Még nagyobb felelősséggel

Vágólapra másolva!

Irodalmi Újság:

Régen tapasztalt lendület és elevenség pezsegteti irodalmi életünket. Az a hatalmas, érzéseket és gondolatokat fölszabadító erő, amely a XX. kongresszus eszmei tartalmából szüntelenül árad, nemcsak frissítő ösztönzés mindannyiunk számára, de számonkérő figyelmeztetés is: miként sáfárkkodtunk írói felelősségünkkkel a nép bizalmáért, küzdelmes mindennapjaink ábrázolásáért, a szocializmus nagyszerű gondolatának érvényre juttatásáért, jelenünkért és jövőnkért, irodalmunk hiteléért...

Mint akik körül hirtelen leomlottak a szabad mozgást és messzebblátást akadályozó falak, vagy akik hosszantartó, nyomasztó sötétségből a mindent megmutató, szikrázó világosságba kerültek, úgy eszméltünk föl. Szinte mámorosan önnön erőnk tudatától, vitatjuk és bíráljuk közelmúltunkat, fejlődésünket és nehézségeinket; vitatjuk és keressük a kibontakozás eglszséges módját és egyenes útját.

Nincs ma magyar író és költő, akinek ne lenne véleménye vagy tápláló javaslata gondjaink enyhítésére. Nem hangzik el úgy szó, hogy azt ne forrósítaná a felelősség heve. Nincs érv és tényekre hivatkozás, melyet ne gazdagítana dolgozó népünk és hazánk érdekének józan számontartása.

Vitatkozunk és bírálunk, nemegyszer egymásra duplázzuk indítványainkat; sokszor elragad bennünket a szenvedély és indulat: személyeket és módszereket vádolunk hitt igazunkkal, személyeket és módszereket védelmezünk hitt igazunkért - s mindezt szocialista rendünk és építésünk tisztaságáért, dolgozó népünk bizalmának megerősítéséért, a teremtő munka győzelméért.

Azelőtt is beszéltünk a haza dolgairól, társadalmi fejlődésünk politikai és gazdasági problémáiról, kulturális életünk és irodalompolitikánk nyugtalanító szélsőségeiről. De beszéltünk a népről is. Iparosodásunkról, mezőgazdaságunkról. Vallottunk pártunk mindenek előtti jelentőségéről , a pártmozgalmi élet és a termelőmunka hőseiről. Azelőtt is kíméletlenül vádoltuk ellenségeinket, harcra mozgósítottunk a visszahúzó erők, elhajlások és gátló akadályok ellen, pellengérzetük a hibákat, tiltakoztunk a szocialista humanizmus megsértése ellen - talán nem mindig elég erővel és körültekintéssel, nemegyszer csak a látszatnak téve eleget, sokszor kihagyó éberséggel és kritikával, néha egyoldalúan; csak a bajokról,és alig vagy félvállról az eredményeinkről. És azelőtt is igyekeztünk helytállni, híven és méltóan irodalmunk nemzeti hagyományainak szelleméhez, lelkesedve a forradalomért - de olyan tiszta szándékkal, a népért és hazáért aggódó olyan szeretettel és pártos szenvedéllyel még aligha, mint ma tesszük!

Nem is olyan régen még joggal vethették szemünkre az elmélyültebb írói felelősség hiányát, a lélek mérnökeinek bántó pontatlanságát. De ma már csak az elfogultság illethet bennünket ilyen váddal. Inkább mi vagyunk már túlzók, annyira hajt bennünket a jóttevés igyekezete, az ország ügyeiért való cselekvő szándék. Szenvedélyünk és indulatunk néha túlcsap a mértéken; türelmetlenek vagyunk, s talán szertelenek is: napok és hetek alatt szeretnénk jóvátenni és jóvátetetni évek hibáit; hetek és hónapok alatt szeretnénk elérni azokat a célokat és eredményeket, melyekhez még esztendők áldozatos munkája és erőfeszítése szükséges.

Vitáinkra, állásfoglalásainkra egyre erősödőbb az országos visszhang. Rajtunk a nép figyelme! Buzdítanak és bírálnak bennünket, de a buzdítások és bírálatok közül ki-kiharsan a reakciós spekuláció is, amely szeretné megnyergelni, a maga céljaira fölhasználni azt az erőt és hatást, amit megnyilatkoztatásaink társadalmi vonatkozásban jelentenek. És erre a sunyi spekulációra föl kell figyelnünk! Nemcsak azért, mert pártunk legutóbbi júniusi határozata is erre figyelmeztet bennünket, de inkább azért legyen intőnk a párt szava, hogy határt húzhassunk a magunk becsületes szándékai és politikai pecsenyesütögetők kapzsi szándékai közé. Erre a határra mindig is vigyáztunk. Csak az oktalan gyanakvás tételezi fel rólunk a párt- és népellenes elemekkel való cimborálást.

