Karibi kalandok a Viktórián

Görög Péter barátunk jelen pillanatban már megkerülte a Föld háromnegyedét - saját Gib'Sea 39-es vitorlásán, egyedül. Nincs sem szponzora, sem médiahírverése, 53 évesen saját álmát váltja valóra. E nagy léptékű vállalkozás rajtjánál, első szakaszán nekünk is szerencsénk volt társául szegődni. Először négy évvel ezelőtt hajóztunk együtt Odüsszeusz nyomában a görög vizeken, akkor a Korinthoszi-csatornán teszteltük hajóját. A Viktóriát aztán Trinidadon láttuk ismét viszont 2000. október havának végén, amikor hosszú útjára készülődött. Kapitánytársunk a Viktóriára one way viszonylatra hívott meg bennünket Trinidad és Tobago, valamint Aruba között, minthogy Péter onnan a Panama-csatorna felé hajózott földkerülő útján.

Viktória

Port of Spain

A pilotkönyv által kizárólagos bejelentkezési helyként jegyzett Pampatarban félnapos utánjárással négypecsétes venezuelai hajólevelet kapott vitorlásunk, így mehettünk tovább Boca del Rióba, Margarita vadregényesebb részére. A sziget klímája kiváló: két, ezerméteres csúcsa és a közeli dél-amerikai szárazföld magához vonzza a trópusi esőfellegeket, a strandokra így eső már nem jut. Hajónkat lezártuk, lehorgonyoztuk az öböl közepén, mivel a dízelben úszó halászkikötő nem volt túl bizalomgerjesztő: féltettük fedélzetünk mozdítható tartozékait. Mangrovemocsáron át jutottunk el helyi vezetőnkkel a több kilométeres, világhírű hófehér strandokra, ahol élvezkedtünk egy jót a hullámokban. Osztrigát ettünk, sült banánnal körítették katalán halunkat és a langusztánkat, ízlett az iguanapörkölt, a kukoricalisztből készült lepény. A trópusok itala a könnyű sör és az egzotikus gyümölcsökből mixelt jeges koktél. Vámmentes övezet lévén, a rum igazán olcsó volt: a kapitányi manőverslukk indulásnál és érkezésnél is kijárt a legénységnek.

Mire hajónkhoz visszaértünk, ajtaját feltörve találtuk, kabinjainkat feltúrva. Szerencsénkre a 16 éves búvár elkövetőt rajtakapták, s már nem vihette el nejlonzacskóba csomagolt zsákmányát. Mehettünk utána a rendőrségre. A helyi rendőrfőnök emberei térdig érő bőrcsizmában vigyázták őrsüket, géppisztollyal oldalukon. Örültünk, hogy nem mi állunk a törvény előtt. Alkonyatkor hamar el is hagytuk a vidéket, hogy pirkadatra Tortuga szigetéhez érjünk.

Az éjszakai őrségek érdekesek voltak: hullócsillagokat láttunk, a dagadó hold világította utunkat, a távoli nagyvárosokat messzi fénysávok mutatták az ég alján, a csillámló világító planktonok kirajzolták a mellettünk ficánkoló delfinek alakját. Így értünk a fehér homokos, zöld vizű senkiföldjére, Tortuga szigetére, mely valaha kalóztanya volt. Ott nincs semmi, mondták nekünk előzőleg Margaritán. Miután megpillantottuk Tortuga északkeleti öblét, már tudtuk, ezentúl csak ilyen helyekre megyünk, ahol a helyiek szerint semmi sincs.

A homok színpompás kagylótörmelékkel vegyült, mész- és bőrkorallok, trópusi csigák vártak a parti fövenyben. Szikrázóan kék ég alatt kötöttünk ki, a szél körbetáncolt, köröttünk fekete volt a láthatár és villámok cikáztak. Nem messze a sziklákon az osztrák hatvanlábas vitorlás, a Liberty szeleket szárnyaló szabadsága ért véget. Lefosztott testét ma színes rákok lakják.

