Kenny királytól a farkasemberig: öt BEK-győztes gól története

Horizontal FOOTBALL PHOTO NOIR ET BLANC COUPE D'EUROPE FINALE DRAPEAU TROPHEE PHOTOGRAPHE DE PRESSE JOURNALISTE SUR LE TERRAIN
Liverpool's English forward David Johnson (C) holds the trophy as he celebrates winning the European Cup final football match between Liverpool and Real Madrid at the Parc des Princes stadium in Paris, on May 27, 1981. - The 1981 final at the Parc des Princes in Paris earned Liverpool a third European crown in five seasons, at around the midway point of the club's most dominant era. Real Madrid can become the first side in 42 years to win three consecutive European Cups when the Spanish giants take on Liverpool in the Champions League final on May 26, 2018. (Photo by Dominique FAGET / AFP)
Vágólapra másolva!
Az 1970-es és 1980-as évek fordulóján az angol csapatok szinte egyeduralkodók voltak az európai kupaszíntéren, a legrangosabb sorozatot, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK) pedig valósággal kisajátították maguknak. 1977 és 1982 között sorozatban hatszor nyertek a szigetországiak, három klub is ünnepelhetett. Ami ezt a félelmetes sorozatot még különlegesebbé teszi, hogy sorozatban öt finálét nyertek meg 1-0-ra az angolok. Öt meccs, öt győzelem, öt gólszerző, és egyik sem hétköznapi fickó, érdemes velük közelebbről is megismerkedni.

1978, Liverpool–Club Brugge 1-0
gólszerző: Kenny Dalglish

A Liverpool első BEK-győzelmét követően ezúttal már címvédőként vágott neki az 1977-78-as sorozatnak. A keletnémet Dynamo Dresden, a portugál Benfica és az előző kiírás döntőjében legyőzött Borussia Mönchengladbach kiütésével újra bejutottak a döntőbe, ahol azt a belga Club Brugge-t verték meg 1-0-ra, amelyiket két évvel korábban az UEFA-kupa döntőjében 4-3-as összesítéssel győztek le.

A döntő hőse egy apró termetű, vörös csatár, Kenny Dalglish volt. A skót támadó klublegendaként érkezett az Anfield Roadra a Celticből, ahol nyolc szezon alatt 322 meccsen 167 gólt rúgott. Ez persze önmagában még nem volt garancia a liverpooli sikerre, hiszen annak a Kevin Keegannek a helyét kellett átvennie, aki 1977-ben második lett az Aranylabda-szavazáson, a következő két évben pedig meg is nyerte azt. Dalglish azonban nem volt ijedős gyerek, első angol bajnoki szezonjában mindjárt rúgott 20 gólt.

Dalglish a BEK-ben is hozta a formáját, betalált a Benfica és Gladbach ellen is, ahogy a döntőben is ő szerezte az egyetlen gólt honfitársa, Graeme Souness passzából a Kű Lajossal felálló belga bajnok ellen.

Nem csoda, hogy (a 102-szeres skót válogatott) Dalglish valóságos intézménnyé vált ezek után Liverpoolban: egészen 1990-es visszavonulásáig a Liverpool játékosa maradt, 502 alkalommal viselte a csapat mezét, és szerzett 169 gólt. Az utolsó öt szezonban már játékos-edzőként irányította a csapatot, de ebből az első idényben még 21 bajnokin pályára lépett, sőt, az utolsó fordulóban ő rúgta a Chelsea elleni meccs egyetlen gólját, ami a bajnoki címet jelentette a csapatnak, de kezdő volt az Everton ellen megnyert FA-kupa-döntőben is.

Mint a korszak megannyi Liverpool-játékosa, Dalglish is részese volt az európai labdarúgás két legsúlyosabb tragédiájának: a brüsszeli Heysel-stadionban a Liverpool–Juventus döntő előtti angol „roham" során 39 olasz drukker halt meg, míg 1989 áprilisában a sheffieldi Hillsbrough Stadionban 96 Liverpool-szurkoló vesztette életét a rendezők felelőtlensége miatt. A belga fővárosban végigjátszotta az 1-0-ra elveszített meccset, míg Sheffieldben már edzőként irányította a csapatot,

és ezen a meccsen két fia, a 13 éves Kelly és a 12 éves Paul is jelen volt. Azt mondta, hogy soha nem tudta igazán feldolgozni a két stadionban történeteket.

