Bogár Károly: A miskolci munkásság a forradalomban

 

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 253. számú interjú, készült 1990-ben.)

1956. október első napjaiban a DIMÁVAG-ban a párt rendezett egy ifjúsági parlamentet. Beharangozták, mozgósították rá az embereket. [...] Zsúfolásig megtelt a kultúrterem, javarészt fiatal emberek voltak ott, de idősebb szakmunkások is eljöttek. Mindenki kíváncsi volt, hogy most mit akarnak, mit hallunk.

Ott volt az a hetven fiatal, akiket én patronáltam, szinte a saját gyerekeimnek éreztem őket. Megfelelő körítésben ott volt az elnökség, az igazgatónk meg a pesti kiküldött a minisztériumból, meg a városi pártbizottság képviselői. Megtörtént a bevezető beszéd, aztán a két-három notórius hozzászóló elmondta a maga pártszerű hozzászólását, és mélységes csend lett. Bennem egyre gyűlt a méreg, hogy nem ezért jöttünk, és miért nem szólnak már a gyerekek. Amikor már nem tudom, hányadik hozzászólás is elhangzott, amiben semmi más nem volt, csak a megszokott ismétlések meg idézetek, szót kértem. Először felolvastam a verset. [Tamási Lajos: Keserves fáklya. Irodalmi Újság, 1956. szeptember 22.] Még mélységesebb lett a csend. Húsbavágó volt minden sora. Utána elmondtam, hogyan állnak a gyerekeim. Listáról olvastam fel a kereseteket. Egy harminc év körüli jó szakmunkás meg tudott keresni 120-130 százalékos normával 1400-1600 forintot, a fiatal, tizennyolc, esetleg tizenkilenc éves segédek féléves gyakorlattal, rosszabb munkakörülmények között 230-290 forintot kerestek. Java részük albérletben lakott, így tartotta volna el magát, de a keresetük a létminimumot se fedezte. Miután elmondtam, kértem a jelenlévőket, hogy most már mondja el mindenki a panaszát, ne hallgassanak, nem az én feladatom, hogy elmondjam a problémáikat. Valósággal kiszakadt a zsák! Egymás után jelentkeztek a gyerekek. Volt, aki szinte üvöltve mondta el a maga panaszát. Annyira megindult a hozzászólás, hogy nem is volt ellenvélemény, az elnökség nem szólt bele. [...]

A gyűlés végén Pálmai, az igazgató vette át a szót, és az volt az első intézkedése, hogy négy fiatal mérnököt megbízott azzal, hogy vizsgálják ki a normaidőket. Vegyék fel velem a kapcsolatot, és ahol idődifferencia van, ott azt a normaidőt alkalmazzák, amit én javasolok. Az igazgató intézkedését pozitívnak tartottuk [...] Most is megoldhatták volna azzal, hogy befogják a fiatalok száját, bezárják a gyűlést vagy ígérnek valamit, de ő gondolt a jövőre is. [...]

Ezután szinte még gyorsabban teltek a napok. Az igazi lökést a nagy bátorságunkra a Rajk-temetés adta október 6-án. [...] Bizony jó pár évig elfogadtuk a hivatalos verziót, akkor viszont nem kételkedni kezdtünk, hanem rádöbbentünk arra, hogy amit ezek eddig csináltak, az nem igaz, az nem jó. Ezt aztán a temetés végképp betetőzte. A párt vezérkara odaállt, és ország-világ előtt kijelentette, hogy soha többet ilyet - valami ilyen szöveg hangzott el -, és akkor nem az volt bennünk, hogy hála istennek, végre megindult egy folyamat, önkritika és egyebek, hanem a felelősöket akartuk látni. Mi úgy ítéltük meg, hogy a hibákat nem én meg a másik melós, hanem a mi osztályunkból kikerült vezetők követték el, és most álljanak ki, mondják meg, ki csinálta. Úgy éreztük, becsaptak bennünket. Elsősorban a felelős vezetés, de nemcsak ők, hanem a velünk közvetlen összeköttetésben lévő nagyüzemi pártbizottság is.

