Kádár János

 

Kádár János (1912-1989)

Fiuméban született, ahol anyja cselédként dolgozott. Fiát a Somogy megyei Kapolyra adta nevelőszülőkhöz. 1918-ban költöztek Budapestre. A polgári iskolát követően írógépműszerész-tanonc, majd -segéd lett. 17 évesen a Vasas Szakszervezet ifjúsági csoportjának tagja lett, 1931-ben belépett az illegális KIMSZ-be és a KMP-be. Mozgalmi neve Barna János. Még abban az évben letartóztatták, de bizonyítékok hiányában szabadon engedték. 1932 tavaszától a KIMSZ Északi Területi Bizottságának tagja, egy évvel később a KIMSZ KB titkára lett. 1933-ban újra letartóztatták, és kommunista szervezkedés vádjával két év fegyházbüntetésre ítélték.

A börtönben ismerkedett meg számos kommunistával, köztük Rákosi Mátyással. 1933 végén - a rendőrségen tanúsított "gyáva" magatartására hivatkozva - a KIMSZ kizárta soraiból. Szabadulása után alkalmi munkásként dolgozott, majd pártutasításra bekapcsolódott a szociáldemokrata párt munkájába, 1940-ben a SZDP VB Ifjúsági Csoportjának a vezetője volt. 1941 tavaszán a KMP Budapesti Területi Bizottságának tagja, 1942 májusától a KMP KB tagja, 1942 decemberétől KB-titkár, 1943 februárjától vezető titkár lett. Ekkor kapott új mozgalmi neve: Kádár János. A Kommunista Internacionálé feloszlatása után a Kádár vezette illegális titkárság a párt feloszlatása mellett döntött.

1943 júniusában a kommunista mozgalom fedőszervének szánt Békepárt egyik megszervezője. 1944 áprilisában Jugoszláviába küldték, hogy felvegye a kapcsolatot az emigrációban élő kommunista vezetőkkel. A határon elfogták. Valódi kilétét sikeresen leplezte, katonaszökevényként emeltek vádat ellene és két év börtönbüntetésre ítélték. 1944 novemberében megszökött, és visszatért Budapestre. Budapest ostroma után a BM Budapesti Főosztály helyettes parancsnokává nevezték ki.

1945 januárjában a Budapestre érkező Gerő Ernő vette át tőle a vezető titkári tisztet, és a KMP feloszlatása miatt pártmegrovásban részesítette. 1945 áprilisában megválasztották az MKP KV titkárává, az MKP Budapesti Területi Bizottságának titkárává és az MKP KV Káderosztályának vezetőjévé, majd májusban az akkor létrehozott Politikai Bizottság tagjává. 1946-tól az MKP, később az MDP főtitkárhelyettese. 1948 és 1950 júniusa között belügyminiszter. 1949-ben - belügyminiszterként és Rajk közeli barátjaként is - jelentős szerepe volt a Rajk-per lefolytatásában. Felelősség terheli a többi (a Mindszenty, a szociáldemokraták, valamint katonai és gazdasági vezetők elleni) koncepciós perekben hozott ítéletekért is.

1950 májusától az MDP KV Szervezőbizottság tagja, valamint a Párt- és Tömegszervezeti Osztályának vezetője, 1950 júniusában saját kérésére felmentették a belügyminiszteri tisztség alól. 1951 tavaszán az ÁVH letartóztatta, majd az MDP KV májusi ülésén minden testületi tagságától megfosztották. A Legfelsőbb Bíróság 1952 decemberében életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. 1954 júliusában rehabilitálták és szabadlábra helyezték. Kiszabadulása után az MDP XIII. kerületi pártbizottság titkára, majd 1955 szeptemberétől az MDP Pest Megyei Pártbizottságának első titkára lett. Az MDP KV 1956. júliusi plénumán - ahol Rákosi helyett Gerőt választották első titkárrá - visszavették a testületbe, és megválasztották PB-tagnak, valamint a KV másodtitkárának.

