"Senkinek nem leszek a lábtörlője" - interjú a legendás kézilabdaedzővel, Laurencz Lászlóval

Csak azért nem szeretné megírni emlékeit és élményeit Laurencz László, mert úgy érzi, nem lenne elég ideje és pénze a pereskedésre. A magyar kézilabdasport szaktekintélye - akinek irányításával a női válogatott világbajnoki ezüst- és olimpiai bronzérmet nyert -, ha kellett, falat bontatott, ha úgy alakult, összerúgta a port klubvezetővel és játékossal egyaránt, de vállalta az óvóbácsi szerepét is. Számára elfogadhatatlan, ha valaki lemondja a válogatottságot, 76 évesen még a nemzeti csapat mellett is vállalna munkát, csak nem egyedül.

- Az ország egyik legsikeresebb kézilabdaedzőjéről kevesen tudják, hogy labdarúgónak készült, nagyon tehetségesnek tartották, ám egy súlyos sérülés miatt váltania kellett.
- Ballábas futballista voltam, balösszekötőként játszottam. Az mindig benne van a játékban, hogy az embert megrúgják itt-ott, én azonban 1948-ban skarlátot kaptam, az belobbantotta a csonthártyát, végül karácsonykor csontvelő-gyulladással, 41 fokos lázzal vittek be a Sportkórházba. Akkoriban ezzel a betegséggel nem túl sokat tudtak kezdeni, így amputálni akarták a lábamat. Szerencsére nem hagytuk. Három évet húztam le ezzel a betegséggel, ebből két és fél évet gipszben, különböző magasságokban. Amikor az alsó sipoly begyógyult, a gyulladás felhúzódott a combomra, amelyen még hat műtétét kellett végrehajtani, a fél combcsontom ki is van vésve. Szerencsére sikerült sztreptomicint szerezni Amerikából, valószínűleg emiatt úsztam meg. Három év után vették le a gipszet, olyan volt a combom, mint az alkarom. Amikor először fürödtem, a vízben nem tudtam lenyomni. Akkoriban a gyógytorna még ismeretlen volt, kaptam két szép mankót, és mondták, viszontlátásra. Ebbe nem nyugodtam bele, rengeteget jógáztam, rendbe szedtem magamat. Mire szóltak, hogy a mankót talán már letehetem, akkor én már kézilabdáztam. Más kérdés, hogy utána még futballoztam Kartalon és Cegléden NB II-ben is, ami komoly kockázat volt, hiszen ha ez a lábam eltörik, akkor amputálás lett volna a vége.

- Ha futballozni nem lehetett, miért éppen a kézilabda lett az újabb sportág?
- Fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Talán barátok vittek le, már nem emlékszem rá. A Dunatextil nevű kiscsapatban kezdtem ifiszinten, majd szépen lassan előbbre kerültem. A Budapesti Kábelben játszottam, megnyertük a másodosztályt, eljutottam a válogatott kerettagságig, és viszonylag korán kezdtem el edzősködni. Játszottam az Építők-Metróban is, de a csapat nagy része 1956-ban disszidált, én nem értem oda az induláshoz.

- Ment volna?
- A Bazilikánál találkoztunk a nagy lövöldözés közepette egyik klubtársammal, tőle tudtam meg, hogy ők másnap mennek. De én akkor Rákosligeten laktam, közlekedés nem volt, éjjel vissza kellett mennem húsz kilométert gyalog. Nem volt annyi lelkierőm, hogy másnap visszafelé is megtegyem ezt távot a feleségemmel a hónom alatt. Így maradtam itthon. Húszévesen már a főiskolán a lányokat edzettem, ott beleszagoltam az edzősködésbe. Akkor össze lehetett egyeztetni a játékkal, kevesebb edzés volt, jutott idő mindenre.

