Miközben magatehetetlenül feküdtem, telefonon hívogattam a szövetségi kapitányokat

Mervó Bence a 2015-ös U20-as labdarúgó-világbajnokságon öt gólt lőtt - egyet a braziloknak - és ezzel a torna gólkirálya lett. Hazatérése után el sem hitte, ami vele történik. Menedzserek tucatjai bombázták ajánlatokkal, de a nagy álmokat elkergette a valóság. A 29 éves Mervó Bence összesen 5 évet volt sérült, egyik térdét hétszer kellett műteni. Négy és fél hónapon át magatehetetlenül feküdt, miközben az utánpótlás szövetségi kapitányokat hívogatta telefonon csak azért, hogy ne felejtsék őt el.

Siófokon ülünk egy olyan városban, amelynek jelenleg harmadosztályú focicsapata van, s amelynek egyik játékosa ön. Ráadásul éppen azon a napon, amikor a magyar labdarúgó-válogatott Budapesten Hollandia ellen játszik a Nemzetek Ligájában. Amikor este bekapcsolja a tévét, nem szorítja össze a szívét a szomorúság? Hiszen Nagy Ádám és Sallai Roland is ott lesz ezen az összecsapáson, két olyan játékos, akivel 2015-ben együtt focizott az U20-as junior világbajnokságon, Új-Zélandon.
Az én életem sajnos másképp alakult, de úgy vagyok vele, hogy mindenből tanulni kell.

 Siránkozhatnék a sorsomon, de semmi értelme nem lenne, már csak azért sem, mert valami nagy dolog vár rám. 

Tudom, sokan most nevetnek, hogy mit akarok ezzel, mit dumálok itt, de ha így érzem, nem tudok mást mondani. Annyit voltam sérült, annyi fájdalmon és keserűségen vagyok túl, hogy most tényleg jönnie kell a fordulatnak. Sok olyan embert ismerek, aki az első vagy második sérülés után abbahagyta a játékot. Hozzám is jöttek, hogy mit akarok, ne folytassam, semmi értelme. Ezek a gondolatok mindig elmentek a fülem mellett. Nincs olyan dolog, ami megviselne, mindent átéltem, amit egy profi focista nem kellene, hogy átéljen. Hogy mit érzek, amikor bekapcsolom a tévét és megnézem a válogatottat? Furcsa érzések keringenek bennem, mert a 2016-os Európa-bajnokságon ott kellett volna lennem. 

Mervó Bence 2015-ben a magyar futball egyik legünnepeltebb játékosa volt
Fotó: Magyar Nemzet/Havran Zoltán

Amikor látja a válogatottat, nincs önben egy feszítő érzés, hogy ott kellene állnia köztük?
De, ezt főleg a 2016-os Európa-bajnokság előtt éreztem. Az Eb előtti félszezonban Nemajna Nikolicsnak és nekem volt a legjobb statisztikám a keret tagjai közül. 

Bernd Storck szövetségi kapitány mégis azt mondta, hogy túl fiatal vagyok,

a posztrangsorban idősebbek vannak előttem, nekik szavaz bizalmat. 

Fájt ez a kapitányi indoklás?
Nagyon. Hiszen azért szerződtem el Svájcból Lengyelországba, Sionból Wroclawba, hogy folyamatosan játékban legyek, mert tudtam, csak így mehetek az Eb-re. Erre tettem fel mindent – egy lapra. Nem sikerült. El kellett fogadnom ezt a döntést. Az elutasítás után elvileg szabadságra mehettünk. 

Erre a döntés másnapján hajnalban elmentem futni Győrben a töltésre.

Én ebből tudtam akkor erőt meríteni. Úgy lettem a magyar foci egyik legtöbbször megsérült játékosa, hogy igazából sosem voltam sérülékeny. Csak rosszkor voltam rossz helyen. 