Felejthetetlen naplementében szedtük fel horgonyunkat és bontottuk vitorlánkat Venezuela utolsó szigetei, a Los Roques korallszigetcsoport felé. A szigetvilág közepe fehér folt, feltérképezetlen térség, minthogy a korallok nőnek és pusztulnak, változnak évről évre. A "víz alatti" navigációban Péter rutinja bizonyult nyerőnek, ugyanis a víz színe szerint navigáltunk több mint tíz mérföldön keresztül a korallzátonyok között, a Los Roques nemzeti parkban. Az árbocról figyeltük, elhagytuk-e már a kilenc méterről mindössze 30 cm-es mélységig emelkedő részeket. Ahol a korallképződmény eléri a vízfelszínt, a pelikánokon kívül a víz közepén is azonnal megtelepedik a mangrovefa. A keleti part zátonysora mentén friss hajóroncsokat láttunk, meredten rozsdásodtak a fehéres-zöld vízben. Új keletűek voltak, mert az 1999-es kiadású térképünkön még nem voltak jelölve, a jelölt roncsok viszont már nyoma sem volt.

Sötétben lehetetlen a hajózás a korallok között, s a tenger színének felismerhetősége a napszakok fényviszonyától is függ. A korallzátony lakott része egy sziklacsoport, a Los Roques. A kerítések trópusi csigák házából voltak, az apró épületek más-más színben tetszelegtek. A vidéket romantikus helyként hagyták meg a hatóságok azzal, hogy a szállodaépítést megtiltották. Néhány személyes magángépek érkeztek és indultak szakadatlanul a parti homokos repülőtéren. A rekreációs szigetrészek használatának díját tranzitstátusunkkal megúsztuk, a be- és kijelentkezéshez szükséges, öt hatóság előtti megjelenést azonban nem. A hajót egyetlen délelőtt során sikerült kiléptetnünk a venezuelai vizekről, személyes kilépésünket viszont újra csak Margarita szigetén intézhettük volna. No, oda már nem mentünk vissza, így papíron (és szívünkben?) Venezuelában maradtunk.

A Holland Antillákig vezető száz mérföldet trópusi viharral kezdtük. Utunk során eddig sokszor megúsztuk, elmentek mellettünk a sötét fellegek, belsejükben a széles esőoszloppal. Mint mediterrán vitorlázók, csodálkoztunk is, hogy eddig mennyire kényelmes volt a hajósutunk. Ez az Észak-Amerikából lehúzódó ciklon viszont sebesen, észrevétlenül utolért bennünket - éppen második barracudánkkal fotózkodtunk. Süvítő szelétől hamar felkorbácsolódott a tenger, porzott a víz, rázta a szélgenerátort, tépte a vitorláinkat, majdnem vízszintesen vert esője. A láthatóság kéthajónyira csökkent. Számoltuk, a villámlás epicentruma három kilométeren belül volt. Ekkor dideregtünk először és utoljára a trópusokon. Hiába szárítkoztunk, az őrségben újra csak áztunk, hosszan, négy órákon át.

Bon Bini, azaz Isten hozott - fogadtak minket a vihar után csodálkozva Bonaire-en. A trópusi Hollandia felségvizeire érkeztünk: az ABC-szigetek, Bonaire, Curacao és Aruba Dél-Amerika északi részén, Venezuela partjai előtt, a 12-13. szélességi fok magasságában fekszenek. A szélcsendes szigetek nevet is viselik, megkülönböztetésül a Nagy-Antillák szeles, holland fennhatóságú SSS-szigeteitől, melyek Saba, St. Eustatius szigetei és St. Maarten holland fele. A három és fél évszázados holland uralom mély nyomokat hagyott a szigeteken, melyek egyik hódítónak sem kellettek igazán. Végül a hollandok nyakán maradtak. A helyiek nyelve a papiamento, melyben a spanyol, a portugál, a holland, az angol és különböző afrikai nyelvek elegyednek a gyarmati idők örökségeként. Ez viszont azt is jelentette, hogy mindegyik szigeten bármelyik nyelven beszélhettünk a helyiekkel. A holland stílusú kontyos házak festői sora Amszterdamot idézte, de ezek a házak pasztellszínűek, vidáman egzotikusak a forró nap alatt.