- Edzőként mit tart első komolyabb sikerének?
- Talán a Bakony Vegyész női csapatával 1973-ban megszerzett kupagyőzelmet. A Tóth-Harsányi nővérek által fémjelzett csapattal minden évben szereztünk valamilyen érmet. Nagyon jó játékosanyaggal rendelkeztünk, habár az első évben heten elmentek - akkor még nem miattam -, talpon maradtunk. Veszprém után Tatabánya következett, ott hét-nyolc évet dolgoztam. Kiesőjelölt csapatot vettem át, a gólkirálynő és egy válogatott kapus személyében klasszisok távoztak, de az első évet túlélve a második szezonomban már ott voltunk a négyben. Pedig akkor a mezőny sokkal jobb volt, mint ma.

- A legenda szerint ehhez a csapathoz járt tanulni Gunnar Prokop, akivel később munkakapcsolatba is került, és aki világverő csapatot varázsolt a Hypóból.
- Nem volt ez legenda. Az a vicc, hogy az osztrákokat én hoztam be a nemzetközi vérkeringésbe. Prokop valóban odajárt hozzánk a gagyi csapatával, olyannal, hogy 42-6-ra vertük őket. De kialakult egy cserekapcsolat, utána már mi mentünk ki hozzájuk Bécsbe. Akkor kezdett el agitálni, hogy menjek edzőnek hozzájuk, de mindig kinevettem. Aztán összevesztem a sportköri elnökkel Tatabányán, mert volt egy jó játékosom, akit Csík János bevett az olimpiai keretbe, de a hozzáállása minősíthetetlen volt. Mondtam is, az ilyen ember nem lehet válogatott, nem engedem. Végül köteleztek rá, én válaszul megköszöntem, és elindultam Ausztriába. A Hypónál akkor már volt lengyel, meg csehszlovák játékos, aztán jöttek a jugoszlávok, a Los Angeles-i olimpia után például megszereztük a világ legjobbját, Kolar-Merdant, volt egy színesbőrű amerikai balkezesünk, akit felerősítettünk, akkor indult el felfelé ez a csapat.

- Párhuzamosan a klubmunkával felkérték a válogatott mellé is. Egyértelműnek tűnt, hogy a Hypo edzője legyen a szövetségi kapitány is?
- Mivel egy csapat volt, logikusnak tűnt. De én lepődtem meg a legjobban, amikor két hét után a helyi sportminiszter hívatott. "Te Jósisten, mit akarhat tőlem" - gondoltam. De csak annyit mondott: "Jó napot, Laurencz úr, holnaptól maga a válogatott edzője, kezdjenek felkészülni az olimpiára!" Erre mondja a szólás, hogy bekerült, mint Pilátus a Credóba.

- Nem okozott gondot a munkavállalás Ausztriában?
- A már említett tatabányai sportköri elnök, aki miatt a cirkusz kitört, volt annyira korrekt, hogy segített mindent elintézni. Hiába, akkor a bánya még nagy úr volt. A legnagyobb poén azonban az volt, hogy behívtak az OTSH-ba, azt hittem rosszul leszek. Ott valami okostojás kioktatott, hogy kell viselkednem. A legfontosabb mondata az volt, nagyon figyeljek arra, ha kertes házba kerülök, a gyerek nem dobáljon át a szomszédba semmit, mert azt nem szeretik. Ezt a tanácsot sikerült is betartani, mert végül nem kertes házat kaptam.

- Hogy emlékszik vissza az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokra?
- Óriási élmény volt, a hatodik helyen végeztünk, rajtam kívül magyarként még a szövetség elnöke, Madarász István volt kint, mert ő a nemzetközi szövetségben, az IHF-ben komoly tisztséget töltött be. A lányokkal mindig szórakoztam is, mert a szervezők úgy tudták, jön a magyar delegáció, így mindenhol kint hagyták, hogy "Szervusztok, magyarok!". Mondtam is a csapatomnak: látjátok, micsoda nagy ember vagyok, miattam ezeket a feliratokat is kitették.