A temetés után a hangulat még forrongóbb volt. A gazdasági háttér egyre rosszabb lett, a diósgyőri dolgozók pedig egyre bátrabbak lettek, egyre hangosabban mertük megmondani a véleményünket. A pártbizottság korábban havonta kétszer is végigjárta az üzemeket, most le se jöttek, nagygyűlést sem tartottak, tájékoztatás sem volt. Közben már itt, a helyi újságokban is megjelentek olyan cikkek - elsősorban Földvári Rudolftól, az MDP megyei első titkárától -, amelyek akár fél évvel korábban is elképzelhetetlenek lettek volna. Úgy éreztük, ez mind a mi igazunkat bizonyítja, lám-lám, még a megyei első titkár is...

A négy fiatal mérnökkel arra gondoltunk, hogy össze kéne hívatni egy nagygyűlést. Az egyetemisták, akik bejártak a gyárba szakmai gyakorlatra, bátorítottak bennünket. Azt akartuk, hogy a pártbizottság hívjon össze egy szabad pártnapot, és számoljanak be arról, mi történik a felső vezetésben, és mi történik velünk itt helyben.

Végül Turbók Gyuszival és Gellért Karcsival úgy döntöttünk, hogy aláírásokat gyűjtünk a szabad pártnap megrendezésére. [...] Hétfőn a műhelybizottsági irodában legépeltem hat példányban a következő szöveget: "mi, alulírottak, kérjük a DIMÁVAG nagyüzemi pártbizottságát, hogy a helyzet tisztázására október 25-én 12 órára hirdessen meg egy szabad pártnapot". Azt gondoltuk, hogy a szabad pártnapot csak úgy tudjuk kikövetelni a pártbizottságtól, ha a dolgozók aláírásával támasztjuk alá, mert másképp nem állnak szóba velünk. [...] A hat ív délig betelt. Jöttek vissza, hogy adjak még, mert más csoportokban is kérik, erre újabb hat példányt gépeltem ugyanezzel a szöveggel. A délutáni és az éjszakás műszakban is kint voltak, és be is teltek másnap reggelre.

Kedden hat órára bementem dolgozni, hat óra öt perckor csörgött a telefon, hívtak a pártbizottságra, de közöltem, hogy nem megyek föl. Féltem, azért nem mentem. Ott volt nálam a tizenkét ív tele aláírással, mit mondjak nekik? Ha azt mondom, ami az íven a szöveg, akkor megkérdezik, hogy ki bízott meg. Gellértet is hívták, ő se ment. Elkezdtünk arról beszélgetni - elég zaklatott állapotban -, hogy mit mondjunk nekik, miről legyen szó a szabad pártnapon. Akkor már valamit tudtunk a pontokról, már Pesten is és a miskolci egyetemen is voltak pontokba szedett követelések. Egy kicsit beleéltük magunkat az 1848-as ifjak helyzetébe is, és elkezdtük összeírni a pontjainkat. [...] Közben tizenketten lettünk, az a bizonyos aláírásgyűjtő tizenkét fő, akiket az ÁVH később "tizenkét apostolnak" nevezett.

Turbók Gyuszival ketten szövegeztük a pontokat. [...] Volt egy elég hosszú bevezetés, ahol népünk legjobbjaira, Petőfire, Kossuthra, Táncsicsra, Szamuelyre, Kun Bélára, Rajkra, Pálffyra hivatkoztunk. Volt ebben valami védekezés, ezzel akartuk bizonyítani a baloldaliságunkat. Utána még egy darabig azon vitatkoztunk, hogy kérjünk-e vagy követeljünk. Végül arra jutottunk, hogy nem kérünk, hanem követelünk. Tizenhét pontot állítottunk össze, arra akartuk a választ, és úgy gondoltuk, ha a dolgozók is egyetértenek vele, akkor a pártbizottság továbbítsa fölfelé, a Központi Bizottsághoz.

