Fél pár cipő

Vágólapra másolva!

Karácsonyi történet egy apa beteljesületlen futballálmairól, egy balesetről, az apa fiáról és fél pár cipőről.

„Szép kis társaság lehetett az ott a hegyen. Mármint az Olimposzon. Piáltak, bujálkodtak, verekedtek és még embert is raboltak. Némileg tompítja a képet, hogy a sport sem hiányzott a kedvteléseikből. Például a Főnök, a Zeusz nevű főisten távúszásban jeleskedett. Oda-vissza szelte át az Égei-tengert, visszaútban egy feleséggel súlyosbítva a produkciót. Bikaként úszott, nyilván kutyázva, mert a pillangó vagy a gyors nem patákra kitalált mozdulatsor, háton meg ki látott már élő, hím szarvasmarhát úszni? Képzeljétek magatok elé a jelenetet, amint kivergődik a vízből Anatólia partján! Kész röhej."

Így, ilyen stílusban avatta be gimnazista diákjait a Tanár úr a görög mitológia bonyolult világába. A srácok itták a szavait. Amikor az antik históriából elmesélte, hogy Héra mamát rendre kiborította Héphaisztosz folytonos bőgése, a babát ledobta az Olimposzról a tengerbe, és szegény csöppség a vízbe veszett volna, ha Lemnosz szigeténél egy Thétisz nevű nimfa nem menti ki és nem neveli föl. A gonosz istenasszony fizikai erőszakos tettekor a kis Héphaisztosz egyik lába úgy sérült meg, hogy örökre rövidebb maradt, és kacsázva-billegve járkált a szigeten, majd hazament a szent hegyre, hogy szolgálatba álljon, mint a tűz és a kovácsok istene. A kamaszok – tiszta fiú osztály volt – ekkor már a padok alá bukva fuldokoltak a visszafojtott röhögéstől, a Tanár úr ugyanis pontosan így, billegve járt, mert gyerekkorában a járványos bénulás, a paralízis sorvasztotta el a bal lábát. A gyerekek a háta mögött, pontosabban, a távollétében, hülye faviccet is gyártottak a mélynövésű, kopasz pedagógusról.

"Mi a különbség az egyik tanárunk között?"
"????"
"Hát az, hogy mindkét lába teljesen egyforma hosszú, de különösen az egyik."

Ezt a gonoszkodó, de mégis szeretet szülte tréfát az olimposzi történet után már dobták is, mert alig ért véget a Tanár úr órája és csukódott be az ajtó az osztályfőnök mögött, egyszerre nyerített föl a huszonvalahány legény: még hogy Héphaisztosz, mint kovács-isten. Az Öreg direkt nekünk találta ki ezt a mesét. Nem a görög regét, hanem a sántaságot, mint isteni jegyet! Csaknem egyszerre döntött az osztály: megszületett a magyar Héphaisztosz. Ezután őt jelenti ez a név. Persze ez így túl hosszú és idegen is, rövidítsük kimondhatóra: Hefi, vagy Hefi bácsi! Lehet akár egybe is írni. A vita eldőlt.

A következő magyarórán a Tanár úr, szokás szerint nem nagyon izgatta magát a tanmenet előírásai miatt, mert az iskolába jövet az jutott eszébe, hogy milyen sok beszédes, valamiről árulkodó név van a világban. Az osztályába érve a fiatalokat is bekapcsolta a gondolkodásba: „Figyeljétek meg, milyen sok foglalkozás és külső tulajdonság jelenik meg a családnevekben! Világszerte. Nem is gondolunk rá, miként hangozna magyarul Richard Wagner német zeneszerző neve? Ő lenne a Kocsis Ricsi. És Lev Tolsztoj? Igen, a Kövér Oroszlán. A Puskin szó Ágyúst jelent. Vagy ott van Shakespeare. Magyarul Dárdavető Vilmosként emlegetnénk. Elisabeth Taylort nálunk Szabó Erzsinek becéztük volna. Na, ezzel most nem húzzuk az időt, holnapra mindenki gyűjtsön mennél több ilyen nevet a földgolyó különböző országaiból! Lehet zene, irodalom, festészet, sport, bármi. Az első helyezett jutalma egy tábla csoki." Kétségtelenül jó ötlet volt ez a feladat a tanuló általános műveltségének szélesítésére.