- Kevesen bírják Prokop mellett, milyen embernek ismerte meg?
- Már bolondnak született, őrült kemény ütközetek folytak közöttünk. Mesélek pár esetet. Vezettem az egymás közötti meccset edzésen, ő ült a padon a lányával. Minden ítéletemre volt valami negatív megjegyzése, semmi nem volt jó. Meguntam, odamentem, belenyomtam a szájába a sípot és mondtam: "Akkor fújjad te!" Leültem, a lányok pedig fetrengtek a nevetéstől. Vagy az olimpián: edzést tartottam, közben bejött az IHF vezérkara. Prokop addig üldögélt, újságot olvasott. Amikor meglátta a delegációt, felpattant, ledobta az újságot, berohant a pálya közepére, és elkezdett vezényelni, hogy mindenki lássa, ő a góré. Én meg szépen leültem a helyére. Amikor elment mindenki, jött vissza, de mutattam neki: "Irány a pálya, hiszen ezt kurva jól csinálod, pajtás!".

Ott kezdődött vele a baj, hogy az olimpia előtt volt egy állófogadás az összes osztrák olimpikonnak, amelyen ott volt Bruno Kreisky kancellár. Mivel női sportoló alig volt, az udvariassági körnél először hozzánk jött oda, a protokollfőnök be is mutatott neki, mondván én Keletről jöttem. Váltottunk pár szót, jópofizott velem, kérdezte, miért vagyok ősz, mire azt válaszoltam neki, a nőkkel való munka ezt váltja ki. Azt mondta, akkor nem cserélünk, marad kancellár, ha ez ilyen veszélyes. Közben Prokop, aki látta, hogy a kancellár velem szóba áll, odafurakodott, és megpróbálta bemutatni a lányát. Kreisky odafordult a protokollfőnökhöz, és megkérdezte. "Ezek kicsodák?" Ezt Prokop sohasem tudta nekem megbocsátani.

- Miért történt a végleges szakítás?
- Azért, mert olyan ember, akinek átlag kétnaponta változik a véleménye. A csapaton belül volt egy jugoszláv blokk, ők megfúrtak, Prokop meg kirúgott. De még ezt megelőzően megcsinálta velem azt, hogy amíg hazajöttem Magyarországra, az egész lakásomat kiürítette, csak a falak maradtak. Visszamentem, a zár ki volt cserélve, be se jutottam. Ebből óriási botrány lett, megbüntették tízezer schillingre, illetve kötelezték, hogy mindent vitessen vissza. Gondolhatja, az egyik könyvben tartottam 170 ezer schillinget, szerencsémre nem vették észre, így visszahozták hiánytalanul. Meg is izzadtam rendesen, amíg megtaláltam a könyvet. A kirúgásom után a sportminiszter külön megkeresett, kérte, nehogy elmenjek, mert szükség van rám Ausztriában. Mondtam, nekem ennyi elég volt a kapitalizmusból, senkinek nem leszek a lábtörlője.

- Gondolom, találkozott vele azóta.
- Persze, nem is egyszer. 1990-ben - amikor már a magyar válogatott kapitánya voltam - megcsinálta azt, hogy egy győri tornára elhozott egy olyan játékost, aki még honosítva sem volt, hogy őt játszatja az osztrák csapatban. Csúnyán megfogtam a grabancát és megmondtam neki: "Otthon azt csinálsz, amit akarsz, de itt elmész az ótvarosba, itt nem az történik, amit te szeretnél." A legnagyobb elégtétel azonban az 1995-ös osztrák-magyar rendezésű vébé volt, ahol sokkal jobban szerepeltünk, mint ők. Sohasem felejtem el, mentünk ki a döntő előtti bemelegítésre, ott ült a nézőtéren összeroskadva, holt sápadtan. Nem szóltam én egy szót se, csak a pofájába röhögtem, nem bírtam ki. Most már eljutottunk oda, hogy néhány éve egy Fradi-tornán átszaladt hozzám a pályán, üdvözölt, kedélyesen érdeklődött, tehát tud rólam mindent. Húsz év után normalizálódott a helyzet.