Elkészültünk - már lehetett tizenegy óra -, és elindultunk a pártbizottságra. Állt a munka a műhelyben, mindenki leste, ahogy mentünk végig az üzemen. [...] Ők is körülbelül tizenketten lehettek, mint mi. Ahogy visszaemlékszem, kölcsönösen meg voltunk sápadva, mindenkiben gyomorrángató idegesség volt. Leültünk, és Huzsvári Kálmán, a DIMÁVAG párttitkára feltette a kérdést: "Na, elvtársak, most tulajdonképpen mit akarnak?" Bár pontosan tudták, hogy aláírást gyűjtöttünk, rólunk már jegyzőkönyv is készült olyan záradékkal, hogy egyelőre a letartóztatásunkkal várni kell, mert nincs még felgöngyölítve és nem tisztázott, hogy kik tartoznak bele. Én mondtam, hogy "Huzsvári elvtárs, itt vannak az aláírások, ennyi dolgozó kéri egy szabad pártnap megtartását", és letettem elé az íveket. Ránézett, és kérdezte, hogy mégis miről beszéljünk, mire mondtam, hogy van már egy kidolgozott programunk. Turbók Gyuszi fölállt, és felolvasta az általunk tintával leírt 17 pontot a bevezetővel együtt.

Az első megszólaló Huzsvári volt. "Elvtársak, ezekkel teljes mértékig egyetértünk." Ekkor esett le az első kő a szívünkről, kezdtünk leereszteni. Kérdezte a városi és a megyei kiküldöttől, hogy nekik mi a véleményük. Akkor Pataki is és Tóth Benjámin is azt válaszolta, hogy ők a városi, illetve a megyei pártbizottság részéről egyetértenek. Csak Urbán Ernő, a szakszervezeti titkárunk javasolta, hogy ne fogadják el egyben az egészet, hanem vitassák meg pontról pontra. Ezt elvetették.

Tudtunk az egyetemi mozgolódásokról, hallottunk különböző követeléseket, de a 17 pont a DIMÁVAG-é, a melósoké volt, ahhoz senki sem adott nekünk se javaslatot, se ellenvetést. Nem ismertük az egyetemisták pontjait, de tudtunk arról, hogy azok közül négy pont ott van Kónya Lajos kezében egy papírra leírva. Azért nem bővítettük ki azokkal a 17 pontunkat, mert olyan követelések voltak - vonuljanak ki a szovjet csapatok, lépjünk ki a Varsói Szerződésből, hozzák haza a hadifoglyokat a Szovjetunióból és a nemzeti ünnepeink legyenek munkaszüneti napok -, amikkel egyetértettünk, de azt mondtuk, hogy nem vág bele a gazdasági és kimondottan a gyári munkásság követeléseibe, azokat bízzuk másokra.

Huzsvári megkérdezte: "Na, elvtársak, ez az egész, nincs még valami? Ha már itt tartunk, akkor mondják el!" Erre közöltem vele, hogy ugyan tudunk még négy pontról, de nem tartjuk időszerűnek, nem a mi feladatunk. Erre ő: "Na de elvtársak, bátran olvassák fel, aztán majd megtárgyaljuk." Kónya Lajos felolvasta, és a jelenlévők ellenvetés nélkül azt mondták, hogy hozzá kell írni. Tehát sem a megyétől, sem a várostól nem volt ellenvetés. Ezek után ugyanerre a papírra - és én ma is azt állítom, bár egy-két állításomat cáfolgatják - Huzsvári saját kezűleg írta rá a négy pontot a mi 17 pontunk alá.

Amikor ezen is túl voltunk, akkor megint egy rövid, semleges beszélgetés zajlott. Ugyancsak Huzsvári kérdezte, hogy most akkor egyáltalán kik vagyunk, hogy nevezzenek bennünket. Vonogattuk a vállunkat, hogy semmi, mi dolgozók vagyunk. Idézett valamit az 1919-es forradalomból, hogy akkor is volt ilyen, és javasolja, hogy munkásszervező bizottság néven szerepeljünk. Nekünk ez tetszett. Ezt a nevet is ő írta rá a papírra. Tulajdonképpen ez volt a későbbi munkástanács alapja. [...]