Az óra folytatásában az időmértékes verselés rejtelmeibe kellett bevezetnie a diákokat az immár iskola szerte csak Hefibácsiként emlegetett tanárnak. A minta a gyönyörűen induló Petőfi-vers, a Szeptember végén. Már mondta is, és hozzá tapsolta az ütemet: "Még nyíl naka keer tivi rá gok", de előbb nézzük a verslábakat! Már megint a görögök! Még azt hiszitek, mániákus vagyok, pedig nem, csak éppen az időmérték óhazája Hellász volt. Most nem öllek benneteket valamennyi verslábfélével, mert magam se tudom mindet, de ötöt érdemes megtanulni, az érettségin tündökölhettek vele, ha szóba kerül. A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért a kiejtést jegyezzétek meg: tróhe, valójában Trócheus, tehát egy hosszú és egy rövid mora. Balog ne röhögj, nem more, hanem mora. Ez az alapegység. (A megszólított Balog roma fiú volt, és büszkén vallotta, hogy a romák társadalmában övék a felső kaszt, mert ők, a zenészek is ugyanúgy különbnek tartják magukat, mint a széles karimájú kalapot viselő, mindig elegáns Gábor-cigányok, akik fém-kézművesek.) A trocheus fordítottja a jambus: egy rövid, egy hosszú egység." A következő pillanatban elemi erővel robbant ki Balogból a röhögés. A Tanár úr (már Hefibá') három lépéssel ott termett a srác mellett és vészjósló hangon kérdezte: "én is szeretek nevetni, beavatnál?"

"Jaj, Tanár úr. Múlt héten az a Hefisztosz, vagy mi, most meg a jambus szól ugyanarról. Hát mindjárt lepetézek." És a fiú kirohant az osztályból. Óra után a tanár odament a folyosón toporgó tanítványához: „Nézd, Balog, amióta úgy megszaladt neked a fociban, hogy jövőre az NB I-be hívnak, azóta nagyon megváltoztál, és nem jó irányba. Szeretnék beszélni édesanyáddal. Be tudna jönni csütörtökön? Kérlek, feltétlen add át az üzenetem!"

Balogék valóban a cigányarisztokrácia tagjai voltak, a papa híres muzsikus, évekig csatangolt a világban, nem herdálta el a vagyonát, takaros házban laktak a város közepén. Csütörtökön 10-kor a választékosan öltözött Balog mama a tanári szoba előtt topogott, majd amikor onnan kijött egy köpcös, kopasz, ötven körüli férfi, köszönt és közölte, hogy ő Hefi tanár úr hívására jött.

„Hefi tanár úr? Ilyet nem ismerek."
„Ő a fiam, a focista Balog osztályfőnöke."
„Az én vagyok, de engem nem úgy hívnak."
„Márpedig a gyerek határozottan így mondta."

Aha – esett le a tantusz a tanárnál. „Kérem, tessék bejönni, öt perc alatt elmondom, mi a gondom a fiúval. Remélem, még időben tudunk segíteni. Kár lenne érte, ha ezen a sínen gurulna tovább, amelyen mostanában száguldani kezdett. Fejébe szállt a hirtelen rászakadt dicsőség a pályán. Máris cikkeznek a lapok a Balog bal lábáról. Örülök, de ez még korai neki."

Balog anyuka elköszönt, s hogy otthon mi volt ennek a vizitnek a hozadéka, csak sejteni lehet.

Eltelt egy év. A prímás a feleségével a horvát tengerpartra indult, és úgy tervezték, hogy a Plitvicei-tavak felé térve megszakítják az útjukat. Három kilométerrel a cél előtt egy hajtűkanyarban a kocsijukat a felismerhetetlenségig eltaposta egy kőszállító óriásdömper. A középpályás Balog Öcsi csak másnap értesült a tragédiáról. Fájdalmával és tanácstalanságával azonnal a Tanár úrhoz sietett. Percekig együtt sírdogáltak, aztán Hefibácsi kapta össze magát hamarabb, majd gondos tervet készítettek a következő hetekre, hónapokra. A korkülönbség ellenére az utóbbi hónapokban egyébként is nem amolyan apa-fia, hanem baráti kapcsolat alakult ki köztük. A pedagógus megtanította az egyre sikeresebb futballistát arra, hogy miként kell elviselni a dicsfényt és hogyan kell kezelni a ritkuló kudarcokat.