Dalglishról 2017-ben Kenny címen dokuementumfilm is készült, és ugyanebben az évben róla nevezték el az Anfield egyik lelátóját, a korábbi Centenary Stand azóta a Sir Kenny Dalglish Stand nevet viseli.

A Sir Kenny Dalglish lelátó az Anfield Roadon Forrás: AFP/Phil Noble

1985-ben, két évvel azt követően, hogy Michel Platini mögött második lett az Aranylabda-szavzáson, immár háromszoros BEK-győztesként kapta meg a Brit Birodalom Tagja (MBE) címet, 2018-ban pedig lovaggá ütötték. Az elmúlt másfél évtizedben megszámlálhatatlan jótékonysági akció és esemény főszervezőjeként is hatalmas tiszteletet vívott ki magának.

1979, Nottingham Forest–Malmö 1-0
gólszerző: Trevor Francis

Mai napig a Nottingham Forest a BEK (BL) történetének legkülönlegesebb csapata: egyszeres bajnokként kétszer megnyerni a legrangosabb európai klubsorozatot valóban nem hétköznapi bravúr. Ráadásul a 78-79-es kiírás első körében mindjárt a címvédő Liverpoolt ejtették ki (2-0, 0-0).

A Forest sikerkovácsa egyértelműen Brian Clough vezetőedző, és jobbkeze, Peter Taylor volt, aki nem csak másodedzőként, hanem afféle scoutként is segítette – ő hajtotta föl a csapat számára azokat a focistákat, akikről úgy gondolta, hogy beleillenek Clough rendszerébe. A főedzőről, akinek ma persze, hogy szobra áll a City Ground előtt, még egy mondat: 1975-ben úgy vette át a Forestet, hogy előtte a Nottinghamhez képest óriásnak számító Leeds Unitedtől 44 nap után jött el óriási botrányok közepette.

Brian Clough (zöldben) és Peter Taylor minden idők egyik legnagyobb edző párosa:

A másodosztályú Foresttel aztán 1977-ben a bronzérmesként jutott fel az élvonalba: utolsó meccsüket egy öngóllal nyerték meg, majd már Mallorca felé repülve egy nyári csapatépítésre, a gépen tudták meg, hogy a Bolton kikapott a Wolverhamptontól, így ők végeztek feljutó helyen. A következő idényben pedig újoncként valósággal leigázva a mezőnyt, megnyerték a bajnokságot – hét pontot vertek a BEK-címvédő, végül második helyen záró Liverpoolra.

A keret csak angol és skót játékosokból állt, köztük olyan sztárokkal, mint Peter Shilton, Viv Anderson, Tony Woodcock, Archie Gemmill, Kenny Burns és John Robertson. De Clough 1979 februárjában még robbantott egy bombát:

az angol foci első 1 millió fontos igazolásaként szerződtette Trevor Francist a Birmingham Citytől.

Francis igazi csodagyerek volt: még nem volt tizenhét, amikor már kihagyhatatlan volt a Birmingham kezdőjéből, ugyancsak nem töltötte be a 17-et, amikor egy meccsen négy gólt lőtt a Boltonnak (és átkozta a balszerencséjét, hogy sérülés miatt le kellett cserélni), és első profi szezonjában (1971-72) 22 meccsen 15 gólt lőtt.

1976-ban a Birmingham City történetének egyik legemélkezetesebb gólját szerezte, a csapat azonban nem tudta valós sikerekre váltani a tehetségét.