November 4-én hajnalban, fél négy körül ágyúlövésekre riadtam. Abban a pillanatban felöltöztem. Több lövést nem hallottam, nem tudtam azonosítani, hogy hol történhetett, teljes bizonytalanságban voltam. Azt hiszem, hat óráig vártam, és akkor elindultam a gyárba. Nem a megyeházára mentem, mert nekem a gyár adta a biztonságot. A közlekedés leállt, gyalog mentem kifelé. Menet közben találkoztam több társammal, DIMÁVAG-os munkástanácstagokkal, mindenki kétségbe volt esve, ki többet, ki kevesebbet hallott a rádióban a közlésekből. Mire kiértünk, volt hét óra is. Nem tudtuk eldönteni, mit csináljunk. Volt egy fegyveres gyárőrségnek szervezett alakulatunk, amiből csak ketten vagy hárman voltak ott, a többiek hazamentek, mondván, hogy ez már sok. Egyszer csak jött Diószegi Feri rendkívül izgatottan, és közölte, hogy megszállták a várost, de még mindig nem tudtuk, hogy mi van a megyeházán. [...] Talán fél tíz lehetett, amikor meghallottam a rádióban Földvári hangját. [...] Nyugalomra intette a város lakosságát. Én ezt úgy értékeltem, ha ő ezt elmondhatta, akkor nem bántották, így nekem se lehet különösebb bajom.

Ezen fellelkesülve kaptam magam, [...] szépen lesétáltam a Városház térre. Ott láttam, hogy a két épület - a megyeháza és a városháza - között harckocsik állnak, a bejáratot géppisztolyos orosz katonák őrzik, és egy nehéz aknavető tüzelőállásban a gyár felé néz. Elég tekintélyes létszámú tömeg állt szemben a katonákkal. [...] Odamentem a kordonhoz, és kézzel-lábbal magyaráztam a kiskatonáknak, hogy be akarok menni a megyeházára. Persze ők nem értették, és csak bökdöstek a géppisztollyal, hogy menjek el onnan. Ekkor jött ki a megyeháza kapuján Kiss Jóska néhány orosz tiszttel. Én rögtön kiabáltam, hogy "itt vagyok, Józsi" - vagy valami hasonlót. Ezután két legény mellém állt, és kísérettel bejutottam a megyeházára. Itt derült ki aztán, hogy fél négykor az egyetem II-es kollégiumából az őrség tüzet nyitott a harckocsikra, azért lőttek az oroszok tankágyúval. Több sebesülés is volt, egy súlyos. Az orosz tisztek kezet fogtak velem, nem volt fenyegető a hangulat. Rádión bemondták, hogy a többi munkástanács-vezető is jöjjön be. Állandóan arról tárgyaltunk az orosz tisztekkel, hogy elismerjük-e a Kádár-kormányt vagy sem. Én a rádióból értesültem, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, aminek a vezetője Kádár János. Ha ez nem úgy történik, hogy közben az orosz tankok jönnek befelé, akkor talán másképp ítéltük volna meg a helyzetet, de így egyértelmű volt, hogy mi történt. Amikor az oroszok már sarokba szorítottak bennünket, mi azt mondtuk, hogy Nagy Imrére esküdtünk fel - bár felesküvésről nem volt szó -, és nem tudjuk, hogy most mi van, ezért el akarunk menni a kormányhoz. Beszélni akarunk velük, hogy tisztán lássunk. Ebbe az oroszok belementek. Már késő volt, megállapodtunk, hogy másnap jön egy tábornok, aki engedélyt ad, hogy Budapestre mehessünk.

Másnap reggel a megyeházán eldöntöttük, hogy ki megy és mivel megyünk. Azt hiszem, hogy a két sofőrrel együtt nyolcan voltunk. Tizenegy-tizenkét óra körül az oroszok közölték velünk, hogy a tábornokuk a Rudolf laktanyában van. Ennek is bedőltünk, elmentünk a laktanya elé, akkor fújt a gyár, két óra volt. Valamelyikünk bement, kis idő múlva visszajött, hogy gyertek be mind, mert a tábornok látni akar benneteket. Még akkor sem vettük komolyan a dolgot. Felmentünk a második emeletre, beléptünk egy nagy szobába. Ebben egy hosszú asztal volt, és az asztalfőn ült egy NKVD-s ezredes. A fal mellett kétoldalt ahány ember elfér, annyi orosz tiszt állt, nagy, fatokos pisztoly volt az oldalukon. Leültettek. Később megérkezett Grósz Karcsi, Déri Ernő és Molnár Jóska a megyei és a városi pártbizottságról. Leültek velünk szemben, a másik oldalon. A megyei munkástanácsnak volt presztízse a megye lakossága előtt, mert ha nem lett volna, akkor nem lett volna értelme velünk tárgyalni. Megint elkezdődött a kérdezz-felelek játék. Az volt a téma, hogy megalakult a - szerintük - törvényes kormány, és velünk szemben itt ülnek annak megyei képviselői. Igyekeztünk mondani a magunkét, hogy Nagy Imre a törvényes miniszterelnök, őt akarjuk hallani, ha ő azt mondja, hogy így, akkor mi hajlandók vagyunk így csinálni.