- 1990-ben került a női válogatotthoz, egy olyan időszakban, amikor az 1982-es világbajnoki ezüst után nyolc évvel a csapat már csupán a harmadosztályban szerepelt. Korabeli újságcikkek szerint a folyamatos hanyatlás mélypontja a C csoportos vb-szereplésben csúcsosodott ki. Melyek voltak a fő problémák?
- Minden. A kapitányságom előtti években olyan szintre esett vissza minden szakmailag, hogy amikor edzéseket látogattam, és láttam mi történik, a hajam égnek állt. Meg is lett ennek a borzalomnak az eredménye. A C csoportba történő visszazuhanás után, ha jól emlékszem, az összes kolléga azt kérte, vegyem át a szakmai irányítást. A nyomásnak engedve kapitány lettem, pedig akkor a Hypo utáni évektől kezdve az Építők edzője is voltam, így rövid ideig párhuzamosan végeztem a munkát. A szövetség azonban rábólintott erre is.

- Az eredmények igazolták a döntést.
- Amíg eljutottunk az A csoportig, mindenkit megvertünk, a Szovjetuniót, az olimpiai bajnok Koreát. Az volt az őrjítő, abba bolondultam bele majdnem, hogy bár remek csapatunk volt, mégis végig kellett járni a szamárlépcsőt. Szerintem az a csoportos rendszer rosszabb is volt a mostaninál. A C csoportos vébét Olaszországban, a B csoportost Litvániában nyertük meg. Utóbbi élménye elmesélhetetlen annak, aki nem volt részese. Nemcsak a csarnokban, de a szállodában sem volt fűtés, sapkában, kesztyűben aludtunk. Legalábbis addig, amíg nem jutottunk be a négybe, akkor elvittek bennünket egy luxus szállodába. Olyan hideg volt, hogy a frakkban didergő pincér mire kiért az asztalhoz, a forró leves kihűlt és bőrös lett a teteje. Arról nem beszélve, hogy éjjel 1-2 között a kurvák állandóan telefonáltak a portáról, hogy húsz dollárért akármit bevállalnak. És nem tudtuk letiltatni. Persze csak nevettünk az egészen, ezt csak poénkodva lehetett elviselni. A döntőt a csehszlovákokkal játszottunk, az a válogatott se addig, se azóta nem kapott akkora zakót. Amihez hozzányúltunk, sikerült, akárkit küldtem be, gólt dobott. Sok-kevés lett a meccs vége, persze csak az akkori viszonyokat figyelembe véve: harminc felett dobtunk és húsz alatt kaptunk. Az ellenfél kapitánya a meccs végén rosszul lett, szívproblémákkal kórházba kellett szállítani.

- Az akkori nyolcéves mélyrepülés mennyire analóg a mostani helyzettel? Bár ilyen szakadék nincs, de a 2000-ben Eb-1. és olimpiai 2., illetve 2003-ban vb-2. csapat 2009-2010-re vb-9. és Eb-10. helyig süllyedt.
- A kérdés jó. Valami biztosan nincsen rendben. Hogy mi pontosan, nem tudom. Kérdezték tőlem, hogy van ebből kiút. Mondtam, én egyféleképpen tudom elképzelni a receptet, hogy most leülnek az illetékesek, a szakma, a szövetség, edzők, szponzorok, és valós képet rajzolnak a helyzetről. Nem kenik el a szart, mert addig nincs miről beszélni. De félek, ez nem magyar szokás. Minden szinten probléma van, utánpótlás és anyagiak terén egyaránt. Nonszensz, hogy tizenhárom év alatt nyolc edző fordult meg a női csapat kispadján. Úgy nem lehet alkotni, hogy az embernek azon kell törnie a fejét, mikor rúgják ki. Nincs állandóság, ráadásul a szövetség állandóan keresi az olcsó megoldást.

