Mindenki a fánkjairól ismeri Wayne Gretzky kőkemény példaképét

Tim Hortons. Aki járt már Kanadában, az biztosan találkozott már ezzel az elnevezéssel. A helyiek számára szinte nemzeti kincs az 1964 óta létező fánkozó és kávézó, amely ma már világszerte 5000 étteremben várja a vendégeket. De a cég kiről kapta a nevét? Talán még Kanadában sem tudja mindenki, hogy ki volt Tim Horton. Pedig már a lánc megalapítása előtt is ismerte az ország, az 1950-es és '60-as évek egyik legjobb, legkeményebb jégkorongozója volt. Ínycsiklandozó juharszirupos fánk egy remek hokistól, lehet-e valami ennél is kanadaibb? Azt viszont már nem élhette meg, hogy kedvenc fánkjaival világhírű legyen.

Egyenletes fejlődés után szörnyű sérülés

Miles Gilbert Horton 1930. január 12-én született az Ontario állambeli Cochrane-ben. A kisvárosban izgalommentesen zajlott az élet, a férfiak a helyi bányában dolgoztak, a nők otthon voltak, a gyerekek pedig a befagyott tavon jégkorongoztak. A kis Tim (akit édesanyja már születése előtt így becézett) is két út közül választhatott: vagy a bánya, vagy a sport. Ő végül a hokira tette fel az életét, amit meglehetősen komolyan is vett.

Horton az első játékosok közé tartozott, aki felsőtestre is keményen edzett, amit a játékostársai eleinte nem nagyon értettek. Aztán mindenki számára összeállt a kép, amikor meglátták Hortont élesben játszani.

Már a fiatalok között is kiemelkedett fizikai erejével, amire a Toronto Maple Leafs játékosmegfigyelői is felkapták a fejüket.

Akkor még nem volt újonckiválasztó és draft, mindenki olyan ifjút igazolt le, amilyet akart. Az NHL akkori hat csapata, az Original Six (Toronto Maple Leafs, Montreal Canadiens, Detroit Red Wings, Boston Bruins, Chicago Black Hawks, New York Rangers) közül a zöldfülűek számára a Maple Leafs volt az egyik legvonzóbb, ők ugyanis fejlett utánpótlás- és oktatási rendszerrel rendelkeztek.

Horton 1947-től a Leafs kötelékébe tartozó St. Michael's College-nél folytatta pályafutását, második évében az ontariói juniorliga legjobb védőjének választották. A Leafs meghívta a nagycsapat edzőtáborába is 1949-ben, de hiába szerepelt kiválóan, az együttes védelme akkor bivalyerős volt, Horton esélytelenül pályázott a hat hely egyikére, így végül a Toronto farmcsapatáhozl, az AHL-ben szereplő Pittsburgh Hornetshez irányították. Végül 1950 március 26-án végre bemutatkozhatott az NHL-ben, de ekkor még csak egy meccs jutott neki.

Egy nem rég előkerült fotó a fiatal Hortonról. Látszik rajta a kemény munka Forrás: Daily Hive

Még azon a nyáron, valamint egy évvel később is megüresedett egy hely a hátsó sorban: először Garth Boesch döntött úgy harmincévesen, hogy inkább elmegy farmernek, majd Bill Barilko szenvedett halálos balesetet mindössze 24 évesen, amikor fogorvosával együtt lehuzant a kisgépük egy horgásztúráról hazafelé jövet.

Horton ideje viszont csak egy évvel később, 1952-ben jött el, de nem épp a legjobbkor. A Leafs az azt megelőző 8 szezonból ötször lett bajnok, az '50-es évek közepére viszont beköszöntött az ínséges időszak. Horton gyorsan felvette a ritmust, második évében tagja volt a szezon második számú álomcsapatának, aztán egy súlyos sérülés visszavetette a fejlődését, amikor a New York Rangers védője, Bill Gadsby letarolta:

Hortonnak eltört a lába, a válla és az állkapcsa is.