„Balbalog" meghívót kapott a junior válogatottba. Nehézbombázó hírében állt. Második meccsük után, amelyen egyébként két szabadrúgásgólt is lőtt, a Szigeten volt a díszvacsora. Nem ivott sokat, de érezte, hogy kissé gömbölyű a talpa, és jobb, ha gyalog indul a kapussal együtt a Margit hídra a villamosmegállóba. Álltak a járdaszigeten, de attól kezdve már csak egy női hangra, egy éles sikolyra emlékszik, arra is csak bizonytalanul és nagyon homályosan. A kórházban tért vissza az öntudata. A villamos kereke a bal lábát csonkolta pár centivel a térde fölött. Nagyon egyedül ébredt. Szeretett volna visszaaludni, de nem hagyták. Először egy orvos, a műtétet végző sebész beszélt hozzá. Ő mondta el, mi történhetett. A hangjával is igyekezett megnyugtatni, és jelezte, hogy másnap jön a pszichológus, délutánra pedig bizonyos Hefi úr jelezte érkezését. Jött is. Nagyon ügyelt arra, hogy ne ragadják el az érzelmei. Határozott tervvel állt elő, amelyhez ifjabb Balognak egy szó ellenvetése sem lehetett. A látogatás végén a szerencsétlen fiatalember vállára tette a kezét, és ezzel búcsúzott: "Mától te vagy a Jambus! Oké?" A betegnek fanyar mosolyra húzódott a szája.

A következő bő másfél évtized az összeszorított fogak esztendői voltak számára. Protetikai műszerész lett az egykori játékosígéretből. Gyógyászati segédeszközöket gyártott, és kiváló érzékkel ortopéd cipőket készített. A szakma művészeként tartották számon. A fia is szépen cseperedett. Focista akart lenni. Mindenáron.

Közben senki sem tudja pontosan, hogy miként, milyen úton külföldre is híre ment, hogy egy bicebóca magyar suszter fantasztikus focicsukákat csinált néhány válogatott játékosnak. Lett is belőle vihar, mert a nemzeti csapatot az egyik legnagyobb sportszergyártó cég támogatja és szereli föl tetőtől talpig. A velük kötött szerződésben pedig úgy állt, hogy minden játékos kötelezően csakis ennek a cégnek a labdarúgó cipőiben léphet pályára. A legifjabb Balog az évek múlásával igazolni látszott apai örökségét. Olyan tehetséget árult el, hogy az egyik Bundesliga-klub futballakadémiájára is felvették. Ebben a klubban a csillagászati összegeket kereső játékosokra évente egyszer, így karácsony táján rátör a segíthetnék. Az egyesület elnöke ismerte a „kis Jambus" családi hátterét, és ő hozta össze a csapat három profiját a magyar „Mindi"-vel. (Németül a kisebbség Minderheit, ebből rövidült a „Mindi".)

A Hármak, a német foci sztárjai kieszelték, hogy a magyar tini hívja meg tíz napra a papáját Kölnbe, mert az ott működő speciális művégtaglaborban tudnak neki olyan protézist készíteni, amelynek szenzorai érzékelik a lábcsonk idegeinek impulzusait. Ezzel abszolút természetes módon mozog a térd, a boka, és még az ujjak is. Ezt a bámulatos művégtagot és a szállodát a sztárok fizetik. Nagyvonalú és elegáns karácsonyi ajándék volt.

A láb elkészült, azóta is működik, csak éppen a régi cipő szorította egy picit. Jambus mester csinált magának újat, pontosan olyat, mint amilyet a jobb lábán hord, a szűk balost pedig lomtalanításkor a szemétbe dobta. Egy idős asszony kibányászta onnan, hiába kereste a cipő párját, végül azzal az eggyel kitelepült a zsibvásárba. Napok, sőt, hónapok óta kínálja eladásra a furcsa árut a néni. Ötszázra tartja, de már háromszázért is odaadná.

S hogy micsoda véletlenek tudnak rímelni egymásra? A betlehemi Háromkirályok csontjait a kölni dómban őrzik. Az persze tény, hogy Boldizsárék nem királyok voltak.

De nem is futballisták.