Így aztán 1978-ban gondolt egyet, és egy szezonra átment az amerikai profi ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatába, ahol 19 bajnokin 22 gólt lőtt és mások mellett Franz Beckenbauerrel, valamint a Serie A 1973-74-es gólkirályával, Giorgio Chinagliával bekerült a szezon álomcsapatába. Ezt követően vette meg az ingyenes igazolások nagy mestere, Clough – kivételesen pénzért, mégpedig adókkal együtt 1,18 millió fontért. A különc edző (aki amúgy José Mourinho példaképe volt) valamiért váltig állította, hogy Francis egy font híján egymillióba került. „Szégyen, amit Birminghamben műveltek vele" – hangoztatta később úton, útfélen. Francis bemutatkozására a BEK-ben egészen a döntőig kellett várni, akkor viszont egy gyönyörű csukafejessel megszerezte a találkozó egyetlen gólját.

Ezt követően még egy nyári idényre visszatért az NASL-be, ahol most Johann Cruyffal együtt került be az álomcsapatba, és végül 33 meccsen lőtt 36 góllal a liga történetének legeredményesebb játékosa lett – egy góllal megelőzve Pelét, aki viszont 56 meccsen lépett pályára.

A Forestben végül csupán 70 bajnokin lépett pályára, ezeken a meccseken 28 gólt lőtt, de a szurkolók így is beszavazták a klub történetének legjobb 11-ébe.

1981-ben végül a Forest eladta a Manchester Citynek, ezúttal 1,2 millió fontért. A City azonban nem tudta fizetni évi 100 ezer fontos gázsiját, így Francis kipróbálta magát Olaszországban (Sampdoria, Atalanta), tett egy kiruccanást Ausztráliába (Wollongong City), majd Queens Park Rangers után végül a Sheffield Wednesday-ben vezetett le, ahol 40 éves koráig dolgozott játékos-edzőként, 1992-ben az FA-kupában és a Ligakupában is döntőig vezetve a kék-fehéreket.

1980, Nottingham Forest–Hamburger SV 1-0
gólszerző: John Robertson

Az 1979-80-as idényben a Forest második lett a bajnokságban, de címvédőként újfent indulhatott a BEK-ben. A csapat egyik legjobbja a 28-szoros skót válogatott, John Robertson volt. És, hogy milyen játékos volt is ő? Egyesek szerint jobb, mint a Real Madrid korszakos zsenije, Gento, vagy az angol foci valaha volt egyik legnagyobbja, Stanley Matthews. A mai szurkolóknak a Forest egykori csapatkapitányának szavai adják a legjobb útmutatót, hogy el tudjuk képzelni Robertsont fénykorában.

– mondta róla John McGovern.

Robertsonból saját bevallása szerint is Clough és Taylor csinált egy eltékozolt tehetségből európai klasszis focistát. A 76-77-es szezon előtt, az NSZK-ban edzőtáborozott a csapat, és az azon a nyáron érkező másodedző azonnal kiszúrta, hogy játékos túlsúlyos. Diétára fogták, Clough pedig a pálya közepéről kivitte a bal szélre – és máris kész volt a klasszis. Robertson szerezte az egyetlen gólt az 1978-as Ligakupa-döntő újrajátszásán, ő lőtte, ugyebár a HSV elleni BEK-győzelmet érő találatot, sőt egy évvel korábban ő adta a gólpasszt Trevor Francisnek a BEK-döntőben.

Robertson skót létére teljes profi pályafutása során csak két angol csapatban játszott: 1970 és 1983 között a Forestben, majd két évet a Derby Countyban, ahol még egy utolsó, a legendáját kissé már megtépázó szezonra még visszatért Nottinghambe. 2005-ben a klub szurkolói őt választották a Forest valaha volt legjobbjának, megelőzve Stuart Pearce-t, tíz évvel később pedig, a klub alapításának 150. évfordulóján ugyancsak övé lett az elismerés.

Robertson egyetlen gyengéje a cigi volt. Már játékosként is láncdohányos volt, de az, hogy a meccsek szüneteiben is rágyújtott volna, csak városi legenda.

Robertson életét azonban a sikerek mellett számos tragédia is beárnyékolta. A 2013-as infarktusa, ami teniszezés közben érte, még a szerencsés kimenetelű esetek közé tartozott. Első lánya, Jessica, talán egy orvosi műhiba miatt, súlyos idegrendszeri károsodással (cerebrális parézis) született, és 13 évesen meghalt. Bátyja és annak felesége pedig a '79-es, 1. FC Köln elleni BEK-elődöntő első, hazai meccse előtt négy nappal, a Robertsontól kapott ajándék autóval szenvedett halálos balesetet. Négy nappal később, 1979. április 11-én Robertson szerezte a Forest harmadik gólját (elmondása szerint pályafutása egyetlen fejes gólját) a 3-3-ra végződő meccsen.