Az addig sem túl jó látása tovább romlott (az ütközést is azért kapta, mert a kontaktlencséje elcsúszott és nem látta az érkező Gadsbyt), évekig az is nehezére esett, hogy a szemével követni tudja a korongot. Az ereje viszont megmaradt, sőt, egyre csak nőtt. Csapattársai és ellenfelei is úgy emlékeznek rá, mint a legerősebb ember, akivel valaha találkoztak. Nem volt alattomos, soha nem ütközött hátulról, nem ment fejre és nem is könyökölt. Nem akart sérülést okozni, ő csak az ellenfelet szerette volna megakadályozni a gólszerzésben.

Tim Horton (jobbra) ellenfelei csak akkor hagyhatták el a palánkot, amikor ő engedélyt adott rá Forrás: National Post

Kifejlesztett egy hatékony fegyvert, a medveölelést: ha a csatár megpróbálta mellette elvinni a korongot, akkor ő egyszerűen csak elkapta, magához szorította, majd belevezette a palánkba, ügyelve, arra, hogy ne sérüljön meg. Néhány másodpercig ott tartotta, majd távozott.

Ha az ölelés után a pakk véletlenül a csatárnál maradt volna, akkor azt is elvette tőle a palánknál.

Verekedni viszont nem szeretett, ott is az ölelést alkalmazta. Persze nem barátilag, inkább a szuszt akarta kiszorítani ellenfeléből. Herkulesnek és Supermannek becézték földöntúli ereje miatt, de egyáltalán nem volt egydimenziós játékos.

Volt, hogy neki is eldurrant az agya. Itt szabályosan szereli Derek Sandersont, aki aztán fejbekönyököli. Horton visszaüt, aztán jön a medve.

Miután hosszú, kínkeserves évek alatt újratanulta a játékot (korábbi csapattársa és edzője, Howie Meeker szerint a visszatérése utáni szezonokban katasztrofálisan játszott), az NHL egyik legjobb hátvédjévé fejlődött.
Gyorsan és könnyedén korcsolyázott, akármikor el tudta vinni a korongot a saját kapujától az ellenfél harmadába, így egy idő után kulcsszerepet vállalt a támadások építésében is. Ráadásul nem csak sebességben nőtt a többi bekk fölé. A legendás kapus, Glenn Hall mondta róla, hogy akkoriban a védők nem nagyon lövöldöztek kapura a kék vonalról, mert nem volt meg hozzá az erejük, Horton bombáira viszont külön készülnie kellett.

Kőkemény védő és üzletember

A '60-as évek elejére a klub rengeteg változáson ment keresztül: a játékosok és az edzők folyamatosan egymás kezébe adták a kilincset, de még új tulajdonosa is lett a Torontónak. Horton távozásáról viszont szó sem lehetett, ő volt az egyik alapkő gyerekkori barátja, George Armstrong mellett. A torontói utánpótlásnevelés munkája is elkezdett beérni, jöttek a fiatalok, mint például Frank Mahovlich, Dave Keon, Bob Baun vagy Carl Brewer, velük pedig több mint egy évtized után, 1962-ben ismét megnyerte a Stanley-kupát a Maple Leafs. A rájátszásban Horton hátvéd létére a csapat legeredményesebb játékosa volt. Ezt a sikert aztán zsinórban még két bajnoki cím követte.

Ez idő tájt Horton a jégen kívül is próbálgatta szárnyait. 1961-ben éttermet és autókereskedést, később pedig egy burgerezőt is nyitott, de egyik sem volt túl sikeres.

Aztán 1964-ben megnyitotta az első Tim Horton Donuts fánkozót az ontariói Hamiltonban.

A marketing stratégiája egyszerű volt: csapattársai segítségét kérte, akik 25 dollár fejében vállalták, hogy néhány órán keresztül autogramokat osztogatnak a kis étteremben. Horton aztán másnap nem pénzzel, hanem saját fánkjaival fizette ki őket.

A legkülönlegesebb rajongó

"Kiskoromban felnéztem Tim Hortonra, aki genereciójának egyik legjobb játékosa volt. Minden este néztem a tévében, aztán elalvás előtt azon gondolkodtam, hogy én is szeretnék olyan lenni, mint ő" - ezek Wayne Gretzky, minden idők legjobb játékosának a szavai. A kis Wayne hét éves volt, amikor 1968-ban először találkozott Hortonnal az újonnan megnyitott brentfordi étteremben. Édesanyja elvitte a fánkozóba, ahol maga a "mágnás" tartott dedikálást a rajongóknak. Amikor Wayne sorra került, eszébe jutott, hogy nincs nála semmi, amit Horton aláírhatna. Ekkor a hőse elővett egy szalvétát, amire ennyit vésett: "Minden jót, Wayne! Tim Horton".
"Rengeteg örök emléket őrzök a pályafutásomról, de ez a pillanat volt az, ami inspirált és hitet adott ahhoz, hogy én is profi jégkorongozó legyek."

