Szabad Nép
A történelemtanárok nemrég megtartott szakmai tanácskozáson sok olyan probléma merült fel, mely úgy vélem, joggal tarthat igényt szélesebb körű érdeklődésre is. A tanácskozás egyik legtöbbet vitatott kérdése volt:
Hogyan lehet helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét?
A hiba egyik legfőbb forrását abban jelölték meg, hogy nem harcoltunk eléggé az ellen az irányzat ellen, amelyet egyesek burzsoá prezentizmusnak, mások pokrovszkijanizmusnak, a legtöbben azonban egyszerűen helytelen aktualizációnak, a történelem "átpolitizálásának" neveztek. Ennek a soknevű, de egylényegű irányzatnak - amelyet különben elvileg visszautasítottunk, gyakorlatilag azonban sokszor alkalmaztunk - az volt a legfőbb bűne, hogy nem ismerte el a történeti folyamat törvényszerű jellegét, a történelmet a jelen szempontjából vizsgálta, a jelenkori politika múltba való kivetítésének fogta fel. Ennek az lett a következménye, hogy a múlt eseményeit egyoldalúan, a jelen szemszögéből ítéltük meg, s a történeti objektivitással dacolva, a múltban azt igyekeztünk "fölfedezni", amire éppen szükségük volt.
Hosszú lenne az ezzel kapcsolatban elkövetett hibákat - amelyek úgy szaporodtak, ahogy közeledtünk a jelenkorhoz - mind felsorolni, jellemzésül elég lesz egy-kettő. A legújabb kor, a proletárforradalmak korának viszonyait vetítettük vissza a múltba, amikor Spartacus rabszolgafelkelésében olyan szerepet tulajdonítottunk az itáliai szegényparasztságnak, amilyen annak a történeti források tükrében nem volt: amikor a középkori antifeudális mozgalmakban egyedül a szegényparasztságot tartottuk valóban forradalmi erőknek, nem az egész parasztságot. Illetőleg egész polgárságot. A felszólalók bírálták azt a formulát is, amely a középkori paraszt-, sőt egyes ókori rabszolgamozgalmaknak vereségét is a proletariátus hiányával magyarázta, tehát egy akkor nem létező történeti tényezőt tett meg történeti hatóoknak. Hasonló jellegű hiba volt az, hogy közvetlenül a proletárdiktatúra és nem a fasizmus, illetőleg a háború elleni harc feladatát tartva szem előtt, egyes történelmi szakaszokban helytelen következtetésekre jutottunk a szociáldemokratákkal, egyes polgári pártokkal való együttműködésünket, a népfront-politikát illetőleg. Ugyanezt a hibát elkövettük a nemzetközi politikában, például a második világháború tanításánál.
Felmerült a tanácskozáson
a középkori ideológia, kultúra
elmélyültebb, differenciáltabb történeti elemzésének igénye. A felszólalók kiemelték, hogy nem lehet kezdettől fogva haladásellenesnek bélyegezni a skolasztikát, amelynek volt bizonyos pozitív jelentősége a tudományos fejlődésben, elsősorban az arisztotelizmus közvetítésében. Az egyháztörténeti szerepének tárgyalásánál felhívták a figyelmet arra, hogy történetoktatásunk kísérje figyelemmel az egyház szerepváltozásait a történelem különböző szakaszaiban.
Még több vitát kavart fel a szakmai tanácskozásokon
a személyi kultusz kérdése
történelemoktatásunkban. Tanáraink szerint a történelemtanításunk egészét nem lehet elmarasztalni a személyi kultusz bűnében. Egyáltalán nem állíthatjuk azt, hogy történelemtanításunk a valóságosnál nagyobbnak mutatja Hunyadi János, Mátyás, Zrínyi vagy Rákóczi hadvezéri képességeit, I. István vagy az erdélyi fejedelmek államszervező tehetségét, vagy Széchenyi, Eötvös reformtevékenységét, illetőleg Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Ságvári Endre hősi ellenállását a német fasisztákkal és nyilas cinkosaikkal szemben. Az az állítás sem állja meg helyét, hogy történelemtanításunkban a nagy történeti személyek kiemelése elnyomja a nép történeti szerepét. Igaz, hogy a nép történelemformáló szerepéről többet és főleg több konkrétumot kellene tanítani a történelemórán (bár a nép forradalmi, honvédő szerepe eléggé kidolgozott, s inkább csak termelőtevékenysége, mindennapi élete elhanyagolt és sematikus történelemoktatásunkban). Ennek azonban nem az az oka, hogy történelmi személyekről sokat tudunk, hanem inkább az, hogy a népről tudunk keveset.
