott" – mondta Komora, aki a Haladásban már 18 évesen az NB I-ben focizott, majd a katonai behívója azt jelentette, a Honvédhoz került.
„Ha Szombathelyen ötven méterről köszöntem az idősebbeknek, Kispesten százról. Bozsik Józseftől, Tichy Lajostól, Kotász Antaltól csak tanulni lehetett. A belső hármas akkor így nézett ki: Bozsik, Tichy, Komora. Bozsik legtöbbször Tichynek passzolta le a labdát, egy idő után bátorkodtam neki szólni, hogy én is itt vagyok, nekem is adhatod. Cucu erre csak annyit felelt: majd ha te is úgy futballozol, mint Tichy. Életre szóló élményt jelentett, hogy mellette játszhattam. Rá ugyanúgy felnéztem, mint Tichyre" – mondta a kispesti közönségkedvenc, aki a tokiói olimpián aranyérmet szerzett.
„A döntő után úgy sírtam örömömben, mint egy gyerek. Ráadásul Lakat Károly volt az edzőnk, akit édesapám révén ismertem korábbról, és akit a világ egyik legjobb szakemberének tartottam. Tudja, azért is volt jó a régiekkel játszani, a neves trénerektől tanulni, mert ők a világ legszebb szakmájaként tekintettek a futballra, szent és sérthetetlen volt számukra. Amikor Bozsikék mellé csöppentem, szégyelltem magam, ha elpattant tőlem a labda, ha kihagytam egy helyzetet. Rendben, a meccseken mentem előre-hátra rendületlenül, de ahhoz, hogy elfogadjanak, fel kellett nőnöm hozzájuk, ennek érdekében rengeteget gyakoroltam az edzések előtt és után. Nekik is köszönhetem, hogy jobb lettem, már csak ezért is őrzöm tisztelettel az emléküket."
A teljes interjú a Nemzeti Sport oldalán olvasható.