Persze, ez bizalom kérdése is. Valljuk be őszintén és fájdalommal, hogy érezzük és tapasztaljuk a bizalmatlanságot. Rászolgáltunk erre a bizalmatlanságra? Jogos és indokolt a megnyilatkozásaink nyomában fölvetődő aggodalom? Vajon nem túlzott az a bíráló szigorúság, mely bennünket ítél? Nem tudják be enyhítő körülménynek, hogy igyekeztünk önkritika is akar lenni elkövetett saját hibáinkért és mulasztásainkért?

Nehéz, és nem mindig célravezető a magyarázkodás. S talán már el is érkeztünk ahhoz a határhoz, amikor okkal fölvetődhet: nem sok-e már a szó, az érvek sorakoztatása és halmozása? Hátha ott vagyunk már, ahol kopnak a szavak, ahol a fogalmak és jelzők váltogatása helyett már a tetteknek kellene következni?

De vajon elmondtuk-e már mindazt, ami esztendők során összegyülemlett bennünk? Mindazt, amiről nem mertünk, vagy joggal várt és vár tőlünk pártunk és népünk? Eleget tettünk-e már a dogmatizmus és személyi kultusz megsemmisítése ránk háruló feladatainak? Eléggé segítettük-e népünk tiltakozó harcát az adminisztratív módszerek ellen? Bizalmat erősítően feleltünk-e népünk jelzéseire?...Ki-ki tartson önvizsgálatot, hogy törleszthesse tartozását!

Az Írószövetség pártszervezete legutóbbi taggyűlésen Benjámin László és Enczi Endre is az írói alkotó munka háttérbe szorulását említette. Igazuk van! Az írói felelősségérzet ilyen nyilallását mindnyájunknak kell érezni. A XX. kongresszus tanulságai még szélesebbre tárták előttünk szocialista jövőnk perspektíváját. S ha már ismerjük dolgozó népünk törhetetlen erejét, és tudjuk, hogy új gyárak és üzemek százai, erőművek és új városok hirdetik tervező- és alkotókészségét, nem maradhatunk csak boldog tanúi, sem adós hírnökei történelmi korszakunknak.

Az elmúlt hónapok írói öntudatra is ébresztő, szenvedélyes vitáinak tartalmát új és új művekkel kell erősíteni! Az a megnövekedett felelősségérzet, amely még jobban elmélyítette a néphez és pártunkhoz való tartozásunkat és hűségünket, nem maradhat puszta megállapítás. Az írói felelősségérzet igaz kifejeződése a mű, akár vers vagy elbeszélés, akár regény vagy színdarab.

Az élet tárult ki előttünk, s rajtunk múlik, hogy problémáit és ellentmondásait miként sűrítjük művekké. Ez a legfontosabb következő tennivalónk. Még nagyobb felelősséggel élni a nép között, szólni és írni értük!

Földeák János

Földeák János (1910) is azok közé a munkásírók közé tartozik, akik a harmincas évektől "tollal és szerszámmal" küzdöttek osztályuk jogaiért. A vers ez időben elsősorban agitáció, propaganda, egyúttal ismeretterjesztés; harci riadó és szociográfia volt. Földeák János pályája annak érdekes példája, hogyan él tovább egy meghatározott történelmi helyzet által életre hívott költészet a megváltozott társadalmi körülmények között. A felszabadulás utáni években költői munkásságának mennyisége csökken, elsősorban közéleti tevékenysége miatt. Bolsevik honfoglalás (1952) című kötete az újjáépítésről ad hírt, diadalmas örömmel és lelkesedéssel. Számára 1956 nem jelent meghasonlást, csak fájdalmat és mély megdöbbenést, hiszen a visszásságok soha nem ingatták meg az alapvető eszmékbe és célokba vetett hitét. Az ötvenes évek végétől költészete új irányba halad. Szinte elsődleges kifejezési formájává válik az epikus leírás, az alkalomhoz, tárgyhoz kötött élményköltészet. A Láttam Lenint (1959) című verses útinapló szovjetunióbeli utazásának mozzanatait idézi; a kommunizmus építésének és építőinek lelkes, patetikus ábrázolása a technikai fejlődés dicséretével párosul. (OSZK)

Korábban:

Ne beszéljenek a mi nevünkben!