- Visszatérve a kilencvenes évek elejének nagy feltámadására: az 1993-as norvégiai vb-n a 7. helyen végzett a csapat.
- A nyolcba kerülés volt a cél, ezt teljesítettük, de olyan mocskos csalással nyomtak el bennünket, ami elképzelhetetlen. A magyar női kézilabda sorsa akkor dőlt el, mert ott sikerült meggyőznöm Sinka Lacit, a szövetség akkori főtitkárát arról, hogy amíg nem rendezünk világversenyt, mi utánfutók leszünk. Hiába verjük szarrá év közben a legjobbakat, nem engednek oda bennünket egy világeseményen az éremhez. Sinka elévülhetetlen érdeme, hogy fel merte vállalni a nagy rizikót, pályáztunk, aztán vébét rendeztünk. Abban biztos vagyok, a magyar női kézilabda ott, akkor indult el az élmezőnybe, ahová hosszú éveken át tartozott.

- Egy ugyancsak bírói segítséggel elbukott Európa-bajnokság után (1994-ben lecsúszva az éremről a negyedik lett a csapat) következett az osztrák-magyar rendezésű világbajnokság. Milyen emlékeket őriz a tornáról?
- Ha csak a döntőt veszem alapul, már az is óriási élmény volt. Öt-hatezer ember jött Bécsújhelyre, nem lehetett haladni az úton, annyian voltak. Aki ezt egyszer megéli, azt sohasem feledi. Szerettünk volna nyerni, de azt a mai napig kevesen tudják, hogy a döntő előtt a csapatból hatan lázasak voltak. Az a baj, hogy közülük hárman-négyen el is hallgatták előlem, én meg csak néztem meccs közben, ezek miért tántorognak?! De ez persze a "ha-kategória", az a Dél-Korea bombaerős, óriási csapat volt.

- Igaz, hogy a csoportmérkőzések helyszínéül szolgáló Körcsarnokot bejárva látta, kicsik az öltözők, ezért falakat bontatott?
- Ez igaz, óriási történet. A régi Budapest Sportcsarnok aljában edzettünk, amikor végeztünk, gondoltam, megnézem, hol tartanak a munkálatokkal. Jött szembe egy hölgy, egy építész, aki kérdezte, ki vagyok. Mondtam, én vagyok a magyarok kapitánya. Megörült, hogy jaj de jó, megmutatja akkor az öltözőket. Bevitt egy helyiségbe, és mutatta, ilyen lesz. Azt hittem, a játékvezetői öltözőt mutatja, de nem. Azt kérdezte: " Hét embernek ez elég, nem?" Biztos csak azt kérdezte meg valakitől, hány játékosból áll a csapat, mennyien vannak egyszerre a pályán. Akkor szét kellett cseszni az egészet, összenyitni pár helyiséget. De mi van akkor, ha nem megyek arra?

- A vb-ezüst után következett 1996, Atlanta Az olimpián végül harmadik lett a csapat, de a játékok előtt két keményebb döntést is meghozott: kitette a keretből Farkas Ágnest és Szabó Melindát. Utólag hogy érzi, jól döntött akkor?
- Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. Ági a vébén lenullázott, nem tetszett a hozzáállása, ráadásul 1996-ban történt a szörnyű bokasérülése. Úgy próbált tenni ugyan, mintha felépült volna, és minden rendben lenne. Pechjére egyszer a körúton mentem utána, s láttam, ahogy biceg. Egyértelmű volt, sérült játékost nem viszek az olimpiára. Melindával magatartási problémák voltak, úgy gondolom, vannak normák, amelyeket be kell tartani. Nekem egy játékos ne határozza meg, mikor ér rá. Melinda egyfajta háttértámogatást kapott a szakmai stáb egyik tagjától, végül nem vittem ki Atlantába.