Viszont tagadhatatlanul van túlzás, aránytévesztés - történelemtanáraink szerint - történelmünk egyes negatív (vagy részben negatív) szereplőinek történeti ábrázolásánál. Ezeket a negatív személyeket bűneikben, árulásukban sokszor emberfeletti mitikus lényekké nagyítjuk, az ő egyéni szerepükkel helyettesítjük be azt az objektív társadalmi-történeti folyamatot, amelynek ők is csak egyik, nem is legdöntőbb tényezői. (Példa erre Károlyi Sándor, Görgey.)
Ugyanakkor hangsúlyozták történelemtanáraink: érvényesült személyi kultusz a legújabb kor, főként az utolsó 20-30 év történetének vizsgálatánál. A személyi kultusz érvényesülése erősen eltorzította az utolsó 20-30 év történetének tanítását, mind a magyar, mind a szovjet történelemben. Ez sokszor megváltoztatta a történelmi események igaz képét, eltakarta előlünk a történelmi szereplők igazi arcát, eltorzította a helyes történelmi arányokat, s elfedte a lényeges történeti összefüggéseket. Pártunk Központi Vezetősége már határozatot hozott a tankönyvek átdolgozására. Előre látható azonban, hogy ez nem lesz könnyű feladat. Nem lesz könnyű munka minden történeti eseményt és személyt az őt megillető helyre állítani, a történeti érdemeket és hibákat a történeti igazságnak megfelelően osztogatni, kigyomlálni a személyi kultusz maradványait.
Az egyik legnagyobb - és talán legdöntőbb kérdés, amelyet a szakmai tanácskozáson a XX. kongresszus és az értelmiségi határozat szellemében sikerült helyes megvilágításba állítani,
a hazafias nevelés.
Mint ismeretes, 1955-ben egyesek a politikai élet területén tapasztalható jelenségeket mechanikusan átvive a nevelés területére, azt kezdték hangoztatni, hogy a pedagógusok a "múltba fordultak", "túlhangsúlyozták" a demokratizmus hazafiságot, "alábecsülték" a szocialista hazafiságra való nevelés fontosságát és hogy végül az 1953-1954-ben tapasztalható fellendülés a hazafias nevelés területén, sőt maga a demokratikus hazafiság is nem egyéb jobboldali elhajlásnál, nacionalizmusnál stb.
Történelemtanárainknak - mint ezt a szakmai tanácskozások leszögezték - az a véleményük: semmit sem értett meg a XX. kongresszusból, de a marxizmus-leninizmus lényegéből sem az, aki a demokratikus hazafiságot a szocialista hazafiság riválisának tekinti. A demokratikus és szocialista hazafiságot nem szembeállítani kell egymással oktató-nevelő-munkánkban, hanem a legszorosabban összekapcsolni. A demokratikus és szocialista hazafiság kapcsolata lényegében azt jelenti, hogy a proletárforradalom erői vállalják a demokratikus nemzeti örökséget, vállalják a polgári demokratikus forradalom befejezését, és harcukat úgy fogják fel, mint a nemzetközi forradalom következményeinek egyesítését a nemzeti fejlődés sajátos feltételeivel. Történelemtanáraink gyakran idézik Jaures, a nagy francia proletárpatrióta szavait: "... kevés nemzetköziség eltávolít a nemzettől, sok nemzetköziség visszavezet hozzá. Kevés patriotizmus eltávolít az Internacionálétól, sok patriotizmus elvezet hozzá."
A történelemtanárokat ezek mellett az elvi kérdések mellett a tanácskozásokon és más pedagógus-összejöveteleken a történelemtanítást irányító és ellenőrző szervek munkája is ismételten foglalkoztatta. Az Oktatásügyi Minisztérium a múltban a napi politika ingadozásait hűségesen követve, sőt olykor eltúlozva, a politikai követelményeket pedagógiai "áttétel" nélkül, mechanikusan érvényesítve, évről évre különbözőképpen állapította meg a történelemtanítás feladatait. Ez történt az elmúlt tanévben is, amikor a minisztérium a tanév eleji szakmai tanácskozásokon a szocialista hazafiságra való nevelést jelölte meg a történelemtanítás fő feladatának, de alig egy hónap múlva az eszmei-politikai világnézeti nevelést állította ennek helyére. Az idei szakmai tanácskozásokon az Oktatásügyi Minisztérium már igen magas színvonalú, bátor alkotószellemű elvi irányítást, s ezzel párhuzamosan igen sokoldalú gyakorlati, didaktikai-metodikai segítséget nyújtott a történelemtanároknak. Ez a segítség azonban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az Oktatásügyi Minisztérium fokozza a harcot. Lehetővé kell tenni, hogy pedagógusaink oktatás-nevelésügyünk fő kérdései, a tanórákon folyó gyakorlati oktató-nevelőmunka felé forduljanak.
Bellér Béla
szakfelügyelő