1967-ben "becsúszott" még egy kupagyőzelem, ami komoly meglepetés volt, a csapat magja ugyanis igencsak öregnek számított: a kapus, Johnny Bower 42 éves volt, Horton állandó bekkpárja, Allan Stanley 41, az exdetroiti Red Kelly 40, a szintén Detroitból átcsábított kapuslegenda, Terry Sawchuk 37 volt, akárcsak Horton, Armstrong, vagy Marcel Pronovost. De így is sikerült legyőzni a jóval esélyesebbnek tartott Montreal Canadienst a döntőben, majd jöhetett az újjáépítés.

Ha nagyon gúnyosak szeretnénk lenni, akkor megjegyezhetjük, hogy ez a folyamat azóta is tart, a Maple Leafs ugyanis nemhogy kupát nem nyert, de még döntőbe sem jutott 1967 óta.

Horton viszont nem igazán öregedett. A következő és az azutáni idényben is bekerült az év álomcsapatába (ez előtt egyszer, 1962-ben sikerült neki), miközben szárnyai alá vette a fiatalokat.
Habár a biznisz is sokat számított, mindig a hoki volt számára az első, soha nem vett ki szabadnapot. Igazi Vasember volt, ezt bizonyítja, hogy 1961. február 11. és 1968. február 4. között sorozatban 486 meccsen lépett jégre, ez egészen 2007-ig rekordnak számított a hátvédek között. Mindezt úgy, hogy akkor még a védőfelszerelés sokkal hiányosabb és vékonyabb volt, sisakot pedig egyáltalán nem viseltek a játékosok.

Egy másik tragikus sorsú Vasember

Tim Horton rekordját először a Colorado Avalanche lett védője, Karlis Skrastins döntötte meg 2007. február 8-án. Nem sokkal később, február 26-án, 495 zsinórban lejátszott meccsel ért véget a sorozata, amikor egy térdsérülés a lelátóra kényszerítette. De nemcsak a Vasember-széria a közös kettőjükben: Skrastins is még aktív jégkorongozóként hunyt el, ugyanis ő is rajta volt a Lokomotiv Jaroszlavl repülőgépén, amely 2011. szeptember 7-én zuhant le nem sokkal felszállás után, 44 ember életét követelve.

Jelenleg a csúcsot a bekkek között Keith Yandle tartja 866 meccsel, de ez a szám tovább nőhet, amint folytatódik a szezon. Ha az összes mezőnyjátékost nézzük, akkor Doug Jarvis az abszolút rekorder, aki úgy játszott le karrierje során 950 NHL-mérkőzést, hogy egyet sem hagyott ki.

Közben az üzlet is beindult, Horton már nem a kenyérre való miatt hokizott. Amikor új szerződést szeretett volna kiharcolni magának, akkor csak egy doboz fánkot küldött Punch Imlach menedzser-edzőnek, benne egy cetlivel: "Akinek ilyen áruja van, az nem a megélhetéséért játszik". Meg is kapta a hosszabbítást.

Aztán 1970-ben bekövetkezett az, amire kevesen gondoltak volna: Hortont elcserélte a Leafs, mert az új vezetőség nem akart egy 40 éves védőnek sokat fizetni, ezért a New York Rangershez postázta. Ott egy évet játszott, majd megfordult Pittsburghben, aztán 42 évesen a Buffalo Sabres, vagyis a csapat új menedzsere, Punch Imlach igazolta le. Az 1967-ben megalakult együttes tele volt fiatalokkal, akiket Horton mentorált időről időre, de játékban semmivel sem volt rosszabb náluk.

