Egy semmire sem tartott focista aranygóljának a királynő is tapsolt

Oliver Bierhoff a 16-os vonalánál, a kapunak háttal állva kapta meg a labdát. Mint egy beálló a kézilabdában, beforgatta védőjét, Radát, majd kapura lőtt. Nem túl erős labdája súrolta Hornákot, ez annyira megzavarta Kouba kapust, hogy bizonytalanul nyúlt érte, és az a kezéből becsúszott a kapujába. Ezzel a mozdulattal ért véget a 10. labdarúgó Európa-bajnokság. Megszületett minden idők leghíresebb aranygólja. Ez volt az első felnőtt világesemény, ahol a hosszabbításban elért találat esetén azonnal véget ért a mérkőzés. És stílszerűen a legfontosabb találkozón, a döntőben került erre sor.

Addig a Bierhoff-találatig viszont olyan hosszú út vezetett, mint addig soha a kupa átvételéig.

Ugyanis az 1992-es Eb-re érkező 34 nevezéssel ellentétben az 1996-ban végződő sorozatra a házigazda Angliával együtt 48 válogatott jelentkezett. 14-gyel több. A jelentős különbség a kelet-európai térképátrajzolásoknak köszönhető. Az 1992-es nevezések leadása után 15 országra hullott a Szovjetunió, kettőre Csehszlovákia, és folyamatosan osztódott Jugoszlávia. Ezek az országok nem kis szerepet játszottak az Eb-k korábbi történetében, hiszen az előbbi kettő aranyérmet is nyert, az utóbbi pedig kétszer ezüstöt. A korábban egy és oszthatatlan Szovjetunió legjobbjai helyett 10 válogatott érkezett, Jugoszlávia helyett akkor még csak három jöhetett (Horvátország, Szlovénia és Észak-Macedónia), továbbá először képviseltette magát Liechtenstein, és itt szerepelt Izrael is. Az indulókat nyolc csoportra osztották, és egy kivételével mindegyikbe hat csapat nyert besorolást. Az egyetlen ötcsapatosba került Magyarország, de esélye nem volt az első két hely elérésére. Két győzelemmel, két döntetlennel és négy vereséggel zárt. Még az akkor a játékkal hobbiszinten foglalkozó izlandi válogatott otthonában is kikapott. Egyetlen értékelhető eredménye az 1994-ben vb-bronzérmes Svédország legyőzése volt.

A felhígult mezőnynek és annak köszönhetően, hogy először rendeztek 16-os döntőt, a svéden kívül talán egyetlen komoly csapat sem maradt le az angliai végjátékról.

Az új államok közül Horvátország, Csehország és Oroszország kvalifikálta magát, de az elődeiket ismerve ez kicsit sem volt meglepő. Utóbbi kettő össze is kerül az egyik négyes csoportban a legjobb 16 között. Az volt az egyetlen minőségi kvartett, ugyanis kettejük mellé a kontinens két legeredményesebb válogatottja került: Olaszország és az egyesített Németország. A többi csoport esetében jogosan merült fel a kérdés, hogy a létszámemeléssel járó mennyiségnövekedés nem ment-e a minőség rovására?

Thomas Strunz és Karel Poborsky csatája Forrás: AFP/Staff

A cseh-német csoport viszont érdekesen alakult. Rögtön az 1976-os döntő kvázi-visszavágójával indult.

Bár ne feledjük, hogy a Panenka-mutatvánnyal véget ért találkozón Németországot még csak a Bundesliga játékosai képviselték, a keletnémet Oberliga focistái nem, viszont az akkor győztes gárdában több volt a szlovák, mint a cseh. Most más időket éltek mindkét országban és más is lett az eredmény 1996. június 9-én. Németország magabiztosan nyert 2-0-ra, de már az Eb 10. percében elkezdődött egy olyan pechszériája, mely végigkísérte a három hét során. Jürgen Klinsmann távollétében a csapatkapitányi karszalagot viselő Jürgen Kohler ekkor szenvedett keresztszalag-szakadást. A német foci legsikeresebb focistái közül talán a legkevésbé ismert az Eb előtt bejelentette, hogy

az esemény után búcsúzik a válogatottól, de azt egészen másképpen képzelte el: „Búcsúzóul még egyszer a kezemben akarok tartani egy értékes trófeát."

