Kádár János "eltűnése"

 

Huszár Tibor:

Moszkva, Kreml, november 2.

Amikor a Kádárt hozó repülőgép leszállt, a Forgószél hadművelet előkészítése az utolsó szakaszába érkezett. A politikai döntés már korábban megszületett, Zsukov az operatív terveket véglegesítette, Konyev és Szerov a katonai, illetve belbiztonsági intézkedések helyszínén való kivitelezéséről gondoskodott. Ami még hátra volt: a terv elfogadtatása a szövetségesekkel, mindenekelőtt a jugoszlávokkal, illetve az ellenkormány tagjainak és vezetőjének véglegesítése. E célból Hruscsov, Malenkov és Molotov először Bresztben a lengyelekkel tárgyalt, majd csak Malenkov társaságában Bukarestbe repült - itt a román és csehszlovák vezetőket tájékoztatta -, majd útjuk Pulába vezetett: Tito, Rankovic volt a tárgyalópartnerük.

A leginkább tartózkodó álláspontot a lengyelek fogalmazták meg, a románok és csehek teljes egyetértésükről biztosítottak. Az ellenforradalmi jelenségek felerősödése a jugoszlávokat is nyugtalanította, ők a katonai beavatkozást csak megfelelő politikai feltételek mellett tartották támogathatónak: "...nem szabad csak szovjet fegyverekre támaszkodni. A vérontás elkerülhetetlen lesz, a magyar nép a szovjet csapatok ellen fog harcolni, mert a magyar kommunista párt - múltbeli tevékenységének köszönhetően - szétesett, egész egyszerűen megszűnt létezni. A kialakult helyzetben szükség van politikai előkészítésre is. Menteni kéne, ami menthető, meg kellene próbálni egy magyarokból álló forradalmi kormányt létrehozni, vagy legalább bejelenteni megalakulását, ami aztán valami programmal fordul a néphez."

Münnich és Kádár személye ezzel kapcsolatban kerül a beszélgetés középpontjába. A politikai "homlokzatot" Hruscsov is elengedhetetlennek tekintette, de a vélemények korántsem estek egybe a forradalmi kormány leendő vezetőjének személyét illetően. Hruscsov, miközben megemlítette, hogy Bulganyin november 2-i telefonbeszélgetésük során "azt az örömteli hírt tudatta velük, hogy Münnich Ferencnek és Kádár Jánosnak sikerült elmenekülnie Budapestről, és most repülőgépen útban vannak Moszkva felé", egyben azt is jelezte, hogy ők "Münnich Ferencet, a volt moszkvai nagykövetet bíznák meg kormányalakítással. Aztán itt van Kádár is. Hruscsov a véleményünket kérdi." A jugoszlávok azt tanácsolják, hogy az új forradalmi kormányt ne Münnich, hanem Kádár alakítsa meg, bár - Micunovic hozzáfűzött megjegyzésével - "egyiket sem ismerik elég jól. Az oroszok inkább Münnich mellett döntenének, de szemmel láthatóan nem ellenkeznek, mondhatni elfogadják indokainkat."

"A fenti beszélgetés három órát tartott. Tíz óra után - történik mindez november 3-án - átmentünk a szomszéd szobába vacsorázni. A vacsoraasztalnál Hruscsov megint felvetette a kérdést, hogy ki alakítson kormányt. Látszik, hogy Kádárt nehezen veszi be a gyomruk, s hogy nem az az ő igazi jelöltjük..." Ekkor a személyi ügyekben leginkább tájékozott Micunovic közbevetette: ő is jól ismeri Münnichet, és csak a legjobbakat mondhatja róla. "Ha azonban közte és Kádár között kell választanunk, egy lényeges politikai különbséget kell figyelembe vennünk. Rákosi alatt Münnich nagykövet volt Moszkvában, Kádár meg rab Budapesten. Minden magyar szemében ez döntő érv lesz Kádár mellett. Hruscsov elismeri érvelésem igazát, és nem vitatkozik tovább..."

Minderről - akárcsak a katonai akcióval kapcsolatos döntés véglegességéről - Kádár vélhetően aligha tudhatott, bár amikor november 2-án reggel életében először belépett az elnökség üléstermébe, a csapatmozgások méreteiről voltak ismeretei. Az ülésen - Hruscsov távollétében - Bulganyin elnökölt, a "magyarszakértők" közül jelen volt Mikojan, Szuszlov és Brezsnyev, valamint valamennyi keményvonalas: Vorosilov, Kaganovics, Molotov, továbbá a magyar-kérdésben korábban "liberális" Szaburov. Kádáron kívül a kibővített ülésről készített feljegyzés még két magyar nevet említ: Münnich Ferencet és Bata Istvánt.

