A búvárkodás története

Messze a múlt ködébe vész az ember ama törekvésének eredete, hogy katonai, mentési célból, vadászszenvedélytől hajtva vagy puszta kikapcsolódásként a tenger felszíne alá merüljön. Napjainkban senki sem tudja megmondani, mikor került sor az első merülésre, de a történészek ennek időpontját 5000 évvel Krisztus születése előttre teszik.

Az ember víz alá merülésének általunk vélt ábrázolása egy Kr. e. 885-ből származó asszír domborművön látható. A búvárúszás hitelesnek tekinthető korai leírását láthatjuk Hérodotosz munkájában, ahol a görög történetíró egy Szküllisz nevű búvár történetét meséli el, akit a Kr. e. 5. században Xerxész perzsa király fogadott fel víz alatti kincsek felkutatására.

Kezdetben a merülések legtöbbjére katonai célból került sor. Nagy Sándor búvárokat alkalmazott azoknak a tengeri akadályoknak az eltávolítására, amelyeket az ellenség Türosz kikötőjében süllyesztett el, mielőtt Kr. e. 332-ben megostromolta a várost. Egyes történeti források szerint maga a nagy hadvezér is lemerült a víz alá, hogy megfigyelje búvárainak munkáját. Feljegyzések tanúskodnak arról is, hogy a Kr. e. 1. században virágzó gazdasági tevékenység volt különféle víz alá süllyedt tárgyak kiemelése a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén. A munkálatok olyan szervezetten folytak, hogy a búvárok fizetését külön törvény szabályozta, a munkavégzés mélységétől függően. Akkoriban még a lemerült búvárnak vissza kellett tartania lélegzetét. Az edzés már gyermekkorban megkezdődött, ezért hosszabb ideig tudták visszatartani a levegőt, mint az átlagember. Merülősúlyként lapos köveket használtak, így egyúttal kormányozni is tudták magukat merülés közben. Kötelet kötöttek a búvár derekára: ennek segítségével társai akár 22-30 méter mélységből is könnyen felhúzhatták a felszínre, amikor megragadta a kiemelésre váró tárgyat.