Los Angeles, California, Ritz Carlton Hotel. Szinte vibrál a levegő a szálloda díszes különtermében, ahol azok a játékvezetők állnak a szőnyeg szélén, akik esélyesek az 1994-es labdarúgó-világbajnokság bronzmeccsének és döntőjének a levezetésére. A világsajtó ekkor már csak két nevet említett. A dán Peter Mikkelsenét és a magyar Puhl Sándorét. A kor két legjobb futballbírójáét. 10.30. Nyílik az ajtó, belép rajta a skót David H. Will, a FIFA játékvezetői bizottságának az elnöke. Kezében egy papír, a végleges küldőlista.
Ő már tudja azt, amit a világ percekkel később tud meg. Az Egyesült Arab Emírségekbeli Bujsaim kissé szomorúan veszi tudomásul, hogy övé a senkit sem érdeklő Bulgária-Svédország bronzmeccs. Mindenki Will bejelentésére vár. Puhl Sándor is. Aki napokkal korábban már elhatározta, hogy a skót elnök száját nézi. Tudja, ha Will csücsörít, akkor az ő nevét fogja kimondani. Ha viszont széthúzza a száját, akkor Mikkelsenét.
„Mit éreztem?" – tette fel magának a kérdést Puhl Sándor.
Csak a közhelyeket tudom ismételgetni. Csodálatos, felemelő, megható. Azt hiszem, hogy soha nem fogom tudni elmondani, hogy mit éreztem. Képtelenség elmondani. Furcsa melegség fogott el. Az ember életében biztosan vannak olyan pillanatok, amelyeket nem felejt el az ember. Ez azok közé tartozik."
David H. Will azt mondta: a világbajnoki döntőt Puhl Sándor vezeti. Magyarországról érkezett erre a vb-re és ő volt a labdarúgás történetének első magyar bírója, aki vb-döntőt vezethetett.
A telexgépek már kopogták is a nagy hírt, Magyarországon a következő három napban mindenki ezzel foglalkozott. A hír számunkra tényleg felfoghatatlan volt. A FIFA Puhl Sándort tartotta alkalmasnak arra, hogy a brazil és az olasz világsztároknak levezesse a döntőt. Azok után, hogy az olasz-spanyol negyeddöntőben Puhl Sándor háta mögött az olasz Mauro Tassotti eltörte a spanyol Luis Enrique orrát.
A jelenetet a magyar bíró nem láthatta. A FIFA illetékesei tanulmányozták a meccs tévéfelvételét, amelyen egyértelműen látszott, hogy a magyar bíró nem helyezkedett rosszul, Tassotti épp azt használta ki, hogy Puhl semmit sem láthatott a cselekedetből.
Puhl Sándor napokig nem aludt a meccs után. Biztos volt abban, hogy ezen a vb-n már nem vezet mérkőzést. Az elődöntőre nem kapott küldést, ami akkor normális volt, mert aki a negyeddöntőben fújt, azt nem jelölték a következő körre. De nem is küldték haza.
Ekkor kezdett el mindenki reménykedni abban, hogy talán a döntőt megkaphatja. De erre igazából senki sem mert gondolni. Még ő sem.
Hogyan vezette le ezt a világbajnoki döntőt? Nagyvonalúan, elegánsan, hibátlanul. Erre ma már kevesen emlékeznek: a 18. percben járt az olasz-brazil vb-döntő, amikor a brazil Romario lépett ki a leshatárról és vezette abszolút gólhelyzetben a labdát az olasz kapura.
Ekkor Puhl Sándor a sípjába fújt és les miatt megállította az akciót. Tette ezt úgy, hogy a paraguayi partjelző, Venancio Zarate nem emelte fel a zászlaját. És megint Puhl Sándornak volt igaza. Ha ez a támadás góllal végződik, lehet, hogy egy lesről induló akcióval dől el a vb-aranyérem sorsa. Ám pontosan ettől volt ő a világ legnagyobb játékvezetője. Meg attól, amit ezen a vb-n a Norvégia-Mexikó csoportmeccsen csinált.
Ha Puhl Sándor nem olyan jó bíró, mint amilyen volt, Norvégia nem győzi le Mexikót.