1981, Liverpool–Real Madrid 1-0
gólszerző: Alan Kennedy

Az 1977-es és 1978-as győzelmek után a Nottingham Forest kétéves tündöklésének végeztével a Liverpool ismét visszaült Európa trónjára. A Bayern München elleni, idegenben lőtt góllal (0-0, 1-1) megnyert elődöntőt leszámítva a Pool díszlépésben masírozott el a párizsi döntőig, ahol a nyolcaddöntőben a Honvédot búcsúztató (0-1, 0-2) Real Madrid várt rá.

Csak a rend kedvéért: a finálét Palotai Károly vezette.

A bajnokságban óriási csalódást keltve csak az ötödik helyen zárt a Pool, így a szezon megmentését, és következő kiírásban való indulás jogát jelenthette nekik egy újabb BEK-győzelem. A döntő előtti másfél hónapban azonban a csapat nem számíthatott a védelem egyik oszlopára, a balhátvéd, Alan Kennedyre, aki egy csuklótörés miatt nem tudott pályára lépni a szezon hajrájában. A döntő előtt aztán először ő lepődött meg, hogy a Pool menedzsere, Bob Paisley mégis benevezte, majd a csapattársai, amikor a hajrában csatárokat megszégyenítő góljával eldöntötte a találkozót.

A sunderlandi születésű Kennedy éppen a gyűlölt rivális, Newcastle United játékosa lett, tagja annak a csapatnak, amelyik 1974-ben a Liverpoollal szemben maradt alul az FA-kupa döntőjében. Talán nem véletlen, hogy négy évvel később éppen a Pool vette meg 330 ezer fontért – soha addig nem fizettek ennyit szélső védőért. Kennedy a következő nyolc évben szinte kihagyhatatlan lett a Poolból, öt bajnoki cím és négy Ligakupa-elsőség mellett kétszer a BEK-trófeát is a magasba emelte, és, ha úgy vesszük, akkor mindkét alkalommal ő szerezte a győztes gólt. Ugyanis a 1981-es finálé után 1984-ben az AS Roma elleni döntő tizenegyespárbajában övé volt az utolsó „szó". Amiről 2018-ban így beszélt: „A döntő előtti héten gyakoroltuk a tizenegyeseket, és, hát nekem elég kiábrándítóan mentek. Nem is értem, hogy Joe Fagan (a Pool szakvezetője) miért jelölt engem is.

Hasonló lehetett, mint a Liverpool mezében játszott első mérkőzésén, amikor a szünetben a csapat legendás menedzsere,

Bob Paisley így értékelte a játékát: „A rossz Kennedyt lőtték le..."

Abban a 45 percben a legemlékezetesebb megmozdulása az volt, amikor egy kacska felszabadító rúgása után a labdája eltalálta a pálya szélén posztoló egyik rendőrt, akinek lerepült a sisakja. Aztán persze szépen belejött, névrokonával és későbbi jó barátjával, Ray Kennedyvel nagyszerű párost alkotott, az 1978-79-es idényban például 42 bajnokin csupán 16 gólt kapott a Pool.

Kennedy édesanyja és Bob Paisley amúgy gyerekkori barátok voltak, ugyanabban a kis bányászfaluban nőttek föl, és Sarah-Ann mindig is arról álmodott, hogy fia egy nap Paisley keze alatt játszhat. Ami így is lett, de ezt ő már nem érhette meg, nem sokkal fia átigazolása előtt halt meg.

1982, Aston Villa–Bayern München 1-0
gólszerző: Peter Withe

A hétszeres bajnok, ötszörös Ligakupa-győztes, egyszeres angol szuperkupa (Charity/Community Shield) győztes Aston Villát akár nagy csapatnak is nevezhetnénk, de maradjunk csak a „nagy múltú" jelzőnél... A birminghamiek 1996-ban nyertek utoljára trófeát (Ligakupát), és bizony jónéhányszor megjárták már a másod-, sőt a harmadosztályt is.