De akadt másik gond is, miután behívtam a keretbe a gólkirálynőt, Viglási Zsuzsát. Akkor még nem dolgoztam a Spartacusnál, de aláírt szerződéssel rendelkeztem az olimpiát követő munkára. Viglási a Szpari játékosa volt, a klub részéről kaptam is "megkeresést", hogy ő legyen benne az utazó keretben. Végül nem történt meg, a játékosok annyira nem kedvelték őt, meg a Spartacus elnökét, hogy szegény az olimpia előtti felkészülés során is talán összesen két gólt szerzett az edzéseken, mert ha valakit le kellett védekezni, le kellett ütközni, akkor az ő volt. A média meghurcolt a keretkijelölés miatt, de bocsánatot nem kértek, amikor kiderült, Viglási mégsem lesz ott az olimpián. Viszont mire hazaértem, a Szpari már postázta is a felmondásomat.

- Megérte makacskodni?
- Meg, ha nem ezt teszem, akkor a kezdőkörben szembe köptem volna magam. De volt ennél cifrább ügy is, amikor egy szülő 800 ezer forintot ajánlott, hogy a lánya benne legyen a válogatottban. Nem került be ő sem.

- Az olimpián azt nyilatkozta: "Ezzel a csapattal csak a könyörtelen szigor vezethet eredményre. Néha úgy érzem magam, mint az óvodában, ahol én vagyok az óvóbácsi." Ez az igazi Laurencz László?
- Tisztázzuk: sohasem üvöltéssel kezdtem. Először elmagyaráztam, mit hogyan képzelek. Aztán még egyszer elmondtam. Harmadszorra jött az üvöltés meg a büntetés. Miért nem próbáltak vitatkozni velem, vagy meggyőzni? Az sohasem zavart, ha valaki tisztességes hangon elmondja az ellenvéleményét.

- Nálunk így zajlik mindez a két és fél éves kislányommal.
- Na ugye, de ő két és fél éves, ők meg huszonévesek voltak. Ezek után mondták, óvodás a stílusom. De mi mást tehettem volna? 1995-96-ban, amikor bejött a mobiltelefon, én voltam az első edző, aki korlátoztam ezek használatát. Persze közellenség, meg jogtipró lett belőlem, szerencsém, hogy nem volt még ombudsman. Felfoghatatlan volt számomra, hogy egy játékos, aki napi három edzéssel az olimpiára készül, az pihenés helyett éjjel tizenegy és egy óra között telefonálással múlassa az időt. Megkértünk mindenkit, ezt próbálja a kijelölt szabadidőben elintézni. Képtelenek voltak rá.

- Mi lett a megoldás?
- A pihenésre például az, hogy megváltoztattam az edzőtábor helyszínét és Tata helyett Marcaliba mentünk. Amíg Tatán nem én szabtam meg a rendet, hogy mikor mehettünk edzeni, ebédelni, addig Marcaliban igen. Ott nem rohangáltak félmeztelen sportolók éjfélkor a folyosón, egy rendes kollégiumban laktunk, nem zavarta senki a nyugalmunkat. Volt olyan, hogy eljátszottam, mintha otthon hagytam volna a telefonomat. "Jaj, ki tudna kölcsönadni egyet?" - kérdeztem, amikor jelentkeztek néhányan, máris szóltam a technikai vezetőnek, jegyezze meg, tőlük kell este összeszedni.

- Az olimpia után lemondta az Európa-bajnoki részvételt néhány kulcsember. Lehet tudni az okokat?
- Kökény Beatrix és Németh Helga miattam nem utazott el Dániába, mellettük Szántó Anna gyermekáldás, Pádár Ildikó és Szilágyi Katalin betegség, illetve sérülés miatt hiányzott. Beáékat kritizáltam a teljesítményük miatt, úgy véltem, ők más kategóriába tartoznak az elvárásokat illetően, ezt a pénzelosztásnál is éreztettem, talán a 7-8. helyre tettem őket. Ezt nehezményezték, és nem jöttek el az Eb-re. Beával ezt már tisztáztam, Helgával azóta sem.