Az akkor 21 éves Peter McNab mesélte róla, hogy Horton 40 fölött már nem nagyon szeretett edzeni, de azért becsülettel végigcsinálta. Az egyik tréningen McNab elment mellette a koronggal, és már éppen azon gondolkozott, honnan fogja felhívni a szüleit, hogy ezt elmesélje nekik, amikor egyszer csak elkapta egy kar, ami a palánkhoz szegezte és nem eresztette. A 80 kilós Horton volt az, majd megkérdezte a 100 kilós McNabet: "Kölyök, ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmehetsz mellettem?"

Azért 40 évesen is lenyomta a nála 15 évvel fiatalabb, verekedésre szakosodott Wayne Cashmant.

Habár az ereje továbbra sem hagyta el, a teste már egyértelmű jeleket küldött, hogy sokáig már nem bírja az élsportot. Rengeteg fájdalomcsillapítót szedett. A korábbi vasember már egy szezont sem tudott végigjátszani egészségesen, bár még mindig hasznára volt aktuális csapatának.

Nem élhette meg, hogy világmárka legyen

1974. február 20-án a Sabres pont a Toronto Maple Leafshez látogatott. Horton jól játszott, ő lett a meccs harmadik sztárja, annak ellenére, hogy sérülés miatt nem is játszhatott a záró harmadban, a Sabres pedig kikapott. Rettenetesen frusztrálta, és ezt később edzőjével is megosztotta, akivel sétáltak egyet a közeli parkban. Imlach megengedte neki, hogy ne a csapatbusszal, hanem külön, saját kocsival térjen vissza Buffalóba, ami kb. 100 mérföldre fekszik Torontótól.
Útközben megállt az irodájában, hogy üzlettársával, Ron Joyce-szal megvitassák a Tim Hortons franchise jövőjét, amely akkor már 40 éttermet számlált. Horton ittas volt, és bár Joyce felajánlotta neki, hogy aludhat nála, Horton mindenáron haza akart vezetni.

Beült világ egyik leggyorsabb sportkocsijába, a De Tomaso Panterájába, és útnak indult.

Hajnali fél ötkor a kanadai-amerikai határ és a Niagara-vízesés felé száguldott, amikor St. Catherine's térségében elvesztette uralmát a kocsi felett, ami lesodródott az útról, majd többször megpördült a levegőben. Horton nem volt bekötve, mintegy 40 méterre találták meg a roncsoktól. Azonnal meghalt.

Ennyi maradt Horton Panterájából Forrás: phs collector cardword

A boncolás eredményeit több mint 30 évig nem hozták nyilvánosságra. Végül 2005-ben közölte a rendőrség, hogy Horton véralkoholszintje a megengedett duplája volt, és egy félig üres vodkás üveget is találtak a kocsi mellett.

44 évesen, de még aktív élsportolóként halt meg. Minden idők egyik legjobb hokisa volt, akire társai, kollégái és ellenfelei is úgy emlékeztek, mint aki emberként még annál is jobb volt, mint amilyen sportoló.

Összesen 1571 NHL-meccsen (alapszakasz és rájátszás) lépett pályára, négyszer lett bajnok, háromszor az év legjobb, háromszor pedig a második legjobb csapatába választották be.

1977-ben bekerült a Hírességek Csarnokába, 2017-ben pedig az NHL történetének 100 legjobb játékosa közé.Neve viszont még nagyon sokáig élni fog a Tim Hortons lánc miatt.

Amely ma már 5000 étteremből áll, és amihez a családjának már egyenes ágon szinte semmi köze. Ron Joyce ugyanis Horton halála után nem sokkal egymillió dollárt ajánlott (ami már akkor is óriási pénz volt) fel a hokis özvegyének, Lorinak a részéért, amit a nő elfogadott. És bár később jogi úton szeretett volna több pénzt kapni, a keresetet végül elutasították. Lányuk azonban hozzáment Joyce fiához, így végülis családban maradt a vállalkozás, amelyet a közelmúltban végül több mint 11 milliárd dollárért vett meg a Burger King.

Horton tehát nemcsak a jégen, hanem azon kívül is maradandót alkotott. A kanadaiak esküsznek rá, hogy nincs jobb kávé annál, amit a Tim Hortonsnál lehet kapni, a lánc pedig ma már szerves része a kanadai kultúrának. Szörnyű, hogy Tim ezt már nem élhette meg.