Utolsó bajnoki címüket 1981-ben nyerték, 71 évvel a klub negyedik elsőségét követően, csupán kilenc évvel azután, hogy a harmadosztály bajnokaiként feljutottak a második vonalba. 1975-ben aztán ezüstérmesként feljuttak az élvonalba, ahol előbb éppen csak megkapaszkodtak, majd izmos középcsapattá fejlődtek, hogy aztán 1981-ben bajnoki címet ünnepelhessenek. Az élvonal gólkirálya a Newcastle Unitedtól klubrekordot jelentő 500 ezer fontért a szezon elején szerződtetett csatár, Peter Withe lett.

Withe egyébként 1978 nyarán került Newcastle-be Nottinghamből, azaz pont annak a szezonnak az elején rakták ki, amit BEK-győzelemmel zárt a klub. De legalább jól kerestek rajta: 1976-ban 42 ezer fontért vetté, és 225 ezerért adták el két évvel később. A Szarkáknál is csak két szezont töltött,

a Villánál viszont megragadt, öt szezont húzott le a birminghamieknél, ahonnan trófeákkal megrakodva búcsúzott el 1985-ben.

A 81-es bajnoki címet a következő szezon rajtján megnyert Charity Shield követte, majd ugye a BEK-győzelem, amit aztán a Barcelona ellen 3-1-re megnyert Európai Szuperkupa-döntő követett. Withe alaposan kivette a részét ezekből a sikerekből: 1981-ben, 82-ben és 84-ben is házi gólkirály lett (21, 17 és 22 góllal), előbbi idényben pedig az egész bajnokság legjobb góllövője lett.

Az 1982-es BEK-döntőben a – mások mellett – olyan klasszisokkal felálló Bayern München várt a Villára, mint Karl-Heinz Rummenigge, Klaus Augenthaler vagy Paul Breitner. A meccs hőse azonban, emlékezzünk meg róla is, a villa 23 éves cserekapusa, Nigel Spink volt: a Villában addig egyetlen meccsen pályára lépő fiatalembernek már a 10. percben be kellett állnia, miután a nyakát az előző nap megrándító Jimmy Rimmel nem tudta folytatni a játékot. Spink pedig földöntúli formában védett, ha pedig már ő is verve volt, akkor a gólvonalról tisztázott valamelyik angol védő.

A Bayern gyakorlatilag a kapujához szögezte a Villát, amelyik alig-alig jutott el a németek kapujáig. Amikor viszont igen, akkor még szerencséjük is volt. A 67. percben Tony Morley középre adott, egy göröngyön megpattanó labdáját félig lábfejjel, félig sípcsonttal találta el Withe, amivel a farkasember kinézetű csatár el is döntötte a találkozót.

A meccset közvetítő ITV kommentátorának, Brian Moore-nak a közvetítése ma a Villa stadionjában olvasható.

A Villa 1987-ben utolsó helyezettként esett ki az élvonalból, Peter Withe ezt már a Sheffield United játékosaként figyelhette, végül negyven évesen a Villából vonult vissza.

Withe 11 angol válogatott meccse is ér egy mondatot: ő lett ugyanis az első Villa-játékos, aki bekerült egy vb-keretbe (1982, Spanyolország), egyetlen gólját a nemzeti csapatban pedig 1983. április 27-én egy 2-0-ra megnyert meccsen szerezte Magyarország ellen.

Edzőként megfordult a Wimbledon kispadján, megbízott edzőként pedig még a Villát is irányíthatta néhány meccs erejéig – kevés sikerrel. Ezt követően Dél-Kelet Ázsia felé vette az irányt, ahol a thai válogatottal nyert kétszer Dél-Kelet Ázsiai Bajnokságot, majd Indonéziában is próbálkozott, de ott már nem járt sikerrel.

Címlapi kép: Alan Kennedy egy csapattársa nyakában ülve emeli magasba a Bajnokcsapatok Európa-kupájának trófeáját 1981. május 27-én a párizsi Parc des Princes-ben

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!