- Az Eb-10. hely végül az állásába került.
- Fájt is nagyon. Majdnem nyolc évig voltam kapitány, kaptam kilenc feladatot, ebből nyolcat teljesítettem, három-négy esetben túl is mentem az elváráson. Ezek után az egyetlen bukás, az 1996-os Eb-10. hely után elmozdítottak. Arról bezzeg nem szól a fáma, hogy öt kezdőjátékosom hiányzott - igaz, kettő miattam mondta le a részvételt. Ráadásul úgy tudtam meg, hogy nem maradhatok kapitány, hogy a benzinkútnál utánam szólnak telefonon. Az indoklás pedig annyi volt, hogy lejárt a szerződésem. Meg sem adták a sanszot, hogy helyrehozzam a hibát.

- Tizennégy éve is történt már olyan, hogy játékosok lemondták a válogatottságot, itthon mégis nagy felháborodást keltett Nagy László esete. Mi a véleménye az ügyről?
- Amint már százszor elmondtam: az én értékrendszerem szerint válogatottságot lemondani nem lehet, hacsak nem sérülés és betegség miatt. Aki megteszi, elvágta magát nálam.

- Melyik a legkedvesebb mérkőzése?
- Nem tudok választani. Csak a válogatottal játszottam vagy 170 mérkőzést, edzői pályafutásom során 70 százalékos győzelmi mutatóval rendelkezem, akadt egy-két kiemelkedő meccs.

- Legnagyobb trauma edzőként?
- Az atlantai elődöntőre nem szívesen emlékszem, Korea ellen átengedtem a bemelegítést a kollégámnak, aki az ázsiaiakat utánozva úgy meghajtotta a lányokat, hogy 1-9-cel nyitottunk. És bár utána már partiban voltunk az ellenféllel, a vereség csúnya lett. Akadt ellenpélda is, hiszen az 1995-ös vb csoportmeccsén mi nyitottunk 9-0-lal Kína ellen, végül mégis csupán egy góllal tudtunk nyerni.

- Legnagyobb edzői húzása, amire büszke?
- Volt egy Bulgária elleni meccs, ahol a félidőben kilenccel égtünk. Vallom, ha alulteljesít egy csapat, és a szép szó meg a taktika nem használ, akkor sokkolni kell a játékosokat. Ordenáré stílusban - de minden híreszteléssel ellentétben nem anyázva - közöltem a véleményemet, majd rájuk vágtam az ajtót. Iksz lett a vége, meccs után még a bírók is megkérdezték, áruljam el, mint mondtam az öltözőben. Utána bocsánatot kértem a lányoktól.

- Gyakran kellett sokkolnia?
- Igen, néha a taktika semmit sem ér. Voltunk egy amerikai túrán, ahol átmentem a jugoszlávok öltözőjébe, és elkértem egyik legjobb játékosuk mezét. Visszavittem az öltözőnkbe, és mondtam, jól nézzék meg, így néz ki egy átlövő. Vagy például még a Bakony Vegyész edzőjeként a Fradi vagy a Vasas elleni rangadó alkalmával - már nem is emlékszem -, 3000 néző előtt játszottunk szabadtéren. Próbáltam tüzelni a játékosokat, de csak fásult tekinteteket láttam. Majd egyszer csak összeomlott alattam a szemetes kosár, amin ültem, és kitört a röhögés. Megragadtam az pillanat kínálta alkalmat, csak annyit mondtam: "Na gyerünk, nyerjük meg a meccset". Megnyertük.

- Melyik klubjára emlékezik a legszívesebben?
- Egyértelműen az Esztergomra, hiszen 2003-ban két év alatt a semmiből az ötödik helyig meneteltünk. Ha nincs az a polgármester, akit most végre elzavartak a város éléről, nem is tudom, hol tartanánk. A város azóta sem kapott olyan reklámot, mint általunk. Amikor a Hypo egy szezont lehúzott a magyar bajnokságban, Esztergomban játszotta első mérkőzését. Azt a csodacsapatot kilenc góllal vertük meg, a kint lévő 700 néző a mennyországban érezhette magát az élménytől.

- Hogyan emlékszik vissza arra az Esztergom-Győr meccsre, ahol hazai vezetésnél másodpercekkel a lefújás előtt besétált a pályára, megakadályozva, hogy a ziccerben kapura törő Görbicz gólt szerezzen?
- Őszintén? Nem emlékszem. Azt tudom, hogy nyertünk.