Az utolsó lépés az volt, hogy az ezredes elővett egy teljesen üres ív papírt, és letette a mellette ülő elé. Mondta: "Írja alá, hogy elismeri a Kádár-kormányt!" Az megnézte, megfordította, ott is megnézte, és tovább adta anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Ugyanezt csinálta végig mindenki. Ez felért egy vérszerződéssel! Akkor már tizenketten voltunk, plusz a tolmácsunk. Amikor az utolsónál is végigment ez a játék, akkor az meglökte a papírt és visszacsúsztatta az ezredes elé, aki abban a pillanatban felugrott. Erre a pisztolyos legényei a falhoz állítottak, megmotoztak, majd kilökdöstek bennünket a folyosóra. Ez után újra leülhettünk, és az ezredes közölte velünk: "Le vannak tartóztatva!" Földvári mint országgyűlési képviselő tiltakozott, hogy mentelmi joga van, és különben is, egy idegen hatalomnak ezt nincs joga megtenni. Az ezredes lekezelő hangon válaszolta, hogy ez a magyar kormány akarata. Este tíz órakor közölték velünk, hogy elszállítanak innen, viselkedjünk normálisan. Ekkorra már Grószék elmentek. Ők úgy távoztak, mint az ellenségeink, bennünket pedig szépen betessékeltek egy katonai sebesültszállítóba, ami meg is telt velünk.

Éjfél körül értünk Debrecenbe, a reptérre. Fegyveres katonák sorfala között, reflektorfényben vittek a zárkába. Reggel felé kivágódott az ajtó, a legközelebb álló embert fölmarták és kirántották a zárkából. El se tudtuk képzelni, mi van. A következő pillanatban rövid géppisztolysorozatot hallottunk. Dermedt csend, megint nyílik az ajtó, megint elmarnak egy embert, kiviszik, pár perc eltelik, és megint géppisztolysorozat. Mi ekkor elkezdtünk búcsúzkodni. Kivitték a harmadikat is. Majd nyílt az ajtó, és az elsőt belökték. Ez egy megfélemlítési akció volt, ugyanis ezután megindult a kihallgatás. Azon volt a hangsúly, hogy kik voltak a szervezők, mit csináltam, és a végén, hogy megbántam-e, elismerem-e a Kádár-kormányt. A válasz mindannyiunknál NEM volt. Ha csak egy is lett volna közöttünk, aki megbánást mutat, vagy visszavon valamit, vagy a másikra mond valami terhelőt, akkor valószínű, hogy ott tartják vagy kiemelik, de mindnyájunkat továbbvittek. Utólag örültünk annak, hogy senki sem adta be a derekát.

Csütörtök hajnalban név szerint hívtak ki a zárkából. Egy reflektorral megvilágított teherautóra kellett felmászni. Ott orosz katonák hátracsavarták a kezemet, lekényszerítettek a földre, és gúzsba kötöttek. Utána hozzálöktek a többiekhez. Úgy emlékszem, hogy tizen voltunk, és ezt a tíz embert egymással is összekötözték. Három ilyen teherautó indult el Debrecenből páncélautókkal közrefogva. Dél körül értünk Ungvárra, a börtönudvarra. Itt az első benyomás: a ponyva felmegy, egy ember jelenik meg hatalmas késsel a kezében. Először nem az jutott eszünkbe, hogy elvágja a madzagot. Miután elvagdalta, mi fel sem bírtunk állni. Később aztán felvették az adatainkat, elvették az igazolványainkat és az értéktárgyainkat, levittek a fürdőbe fürdetésre és kopaszításra. Milyen bolond az ember, még ebben a tragikus helyzetben is mosolyogtunk egymáson.