Kádár az ülés - vagy legalábbis a magyar helyzetet tárgyaló napirend - kezdetén szót kapott. Az elnökség üléseit tárgyszerűen elemző dolgozatában a november 2-i ülésen történteket értelmezve Rainer M. János azt írja, hogy "Kádár hosszú és igen részletesen jegyzetelt beszámolójából úgy tűnik, hogy ha sejtelmei lehettek is arról, hogy miért 'kéretik' Moszkvába, ekkor még biztosat nem tudott. Bizonyára arra kérték, ismertesse a helyzetet, fejtse ki véleményét. Vérbeli politikusként úgy adta elő mondanivalóját, hogy bármiféle végkifejletre 'bebiztosítsa' magát. Adott helyzetelemzést mint egy 'kívülálló', csatlós, aki egyszerűen informálja a birodalom vezetőit. Magyarázta saját lépéseit, megvilágította azok motívumait, mintha afféle 'igazoló jelentést' tenne. Máskor egyértelműen a Nagy Imre-kormány és a pártvezetés tényleges tagjaként lépett fel, vállalva a közös döntések felelősségét. Érintette a megoldás módozatait, felvázolt perspektívákat... érzékeltette, hogy mindkét megoldást el tudja fogadni. Közben nyilván figyelt minden mozzanatra, mondandója fogadtatására, megpróbálva kikövetkeztetni, hogy az SZKP vezetői döntöttek-e már, s ha igen, hogyan. 'Vendéglátói' azonban ez alkalommal némák maradtak."

Kádár ekkor vélhetően még nem volt biztos benne, hogy miért "kéretik" Moszkvába. Ám feltételezésünk szerint ekkor még nem rendelkezett igazán gazdag szerepkészlettel, s nem is volt olyan idegállapotban, hogy a sokféle elvárásnak egyidejűleg megfeleljen. November 2-i helyzetjelentése a mi olvasatunkban arról tanúskodik, hogy bár primer tehetség volt, s különösen 1945 után sok fortélyát elleshette a politikacsinálás mesterségének, ezen az ülésen nem profi politikusként, hanem szándékait és tetteit értelmező "vallomásos emberként" viselkedett. Mindenekelőtt: még mindig voltak illúziói az SZKP vezetőiről, úgy beszélt velük, mint "jó elvtársaival", akik azt várják tőle, hogy ossza meg velük a válságba került magyar "testvérpárt" gondjait.

Azt természetesen Kádár nem tudhatta, hogy az október 31-i nyilatkozatot miért vonták vissza, s azt sem, hogy a jelenlévők közül a nyilatkozattal - pontosabban azokkal a tartósan ható érdekviszonylatokkal és konfliktuslehetőségekkel, amelyekre a nyilatkozat választ keresett - érdemben csak Szaburov értett egyet. Vélhetően nem is ismerte. Mint ahogy nem ismerte az elnökség november 1-jei, a felkelést "élesen reakciós mozgalomként" értékelő határozatát sem, vérbeli politikusként azonban azt tudnia kellett volna, hogy Vorosilov, Kaganovics, Molotov, Szuszlov a XX. kongresszus egész vonalát opponáló meggyőződéses sztálinisták, akik előtt a felkelés ellentmondásainak feltárása egyenlő a politikai öngyilkossággal. Ezért szavait nehéz úgy értelmezni, mint aki minden végkifejletre bebiztosítja magát: a magyar 56 egyik végkifejlete ugyanis Hruscsov és a XX. kongresszus egész vonalának bukása is lehetett volna, s Magyarországon neorákosista visszarendeződés.

Hozzászólásában sűrű, egy pillanat pihenést nem adó napok lassan tisztuló benyomásait idézte fel, mintegy önmaga számára is értékelve a sémákba nehezen illeszthető történéseket. Az első benyomás: a mozgalom élén értelmiségiek vannak, az ellenzékiek Nagy hívei; a fegyveres csoportok vezetői között párttagok.

Beszámolójának öneszmélő, a történéseket önmaga számára is tudatosító jellegét bizonyítja, hogy mindenekelőtt személyes élményeit racionalizálja. A beszámolót jegyzetelő Malin - vagy a tolmács - talán ezért sem értette pontosan reflexióit. Ám a történések ismeretében a sokszor kusza megfogalmazások jól értelmezhetők: a Tűzoltó utcai fiúkról mint a felkelés jellegzetes képviselőiről beszél, akik munkások voltak, ám ellenezték a koalíciót, a rendszer "pluralizálását": "ők a Rákosi-klikk kivonása mellett voltak, a népi demokratikus rendszerért harcoltak". A tömegtüntetéseknek vidéken sem volt céljuk a népi demokratikus rendszer megdöntése, ellenben "határozottan követelték a demokratizálást, a szociális feszültségek enyhítését szolgáló radikális lépéseket".

A folyamatok és a mozgalmak összetettségét, "a munkások és párttagok" ilyen arányú részvételét a felkelésben kezdetben "nem ismertük fel", a történteket "ellenforradalomnak minősítettük, és ezzel magunk ellen fordítottuk [az embereket], ők nem érezték magukat ellenforradalmárnak". Mintha alvajáró volna, úgy mondja e szavakat, jóllehet a Pravda - általa is ismerten - még október 27-én is népellenes kalandként aposztrofálta a történteket!

Személyes emlékeivel kapcsolatban megemlíti, hogy jelen volt egy gyűlésen, ahol a fegyveres csoportok vezetőivel beszéltek. (Vélhetően a IX. kerület képviselőivel 30-án a Parlamentben folytatott tárgyalásra utal.) Senki sem akart ellenforradalmat.