- Legendás az a televíziós felvétel, amelyen egy vereséget követően arra a kérdésre, miért kaptak ki a lányok, azt felelte: "Mert kettessel kezdődik a személyi számuk."
- Csak a sajtó miatt legendás. A kétmérkőzéses Magyar Kupa-döntőt elbuktuk az Építőkkel a Debrecennel szemben, és való igaz, ezt mondtam, de utána meg is magyaráztam, hogy arra céloztam, a nők labilisabbak, kiszámíthatatlanabbak. De a tévében úgy vágták meg, hogy csak az az egy mondat maradt benne a tudósításban. Ugyanaz az újságíró eljött egy stábbal hívatlanul a bajnoki aranyérmet ünneplő csapat bankettjére is, hogy megkérdezze a játékosokat, hogyan tudnak egy ilyen edzővel együtt dolgozni, de elzavarták.

- Legutóbb Vácon dolgozott, a másodosztályú csapattól októberben távozott. Akkor úgy nyilatkozott, szeretne dolgozni, szeretne csapatokat dirigálni.
- A munka megtalált, hiszen Csepelen néhány vállalkozó úgy döntött, felépítenek egy utánpótlásbázist és felkértek szakmai vezetőnek. Ezért is olvasok szakkönyveket, mert kisgyerekekkel foglalkozni óriási kihívás lesz. December 15-én volt a toborzó, eljött Görbicz Anita, és legnagyobb meglepetésünkre érkezett hetven-nyolcvan gyerek is. Most az a legnagyobb probléma, hogyan foglalkoztatjuk őket, mert ennyi gyerekre egyelőre nincs kapacitásunk.

- A női válogatott Eb-szerepléséről sokszor elmondta már a véleményét. A kapitányi munka nem érdekelné?
- Egyedül nem. De szaktanácsadóként szívesen segítenék.

- Nem gondolkodott azon, hogy ennyi történettel és tapasztalattal érdemes lenne könyvet írni?
- Dehogynem. Csak nem lenne már elég időm és pénzem a perekre. Megelégszem a munkával, meg a családdal. Szabolcs fiam négy éve Németországban kézilabdázik, rendkívül jó gyerek, már gondolt rám is: a sport mellett egy temetkezési vállalatnál dolgozik, így a jövőm biztosítva van.

Laurencz László

Születési idő, hely: 1934. július 29., Budapest
Klubjai játékosként: Kábel SC, Építők-Metro, Vörös Meteor
Edzői karrierjének állomásai: XVII. ker. Petőfi (férfi, női), RTK (férfi, női), Újpesti Gyapjú (női), OGSC (női), BRSC (női), Bakony Vegyész (női), Tatabányai Bányász (női), Hypobank (osztrák, női), osztrák válogatott (női), Építők SC (női), magyar válogatott (női), Dunaferr (női), Elektromos (férfi), Gyöngyösi Főiskola (férfi), Szekszárd (női), Göd (női), magyar ifjúsági válogatott (női), Esztergom (női), DVSC (női), Vác (férfi)
Eredményei edzőként: olimpiai 3. (1996), olimpiai 6. (1984), vb-2. (1995), vb-7. (1993), C-vb-1. (1991), B-vb-1. (1992), Eb-4. (1994), Eb-10. (1996), KEK-győztes (1995, Dunaferr), magyar bajnok (1989, 1990), Magyar Kupa-győztes (1973), osztrák bajnok (1984), osztrák kupagyőztes (1984), ifjúsági Eb-3. (2001)
Eredményei a magyar válogatottal:
1991: C világbajnoki 1.
1992: B világbajnoki 1.
1993: Eb-kvalifikáció kiharcolása, vb-7.
1994: Eb-4.
1995: vb-2.
1996: Eb-kvalifikáció kiharcolása, olimpiai 3., Eb-10.