Hatan kerültünk egy zárkába, a többieket továbbvitték Sztríjbe. Egy hétig nem történt velünk semmi, naponta vittek sétára, lehettünk ott ötszázan vagy többen is. Egy hét múlva betettek egy fülkés rabóba, és átvittek egy másik börtönbe. Ott elkezdődött a reggeltől estig tartó kihallgatási folyamat. Én tiltakoztam, hogy magyar állampolgár vagyok, de végül elindult a párbeszéd. Az orosz tiszt elsősorban a kiváltó okokra volt kíváncsi, meg arra, hogy párttagok hogyan vetemedhettek ilyesmire. Én a válaszomban visszamentem egészen '45-ig. A tiszt szó nélkül hallgatta. Körülbelül két hét után vége szakadt a kihallgatásoknak, és visszavittek az előző, ungvári börtönbe. Itt találkoztam Bán Robival, aki a Széna téri csoport helyettes parancsnoka volt, meg nyíregyháziakkal és taszáriakkal is.

Visszakerülésünk után egy-két nappal visszaadták az értéktárgyainkat, adtak kockacukrot, konzervet és három kenyeret. Ahogy tömtük a zsebeinket a kockacukorral, arra gondoltunk, hogy most jön Szibéria. Az egyik ruszin őr odasúgta, hogy "hazamentek, hazamentek!". Egy ponyvás teherautóval - ezen már lócák voltak, nem voltunk megkötözve és nem zárták le a ponyvát - visszavittek Debrecenbe, ahol ugyanabba a zárkába kerültünk, mint először. Másnap aztán ötünket - szintén teherautóval - visszavittek Miskolcra, a Rudolf laktanyába. Ugyanaz az NKVD-s ezredes fogadott, aki letartóztatott. Annyi nevetséges dolog történt abban a tragikus helyzetben, ez is az volt. Az ezredes megölelt, megcsókolt mind az ötünket - úgy, ahogy ők szokták -, és közölte: "Elvtársak, elnézést kérek azért, ami történt, félreértés volt. Önök visszamennek a családjukhoz, visszamennek a munkahelyükre, és ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták". [...]

Amikor mentem hazafelé, éppen műszakváltásból jöttek az emberek, és a villanyrendőrnél találkoztam néhány kollégámmal. Körülfogtak, pillanatok alatt tömeg volt körülöttem, levették a sapkámat, nem kellett ott különösebben szónokolni. Az újságban még november elején megjelent egy rövid közlés, hogy Miskolcról nem vittek el senkit, de mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Itthon kiderült, hogy a DIMÁVAG ötödikétől nem vette fel a munkát, mert bennünket elvittek. Hadifogságot megjárt munkatársaink jártak be a Rudolf laktanyába miattunk. Az orosz tiszt üvöltözött velük, ők meg visszaordítottak oroszul, ettől aztán teljesen paff lett az orosz. Amikor Földvárit hazahozták, akkor is azt mondták, hogy addig nem dolgoznak, amíg mi is haza nem jövünk. A többi gyárban is így volt.

(Megjelent: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)

Bogár Károly (1925), esztergályos. 1938-1947 között cserkészvezető. 1945-ben belépett az MKP-ba, 1952-1954-ben alapszervezeti titkár. 1956 októberében részt vett Miskolcon a DIMÁVAG munkástanácsának megalakításában, majd a Borsod Megyei Munkástanács elnökhelyettese. November 5-én a szovjetek Ungvárra deportálták, ahonnan decemberben tért haza, 1957 nyaráig a DIMÁVAG munkástanácsának elnöke. 1958-ban tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1961-es szabadulása után segédmunkás, majd esztergályos, 1986-tól nyugdíjas. 1988-tól ismét cserkészvezető, 1990-ben a miskolci '56-osok baráti körének egyik megalakítója.