Szegény Kohlert még a németek következő meccse előtt megműtötték otthon. Két nappal később Mario Basler korábban operált bokája sérült meg újra, így a második, Oroszország elleni mérkőzés előtt már csak 17 mezőnyjátékosa volt Berti Vogts kapitánynak.

A csoportból végül nem kis izgalmak után az első helyezett Németország mögött Csehország jutott tovább (rosszabb gólkülönbsége ellenére) mert 2-1-re legyőzte Olaszországot. A legjobb nyolc között remek mezőny jött össze, érdekes, hogy az itt szereplők közül csak Franciaország és Hollandia érkezett a selejtezőkből másodikként.

Vagyis itt lehetett feltenni másodszor a kérdést, hogy szakmailag volt-e értelme megemelni a létszámot 16-ra?

A másik hasonlóan fontos kérdés az volt: kellett ez az aranygól?

Az 1994-es U21-es Európa-bajnokságon dőlt el egyébként először így egy találkozó (Montpellier-ben az olasz Pierluigi Orlandini talált be a döntőben Portugália kapujába), ám a nemzetközi szövetség felnőtt eseményen először itt próbálta ki.

Az egyenes kieséses szakasz találkozói nem győzték meg az illetékeseket és a nézőket, hogy szükség van erre. Pedig lehetőség volt elég az aranygól megszületésére.

Ugyanis ezen fázis hét találkozójából csak kettő dőlt el 90 perc alatt. A többi öt találkozón a szokottnál hosszabb mérkőzéseket kaptak a nézők. Ám a 90 perc után még óvatosabb gárdákkal. Mert a korábbi kiírásokban, ha egy csapat, vagy egy játékos hibázott a ráadásban, volt lehetőség javítani. Ebben a rendszerben viszont nem. Ennek a közönség látta a kárát. Az első két negyeddöntő napján egyetlen akciógól nem született, Anglia Spanyolországot, Franciaország Hollandiát búcsúztatta 11-es párbaj után. Másnap a csehek legalább lőttek egy gólt Portugáliának, Németország pedig kimondottan gólzáporosnak nevezhető 2-1-gyel ütötte ki Horvátországot. Egy olyan mérkőzésen, melyen a horvátok a nem sokkal korábban befejeződött délszláv háború sok elemét pályára vitték. Ennek köszönhetően az izomszakadást szenvedő Jürgen Klinsmann és a kulcscsonttöréssel kidőlő Fredi Bobic személyében már a harmadik és negyedik kulcsjátékosukat veszítették el a németek ezen az Eb-n. Ám csoda, hogy ebből a (szó szerinti) háborúból valaki viszonylag egészségesen jött le közülük. Sokan visszasírták akkoriban a régi idők fociját, de nyilván nem az évtizedekkel korábban jellemző féktelen brutalitás reaktiválására gondoltak.

Az említett német játékosokon kívül az elődöntő előtt Thomas Hässler, Stefan Reuter, Christian Ziege és Thomas Helmer is sérüléssel bajlódott, így gyakorlatilag nem volt 10 egészséges mezőnyjátékosuk. Annyira nem, hogy az akkor még tartalékkapusként számításba vett,

Oliver Kahnnak sebtiben csináltattak mezőnyjátékosmezt. Nem kellett használnia.

Oliver Kahnnak nem kellett kipróbálnia magát a mezőnyben Forrás: dpa Picture-Alliance via AFP/Verwendung weltweit/Firo Sportphoto

Az Anglia elleni elődöntőre sikerült nélküle is 11 focistát pályára küldeni. Közülük csak egy volt csatár, Stefan Kuntz. Rajta kívül egyetlen csatár maradt a keretben, de benne nem bízott Berti Vogts szövetségi kapitány. Oliver Bierhoffnak hívják a mellőzött focistát,

és az utolsó ember volt a 22 benevezettből. Inkább egy csatárral játszottak a németek, erre nem nagyon volt példa korábban.