A 85. percben itt esett meg ennek a vb-nek a legnagyobb bírói bravúrja. A norvégok támadójátékosát, Fjörtoftot lerúgta az egyik mexikói. Száz bíróból kilencvenkilenc azonnal lefújja ezt az akciót. Puhl Sándor nem így tett, mert a labda a szabálytalanság után a norvég Rekdal elé került, Puhl előnyszabályt alkalmazott, s ebből született meg a meccs egyetlen gólja. Voltak, akik azt mondták, ez maga volt a bírói zsenialitás.
A világbajnoki döntőn a hosszabbítás után is szükség volt a helyzetfelismerő képességére. A FIFA a vb előtt minden bírónak adott egy ezüstből készült negyeddollárost arra az esetre, hogy ezzel kell majd sorsolni. Ám ez a tallér nehéz volt, Puhl Sándor nem szerette. A döntő előtt odaadta a finálé negyedik bírójának, az argentin Francisco Lamolinának, hogy őrizze. Amikor eljött a pillanat, hogy a tizenegyeseket sorsolják,
Lamolina nem találta a pénzt. Őrült blama, nem volt mivel sorsolni. Ekkor Puhl odaugrott az oldalvonal mellett dolgozó operatőrhöz és pénzt kért tőle. Kapott egy negyeddollárost. Azzal sorsolt. Nem lehetett hibázni.
1994. július 17-én a Föld minden ötödik lakója Los Angelesre figyelt, azaz 1,3 milliárd ember a vb-döntőt nézte. És ott azt látta, hogy egy magyar fiatalember, Puhl Sándor nyújtotta a pályán az egyik legjobb teljesítményt.
Abban a pillanatban, amikor vége lett a dönntőnek, mindenki tudta – Puhl Sándor a legjobban -, hogy erről a csúcsról nem vezet feljebb út. Ezt a pillanatot, a katarzist nem lehetett felülmúlni.
Eljutott oda, ahová négy évenként csak egyetlen bíró juthat el – vb-döntőt vezetett. Mindenki büszke volt rá, mindenki őt akarta látni, mindenki tőle akart aláírást. Ez az állapot addig tartott, amíg idehaza el nem kezdődött az NB I 1994-95-ös szezonja. Puhl sorra kapta a küldéseket, s az addigi jó barátból hamar ellenség, célpont lett. Természetesen a szurkolók célpontja, mert azt még egy vb-döntőt vezető bírónak sem nézték el, ha a kedvenc csapat ellen mert fújni. Puhl ezt egy ideig jól kezelte, de ő is tudta, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ekkor jöhetett rá, hogy az ünnepi pillanatok sem tartanak örökké.
Lassan mindenki megpróbál valamit kitalálni rólam. Nagyképű vagyok, lenézem a magyar játékosokat, idehaza másképpen vezetem a meccseket, mint a nemzetközi színtéren. Idézzek néhány újságcikket?
Szétszórt vagyok, indiszponált. Soroljam? Egyszerűen nem értem a miértjét. Alaposan el kell gondolkodnom a dolgokon.
Ha ebben az országban ilyennek festenek le, akkor át kell értékelnem mindent. Mi, magyarok ennyire kiállhatatlanok lennénk? Egy biztos, ha a magyar futballnak nem kell az én játékvezetésem, akkor...Akkor ebben az esetben nem szabad tovább csinálnom.
De ezt most nagyon komolyan mondom. Azért csináljam, hogy szórakozzanak velem? Semmi szükségem erre. Ráadásul olyan emberek teszik meg ezt, akik életükben nem rúgtak három egyeneset a labdába. Az utóbbi napokban egyre többször jutott eszembe, hogy félreállok és abbahagyom."
Aztán nem hagyta abba. Felemelte a fejét és folytatta. IFFHS, azaz a labdarúgás történelmével és statisztikájával foglalkozó nemzetközi szervezet négyszer választotta meg a világ legjobb bírójának.
Az 1996/97-es szezonban ő vezette a Dortmund-Juventus Bajnokok Ligája döntőt. Korábban az UEFA Kupában is fújt fináléban 1993. május 5-én ugyanennek a két csapatnak.