Október 6-án Moszkvában Gerő Ernő társaságában megbeszéléseket folytatott Mikojánnal és Szuszlovval a magyarországi helyzetről. 1956. október 25-én - Gerő Ernő helyett - az MDP KV első titkárává választották. Az október 26-i MDP KV-ülésen a PB helyett életre hívott Direktórium tagja, 28-án az MDP elnökségének elnöke lett. A Minisztertanácson belül október 30-án létesült Kormány Kabinet tagjává és Nagy Imre nemzeti kormányának államminiszterévé nevezték ki. Október 31-én bekerült az MSZMP alapító kongresszusát előkészítő intézőbizottságba. November 1-jei rádióbeszédében a "Rákosi uralmát lerázó dicsőséges népfelkelés"- ről beszélt, és kijelentette hogy az MSZMP mindenkivel szemben meg fogja védeni Magyarország függetlenségét és a nemzet becsületét. (Andropov budapesti szovjet nagykövet előtt is a magyar semlegesség mellett nyilatkozott.) A beszéd elhangzásakor már nem volt Magyarországon, Münnich Ferenccel titokban Moszkvába utazott.

November 2-4. között részt vett az SZKP KB elnökségének ülésein, ahol a szovjet vezetés kinevezte a Moszkvában létrehozott ellenkormány vezetőjévé. Eközben november 3-án kinevezték államminiszterré az új magyar koalíciós kormányban. Még aznap este szovjet katonai repülőgéppel Szolnokra érkezett. November 4-én rádióközleményben jelentette be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezett szovjet bábkormány megalakulását, és a megalakulás okaként az ellenforradalmárok garázdálkodásának megszüntetését jelölte meg. November 7-én a szovjet hadsereg Budapestre szállította, és az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István kinevezte a Minisztertanács elnökévé. 1956. november 7-től az MSZMP IIB tagja, 1957. február 26-án az MSZMP IKB elnökévé, az 1957. júniusi országos pártértekezleten az MSZMP KB első titkárává választották. Elsőrendű felelősség terheli a forradalmat követő megtorlás irányításáért, többek között Nagy Imre és társai kivégzéséért.

1957 és 1988 között az MSZMP PB tagja, az ország első számú vezetője. (1958. január 28-án leköszönt a Minisztertanács éléről, és államminiszter lett. 1961. szeptember 13-tól ismét a Minisztertanács elnöke 1965. június 30-ig. 1985-től 1988-ig az MSZMP KB főtitkára.) Nevéhez fűződik a "gulyáskommunizmusnak" nevezett időszak (1965-1985) megteremtése, amely a kommunista tábor "legvidámabb barakkját" hozta létre, az ország nagymértékű eladósítása árán.

1985 őszén moszkvai látogatása során Gorbacsov értésére adta: reformokat és minél előbbi visszavonulást vár tőle, erre azonban képtelen volt. Az ország egyre súlyosbodó gazdasági-politikai válsága miatt összehívott 1988-as országos pártértekezleten - miután leváltani nem lehetett - kreáltak számára egy új tisztséget, megválasztották az MSZMP elnökévé. Ezzel lényegében kiszorult az ország tényleges irányításából, a vezetést az új főtitkár, Grósz Károly vette át. Az MSZMP KB 1989. áprilisi tanácskozásán - egészségi állapotára hivatkozva - felmentették KB-tagságából és pártelnöki tisztéből. Ekkor, utolsó nyilvános beszédében zavarodottan, bűntudat és önigazolási próbálkozások közepette megpróbált szembenézni múltjával: politikai tapasztalatainak összegzése helyett azonban egy fizikailag és szellemileg is tönkrement öregember vergődését nézhette végig a testület.

Élete az általa irányított rendszer bukásával egy időben ért véget; 1989. július 6-án, azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imrét és mártírtársait posztumusz felmentette az ellenük emelt hamis vádak alól. Visszaemlékezései "Végakarat " címmel jelentek meg 1989-ben.