Az előrehozott finálénak számító Anglia-Németország előtt rendeztek egy másik elődöntőt, ahol Franciaország ismét produkált egy gól nélküli 120 percet. Ha újra szerencséje lett volna az orosz rulettben, akkor az egyenes kieséses szakaszt rúgott gól nélkül letudva megy a döntőbe. Kevés szurkolót vigasztaltak Didier Deschamps szavai, aki ezt mondta a két évvel később világbajnoki címet szerző gárda angliai teljesítményéről a fanyalgó újságíróknak: Vegyék tudomásul, mi nem azért jöttünk Angliába, hogy szép akciókat vezessünk, szórakoztassuk a nézőket, majd három mérkőzés után hazautazzunk."

Valóban nem szórakoztattak, és öt mérkőzés után utaztak haza. A csehek jobban rúgták a 11-eseket. A németek pedig az angoloknál, de ebben semmi meglepő nincs.

Itt látta a világ talán a legjobb, legőszintébb hosszabbítást az „aranygólkorszakban", ám nem született meg a történelmi találat. Negyedik próbálkozásra sem.

A 3. percben Shearer által szerzett hazai előnyt a már szóba hozott Kuntz tüntette el a 16-ban. Majd az utolsó büntetőt az az Andreas Möller lőtte be, aki a magyar válogatottnál dolgozott a legutóbbi Európa-bajnokságon. És akinek a győzelem után az angol szurkolókat hergelő megmozdulása az 1996-os Eb második legemlékezetesebb jelenete.

A legemlékezetesebbet pedig az a bizonyos „utolsó ember", Oliver Bierhoff produkálta.

Aki az első csehek elleni találkozón 7 percet kapott a kapitánytól, az oroszok ellenit majdnem végigjátszotta, az olaszok, a horvátok és az angolok ellen viszont nem lépett pályára. A döntőben is minimálisra csökkent az esélye a szereplésre. Ugyanis Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrt doktor csodát tett Klinsmann-nal és a csapatkapitány súlyos vádlisérülése után hét nappal kezdeni tudott a döntőben. Az izomhúzódással bajlódó Kuntz lett az éktársa, benne is jobban bízott a kapitány, mint Bierhoffban. Gyakorlatilag utóbbi volt az egyetlen egészséges mezőnyjátékos a kispadon, ugyanis a már hazautazott sérülteken és az Angliában maradt félig sérülteken kívül Stefan Reuter és Andy Möller az elődöntőben második sárga lapját kapta, és akkor emiatt még ki kellett hagyni a döntőt.

A fináléban egy 11-es góllal 1-0-ra vezettek a csehek, amikor Vogts a 69.percben beküldte Bierhoffot.

Soha nem derül ki, hogy „minden mindegy-elven", vagy zseniális megérzés alapján. Bierhoff ekkor már 28 éves volt, de csak abban az évben mutatkozott be a válogatottban. Az Eb előtt játszott öt barátságos találkozón. Az angliai addigi teljesítményéről már volt szó.

Oliver Bierhoff lett a hős Forrás: AFP/Gerry Penny

Három perc múlva egy fejessel eltüntette a cseh válogatott előnyét. Majd a hosszabbítás ötödik percében lezárta a mérkőzést és a tornát. Megnyerte Németországnak az Európa-bajnokságot.

Azzal a szerencsés lövéssel beírta magát nemcsak a labdarúgás, hanem az egyetemes sport történetébe is. Az volt az ötödik gólja a válogatottban. Az olasz újonc, az Udinese csatára így mesélte el a történelmi gólt a lefújás után a világnak: „Marco Bode rám kiáltott, hogy adjam neki jobbra a labdát. Én azonban inkább a kapu felé fordultam és ballal lőttem. Őszintén szólva semmit nem láttam a lövésből, azt sem, hogy a cseh kapus valóban olyan nagyot hibázott, ahogy mondják. Pusztán azt vettem észre, hogy a labda ugyan kínos lassúsággal, de számomra mégis csodát okozva bevánszorog a kapu bal alsó sarkába."

Oliver Bierhoff ezzel a tettével 28 évesen hat évre váltott bérletet a német válogatottba. 70 mérkőzése során 37 gólt szerzett ott. Ám idézzen fel valaki egyet is azok közül a történelmi aranygólon kívül!

Gyanítom, nem fog sikerülni.