A szédületes karrier tehát az 1994-es vb-döntő után is folytatódott. Mindenki biztzos volt abban, hogy Puhl Sándor nélkül nem rendezhetik meg az 1998-as franciaországi világbajnokságot. Már el is képzeltük magunknak, mekkora dobás lesz, hogy a nyitómeccsen a magyar bíró vezeti fel a két csapatot. Aztán 1997. november 5-én minden megváltozott.
Rotterdamban ezen a napon rendezték a Feyenoord-Manchester United BL-mérkőzést. Puhl Sándor számára egy ujjgyakorlat, egy kötelező feladat, egy remek felkészülés a következő évi vb-re. Csakhogy az élet másképp rendezte a dolgokat.
A Feyenoord játékosa, Paul Bosvelt brutálisan megrúgta az angol csapat focistájának, Dennis Irwinnek a térdét.
Az esetet látta a magyar bíró, Puhl Sándor, de semmit sem ítélt. Sőt, a meccs után megírt jegyzőkönyvben sem tett említést erről. A kor akkori legnagyobb befolyással rendelkező edzője, a manchesteri Sir Alex Ferguson őrjöngött és megtorlást követelt. Amely nem is maradt el. Az UEFA fél évre eltiltotta a magyar játékvezetőt. Ez pedig azt jelentette, hogy a FIFA sem számolt vele az 1998-as világbajnokságon. Egy csodálatos bírói karrier tört ketté azon az esős, hideg rotterdami estén. Mert onnantól kezdve komoly meccset már nem kapott. Élete utolsó nemzetközi mérkőzése egy Olaszország-Anglia barátságos összecsapás volt 2000. november 15-én, Torinóban.
Hogy Puhl Sándor ezt miként tudta feldolgozni, azt nem tudom, mert erről az esetről soha nem beszélt. Kérte is, ha lehet, beszélgessünk másról. Akik ismerték őt, azt mondták, ezt az esetet soha nem lehet feldolgozni. Egy játékos, egy edző hibázhat – akár többször is. Ám egy olyan bíró, aki világbajnoki döntőt vezetett, akire az egész világ odafigyelt, nem követhet el ekkora hibát.
2000-ben az induló Sport TV szerződtette, a magyar bíró egészen a haláláig alapító szakértője volt hazánk első magyar nyelvű sportcsatornájának.
A kamerák előtt sem tagadta meg önmagát. Ha kellett, összeveszett a korábbi válogatott játékossal, Zombori Sándorral, ha kellett a műsorvezetőket is lehordta a sárga földig. Ha kellett, megvédte a játékvezetőket, de sosem elvtelenül tette ezt. Személyisége – akárcsak a pályán – itt is megosztó volt, de talán épp ez volt benne az, ami miatt több mint két évtizeden át képernyőn maradhatott.
2018 kora nyarán teljesen véletlenül jutottam el Szombathelyre, ahol a Haladás és a Balmazújváros játszott NB I-es mérkőzést. Valljuk meg, ez a párosítás nem volt csúcsrangadó. A lelátón elsőnek Puhl Sándort fedeztem fel. Kezében egy kis füzet és toll, az első félidőben folyamatosan írt. A szünetben mentem oda hozzá és akkor beszéltünk egy keveset. Elmondta, hogy a bírók ellenőreként, amolyan supervisorként jött el Szombathelyre.
Figyelem a fiatal kollégákat. Minden héten kiválasztok egy meccset, s oda elmegyek. Érezzék a kollégák, hogy nem csak az íróasztal mögül osztom az észt, hanem itt vagyok, amikor ők kerülnek olyan helyzetbe, amibe én is annak idején sokszor."
Ott, Szombathelyen megbeszéltük, hogy hamarosan sort kerítünk egy nagyinterjúra. Aztán az élet elsodorta ezt is, mint annyi minden mást.
Ez a beszélgetés már sosem fog megvalósulni. Így aztán csak arra tudok gondolni, amikor 1994 július 18-án, egy nappal a vb-döntő után egy boldog és büszke Puhl Sándor nyilatkozott a Magyar Rádió hallgatóinak Los Angelesből. Beszélgetés végén annyit mondott:
Üdvözlöm egész Magyarországot. Büszke vagyok arra, hogy ebből a kis országból jutottam el a futballvilág csúcsára játékvezetőként."
A cikk írásához Pálfalvi Gábor Az aranysípos Puhl című könyvét is felhasználtuk.