Most miből tud erőt meríteni? Hiszen egy NB III-as csapatnál focizik, s valljuk be, a Siófok nincsen sok ember szeme előtt.
Több mint egy éve jöttem el az NB II-es Szentlőrinctől. Ott nagyon szerettem játszani, de amikor otthagytam őket, nem voltam 100 százalékos állapotban. Nem tudom jobban megfogalmazni, de rápihentem arra, hogy most itt játsszak Siófokon. Ezt megelőzően csak elutasításban volt részem. Volt olyan NB I-es, NB II-es, de még külföldi csapat is, amelynek az edzője engem akart. Ám az íróasztal mögött más döntések születtek. Siófokon azt éreztem, hogy kellek és befogadtak. Tóth Gergely, a csapat mostani tulajdonosa – nem mellesleg valamikor ETO-drukker volt – különösen sokat tett ezért, hálás vagyok érte. Most egyet vissza kellett lépnem, hogy később kettőt előre léphessek. Nyilván, ha itt jól megy a játék, jönni fognak a telefonhívások. Az pedig tévedés, hogy az NB III-ban nem vagyunk szem előtt. A menedzserek, a játékosmegfigyelők ugyanúgy itt vannak, játékosokra vadásznak. Engem nem érdekel, kik ülnek a lelátón, fel kell építenem magam, gólokat kell rúgnom. Ha a csapat sikeres, én is az leszek. Mindezt egy olyan focista mondja önnek, akiről az orvosok is lemondtak már. 

Volt olyan doktor, aki azt mondta, hogy soha többet nem fogok tudni járni. Érti ezt? Nem focizni, járni! Fél évem azzal telt el, hogy orvostól orvosig rohangáltam, hogy valaki mondjon már valami biztatót, nyugtasson meg, hogy azért járni fogok tudni még.

Ekkor találkoztam a világ legjobb orvosával, dr. Hangody László professzor úrral, aki azt mondta, hogy megadja nekem a visszatérés lehetőségét. Innentől kezdve nekem egy dolgom van: úgy felépíteni magam, hogy a visszatérhessek a magyar labdarúgó-válogatott közelébe. Ha ehhez most az NB III-ban kell játszanom, akkor itt fogok focizni. Nekem a magyar futballtársadalomnak, a vezetőknek azt kell bebizonyítanom, hogy egészséges vagyok. De ez a helyzet sem új nekem. Régen volt, de igaz volt: egy-egy sérülésem után telefonon hívogattam Pisont Istvánt, az akkori utánpótlás szövetségi kapitányt.

Mit csinált?
Igen jól érti. Hetente hívogattam a mestert, hogy el ne felejtsen, hogy jól vagyok, hogy visszatérek, s ezt mindig tartsa szem előtt. Ugyanezt csináltam Mészöly Gézával, amikor ő volt a kapitány. Aztán meggyógyultam, visszatértem, rúgtam a gólokat és behívtak. Nem ők kerestek, miért is tették volna, kit érdekelt akkor egy 15 vagy 16 éves gyerek, aki ráadásul sérült is volt. Muszáj volt csesztetnem a szövetségi kapitányokat, hogy a fejükben legyek (nevet).

Önnek az első sérülése mikor volt?
15 évesen, egy szándékos térdrúgás következtében. 

Ki követte ezt el?
Egy újpesti fiatal, a neve nem fontos. A meccs előtt édesapám mintha megérezte volna, hogy baj lesz. Úgy engedett el, hogy szerinte van valami a levegőben, óvatos legyek. 

Lerúgtak, mindenem szétszakadt, fél évig semmit sem csinálhattam, mert 15 éves voltam, nem fejlődött a növekedési porcom, nem műthettek meg. Ez volt az első.

De az igazi nagy bajt a Milan jelenlegi játékosa, a belga Divock Origi okozta. Ő a labda helyett a térdemet rúgta el, kirúgva onnan a porcokat. 

Mervó Bence (piros mezben) a 2015-ös U-20-as világbajnokságon a  brazilok elleni meccsen

Mindez 18 évesen, 2013-ban történt. Így játszottam tovább, egészen addig, amíg a csontok össze nem értek. Nyolc térdműtétem volt. Az egyik lábamon hét, a másikon egy. Nincs bennem félelem, s az a baj, hogy túlságosan belemegyek minden kétes szituációba. Nyolc év után elmentem egy teremtornára, pedig az eszem talán azt súgta, ne menjek. De megyek, mert makacs vagyok és azt akarom, hogy bízzanak bennem. Siófokon az első meccsemen gólt rúgtam és gólpasszt adtam. (A második meccsen is gólt lőtt - a szerk.) Persze, lehet erre legyinteni, hogy ez nem NB I, hanem NB III, de a gól mindenütt gól. 

