Népszava
Ahol divat az egyesülés
Sokszor tette lábát olyan földre, ahol fehér ember még nem járt. Még olyan valóban "isten háta mögötti" helyekre is elkerült, ahol - mint most már tréfásan emlegeti: "divatos halál volt az agyonütés", mint például a danakilok földjén. Álomkóros vidékekre is bemerészkedett, ha arról volt szó, hogy valamilyen különleges rovarral vagy lepkével gazdagíthatja Nemzeti Múzeumunk gyűjteményét. Mert nehogy azt higgyük, hogy csupán valamiféle saját kedvtelés hajtotta kalandos felfedező útjára Kittenberger Kálmánt. El kell csak menni a Magyar Nemzeti Múzeumba, külön terem őrzi dús vadászzsákmányát. Gyűjteményéből ugyanis az első kiválasztás joga mindig a Nemzeti Múzeumot illette. Értékes lakókat szerzett állatkertünk is.
Kittenberger Kálmán egy elejtett oroszlánnal |
Hetvenötödik születésnapja alkalmából látogatóba indultam Kittenberger Kálmánhoz nagymarosi otthonába. A magyar Afrika-kutató eleven cáfolata a közmondásnak: "senki sem próféta saját hazájában". Kittenberger Kálmánra büszke Nagymaros és a legkisebb gyerek is útbaigazít lakásához.
"Az oroszlánvadászat - semmi!"
Tömzsi, kerekarcú, kékszemű, tarkoponyájú és - ami legszembetűnőbb rajta - éles, átható, mégis barátságos, sőt huncutkás pillantású férfi vezet be a sárga, földszintes villába.
Vadászati emlékeiről faggatjuk:
- Az oroszlánvadászat - az semmi! - mondja beszélgetés közben. - Az elefánt, az merészebb ellenfél! - hunyorít és mintha az elképzelt látványhoz szíverősítőt akarna nyújtani, felcsapja egy fatörzshöz hasonló bárszekrény fedelét: - Adhatok egy kis diópálinkát?
Legmerészebb fantáziával sem gondolhattuk volna, hogy a fatörzs-bárszekrény: egy elefánt mellső lába.
- A másik lába a papírkosaram lett.
A tornác hosszú asztala mellet ülünk. Mellettünk szőnyeggel letakart tábori ágy, amelyet egy afrikai útjáról és az azt követő indiai hadifogságából hozott magával. Magasított állványon egy-egy fekete, kitömött apácamajom.
- Nagyon tisztességes állat - mutatja be Kálmán bácsi -, nem dézsmálja az ültetvényeket. A napfelkeltét és napnyugtát hangos "ró-ró"! üdvrivalgással köszönti. Feleségem bátyja lőtte ezt a kettőt Abessziniában.
Erre is pénz kellene...
A beszélgetés során azt is megtudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumot nemcsak afrikai lepkékkel és rovarokkal gazdagította Kittenberger Kálmán, de egy fekete rinocérosszal és antiloppal is, amelyek bizony 40 év óta preparálatlanul hevernek a múzeum pincéjében. Csodálkozó tekintetünkre megmagyarázza:
- Nem volt eddig pénz a preparálásra. Pedig nálunk élnek a legkiválóbb dermaplasztikusok: Ory Sándor, Fischer Károly, Rajcsinecz István. - Tekintete megint huncutul felcsillan: - Ez a pénztelenség végig kísért egész afrikai utamon. Ha annak idején szegény elefántok nem adják agyarukat és a párducok a bőrüket, hogy rajtuk pénzt szerezzenek... azzal a pénzzel, amit a Nemzeti Múzeumtól kaptam, sem jutottam volna messzire Afrikában.
Az utazó helyi segítője egy elejtett antiloppal |
- Mi volt Kálmán bácsiban az erősebb: vadász- vagy a gyűjtőszenvedélye?
Egy kis történettel felel:
- Előfordult, hogy puskával a kezemben elefántvadászatra indultam. Hirtelen egy ritka madarat pillantottam meg. A gyűjtőszenvedély azonnal erőt vett rajtam és csapot-papot, akarom mondani elefántot otthagyva, iramodtam a szép madár után. Furcsább volt azonban a helyzet, amikor csupán lepkehálóval "pillangóvadászatra" mentem és egyszerre csak egy szép sörényű oroszlán nézett velem farkasszemet. Szerencsére "uff!" kiáltással odább állt.
Bizonyára az egész magyar olvasóközönség örvend, hogy Kittenberger Kálmán eddigi munkái egymás után jelennek meg új és új kiadásban. Azt azonban talán kevesen sejtik, hogy az örökfiatal Afrika-kutató tudós most szépirodalmi művön - novellásköteten dolgozik.
Ábel Olga