Haragszik arra az újpesti játékosra, aki először rúgta szét a térdét?
Nem. Úgy vagyok vele, hogy ennek biztosan így kellett történnie, mert ezzel leszek egyre erősebb. Nekem a B-tervem az volt, hogy ne adjam fel. Összesen öt évet hagytam ki a sérülések miatt. 29 éves vagyok, ez borzalmasan hosszú idő. Sokan legyintenek a nevem hallatán; ja, a Mervó? Neki már lefőtt a kávé. Olykor megesett, hogy szándékosan tűntem el egy-egy műtétet követően, mert nem akartam, hogy rólam beszéljenek. A legnagyobb műtétem hat és fél órás volt. 

Utána négy és fél hónapig feküdtem, nem állhattam rá a lábamra. Én akkor is mondtam, hogy ezt is túlélem. A feleségem ápolt, gondoskodott rólam. Ha ő nincs, valószínűleg nem tudom ezt az egészet végigcsinálni. A hasamat szétszurkáltam a sok vérhígítós injekcióval. Amikor végre felkelhettem, két hét alatt tanultam meg újra járni, annyira elhalt minden a lábamban. 

Radó Krisztina, a győri gyógytornász nélkül most biztosan nem ülnénk itt. Komolyan mondom, a feleségem jobban el volt keseredve az állapotom miatt, mint én. Amikor felépültem, szívesen visszamentem volna az anyaegyesületemhez, Győrbe. Még akkor is, ha ott az NB III-ban kellett volna fociznom. Ingyen is játszottam volna. Erre azt a választ kaptam, hogy tök mindegy, mit csinálok, az NB III-ba sem férek be.

Azt mondom, hogy Lionel Messi, Erling Haaland, Mervó Bence. Tudja, mi a közös önökben?
Persze, mind a hárman U20-as vb-gólkirályok voltunk. 

Min múlik az – kérem, ne sértődjön meg a kérdésen – hogy valakiből Lionel Messi lesz, valaki meg megmarad Mervó Bencének?
Ha egy argentin focista egy U20-as vb-n gólkirály lesz, az alapból azt jelenti, hogy topligában focizhat. Nekem 2015-ben óriási évem volt, hiszen az U20-as vb-n öt gólt szereztem, dongtak körülöttem a menedzserek. 

Aztán – miközben Messi a Barcelonában focizott – velem nem történt semmi sem.

Három spanyol csapat érdeklődött irántam. 

Mervó Bence (háttal, felemelt kézzel) az U20-as vb-n ünnepli gólját Észak-Korea ellen

Nem én voltam abban a hibás, hogy nem jött össze a szerződés. Oké, naiv is voltam, hiszékeny is voltam, de tényleg nem rajtam múlott, hogy nem mehettem egy topligás csapatba – miközben Angliából és Olaszországból is kerestek, Meg Kínából, Sanghajba azonnal mehettem volna. Ebből végül az lett, hogy mehettem Svájcba, a Sion együtteséhez.

Ha valaki visszanézi a 2015-ös újságcímeket, akkor azt látja, hogy a sportsajtó gyakorlatilag kikiáltotta önt a magyar futball legnagyobb reménységének, miközben az U20-as vb előtt alig ismerte Mervó Bencét valaki. Ezt hogyan lehetett akkor feldolgozni?
Szinte fel sem fogtam, mi történik. A vb előtt nem sokkal dőlt el, hogy a Győr csapatát az NB III-ba száműzik. Május 17-én a DVTK ellen játszottam le az utolsó NB I-es meccsemet a Győrrel, majd mentem a válogatott edzőtáborba. Nekem azon a vb-n egy lehetőségem volt: játszani, ösztönösen gólt rúgni. Bernd Storck megértette ezt, de ehhez az is kellett, hogy az eredetileg védekező középpályás posztomat feladhassam. Storck munkatársa, Robert Kilin meggyőzze a kapitányt, hogy képes vagyok a góllövésre. A vb előtt Mianmar ellen én rúgtam az első gólt a felkészülési meccsen, ez hatott. 

Aztán jött a világbajnokság és az ott rúgott öt gól. Visszatérve a kérdésre: a vb-ről való hazatérésem után tényleg az egész világ a nyakamba szakadt. Csak kapkodtam a fejem, hogy ez tényleg velem történik?

Azzal a Mervó Bencével, akiből néhány edző videójátékost akart csinálni, miközben én mindig is ösztönember voltam?

Videójátékos? Az mi?
Egy olyan focista, akinek az utolsó métereken is megszabják, mit tehet és mit nem, akiből kiölik az ösztönösséget. Ezzel eltüntetik a játékosokból a karaktereket, mindenkit egybegyúrnak, nincsenek személyiségek, csak egy nagy massza van. 

Mervó Bence futballálmai nem Siófokon érnek véget
Fotó: Magyar Nemzet/Havran Zoltán

Egy olyan edzőm volt, aki bevallotta: inkább a rosszabb játékost teszi be, mint engem, mert a gyengébb képességű szó nélkül mindent megcsinál, én meg nem. Pontosabban: mindent megcsináltam én is, csak az utolsó 20-25 méteren akartam önálló döntéseket hozni – mindezt a gól és a csapatom sikere érdekében. Szerintem ott már hagyni kell egy csatárt, mert a legfontosabb ebben a sportágban a gól, ezért imádják ennyien a focit és ezért járnak milliók a meccsekre. 

2015-ben az U20-as vb-n továbbjutottak a csoportból és Szerbia ellen játszották a nyolcaddöntőt. Ezen a mérkőzésen a 90. percben még a magyarok vezettek, de a szerbek az utolsó pillanatban egyenlítettek, majd a 119. percben Talabér öngóljának köszönhetően megszerezték a győztes góljukat is. Ezt hogyan tudta feldolgozni?
Akkor most elmondok valamit. 

A 89. percben az egyik csapattársam elkiáltotta magát, hogy ez már zsebben van, srácok. 1-0-ra mi vezettünk. Abban a pillanatban éreztem, hogy ki fogunk kapni. Az a szerb csapat megnyerte a világbajnokságot. 

A negyeddöntőben az USA, az elődöntőben Mali ellen játszottak. Ha mi ott nem esünk ki, akár a döntőig is menetelhettünk volna. Elképesztően jó csapat volt az. Kalmár Zsolttal 8 éves korunk óta játszottunk együtt. Olyan összhang volt közöttünk, hogy hihetetlen. 

Mit mondott annak a csapattársának, aki elkiabálta a szerbek legyőzését?
Ja, semmit. A szálloda liftjében még volt egy kis beszélgetés, de tudta, miről szól a történet. Aztán elindultunk haza, 48 órán át utaztunk, kellemes volt, gondolhatja. Én úgy mentem ki erre a vb-re, hogy a klubom először megszűnt, majd az NB III-ban mégis indulhatott. Nem volt veszítenivalóm. 

Nekem azon a vb-n vagy gólkirálynak kellett lennem, vagy a legjobb játékosnak. Az első sikerült. Még egy ezüstcipőt is adtak érte. Az aranycipőt az ukrán Viktor Kovalenko vitte el. 

Ő is ötgólos volt, csak adott még két gólpasszt is. Ez döntött.

Ön szerint hányan tudják még, ki az a Mervó Bence?
Sokan. Ugyanakkor arra nekem is rá kellett jönnöm, hogy csak akkor van sok „barátja” az embernek, amikor fut a szekér. Amikor négy és fél hónapon át tehetetlenül fekszel, akkor derül ki, kik vannak igazán melletted. Én folytam a csapból is, meg voltam nagyon egyedül is. Mindkettőt fel lehetett dolgozni, túl lehetett élni.