Kádár János "eltűnése"

 

Természetesen Kádár tisztában volt vele, hogy a szerinte is létező ellenforradalmi törekvések bázisait meg kell neveznie. De ha a felkelők zömmel munkások és a népi demokratikus rendszer hívei, akkor kik az ellenforradalmárok? Kádár válasza az önmaga számára feltett kérdésre tettetetten leegyszerűsítő és zűrzavaros, mint maga a helyzet. Ám a teremben ülők számára éppen ez lehetett a legelfogadhatatlanabb. "Meg kell mondani, hogy valamennyien a szovjet csapatok kivonását követelték. Nem sikerült kideríteni, hogyan tudták az ellenforradalmárok ezt az ellenforradalmi propagandát elterjeszteni." (!?) A politikai sztrájk legfőbb követelése is a szovjet csapatok kivonása, és ennek megvalósulása érdekében az éhezést is vállalják. Ennek leküzdésére kínálkozott békés alternatíva: a szovjet kormány 30-i nyilatkozata, illetve a semlegesség kinyilvánítása. A munkástanácsok "a velük folytatott november 1-jei tárgyaláson be is jelentették: felvesszük a munkát... De megkezdődtek a szovjet csapatmozgások..."

Ellentmondásos képet rajzolt a koalíciós pártok szerepéről is, mint ahogy a benne élő kép is ellentmondásos volt. Ennek oka, hogy az általa is támogatott partnerek közül többen kollaboránsoknak minősültek - pártjaikban szinte órák alatt lenullázódtak, az 1945-1947 között félreállított nyugati orientáltságú demokraták viszont felértékelődtek. Mindazonáltal a jelentkező "ellenforradalmi elemektől" eltérően - ezek képviselőjeként a Mindszenty bíborost kiszabadító katonákat említi, továbbá egy 35 ezer fős nyugat-németországi magyar fasiszta szervezetet (horthysták) - a koalíciós pártok nem akarnak ellenforradalmat, mert ellenzik "a földesurak és a tőkések visszatérését. A helyzet azonban óráról órára jobbra tolódik."

Kádár valóban tett Nagy Imre szerepével kapcsolatban kétértelmű kijelentéseket, de hozzászólása meghatározó motívuma, hogy ő "a Nagy Imre-kormány és a pártvezetés tényleges tagjaként lépett fel, vállalva a közös döntésért a felelősséget". Malin jegyzetei érdemben igazolják ezt a minősítést, jóllehet véleményünk szerint ez esetben ennél többről van szó: Kádár nem a pártvezetés egy tagja volt, hanem annak rang szerint első embere, s e testületben az "első titkár" szerepét hagyományosan fetisizálták. A felelősség a két legkényesebbnek minősülő kérdésben, a semlegesség kimondásában és a pártfeloszlatásban is őrá hárult - vagy volt hárítható -, még ha a semlegesség kinyilvánításában formailag a kormány döntött is.

Kádár felvázolta, hogy az MDP szétesése, illetőleg a szovjet csapatmozgások ismételt felgyorsulása következtében hogyan jött létre az a helyzet, amelyben nem látszott más kivezető út, mint az új kommunista párt szervezése és a semlegesség kimondása. Mindkét döntésért vállalta a politikai felelősséget.

Ez félig fogoly helyzetében s főleg a közeg ismeretében kockázatos lépés volt, s Kádár személyiségfejlődésében új stáció. Szabadulása első hónapjaitól érezte a kihívást: a párt megújulásának egyik letéteményeseként önálló pályára kell lépnie. Pártszerűség okán, óvatosságból vagy megalkuvásból ezt a szerepet nem vagy csak felemás módon vállalta.

A forradalom első hét napjában is sodródott. A személyéhez fűzött reményeknek először október 30-i beszédével felelt meg. November 1-jén sugárzott rádióbeszéde ugyancsak ebbe az irányba való elmozdulásról tanúskodott. E folyamatban az a paradox, hogy egyre bizonytalanabb helyzetben, az erősödő nyomás alatt válik arcéle markánsabbá, jóllehet stresszérzékenysége az átlagosnál erősebb. Az elnökség ülése - s különösen a következő napok történései - újabb állomást jelentenek: szuverenitásigénye e kiszolgáltatott helyzetben, feloldhatatlan ellentmondások szorításában erősödik.

Ennek az igényének adott hangot, amikor a válsághelyzet lehetséges megoldási módozatait taglalta. Az egyik alternatíva: "Ha rövid időn (két-három hónapon) belül kivonják a szovjet csapatokat - az fontos, hogy legyen döntés a csapatok kivonásáról -, pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalom ellen."

A sikerre természetesen nincs egyértelmű garancia: "Nagy (Imre)" politikájában ellenforradalmi elemek vannak; "Maléter, Kovács, Király nem engedelmeskednek a kormánynak; a koalíción belül nincs egység, reális veszély az, hogy az ellenforradalom elsöpri a koalíciós pártokat."

A másik út: "Katonai erővel megtartani az országot. De akkor fegyveres összetűzések lesznek. A fegyveres erővel való szétzúzás vérontást jelent. Mi lesz ezután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő. A szocialista országoknak ez kárt fog okozni."

S hosszúra nyúlt hozzászólása végén megerősíti: döntési helyzetben az első megoldást részesítené előnyben: "az ellenforradalmi erők nem csekélyek. De ez harc kérdése. Ha a rend helyreállítása fegyveres erővel történik, a szocialista országok tekintélye" [károsodik].

Kádárt követően Münnich és Bata röviden szólt. Megnyilvánulásuk azonban más "üzenetet" közvetített. Münnich: "nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel". Bata: "katonai diktatúrával kell rendet teremteni. Meg kell változtatni a kormány politikáját." A dokumentumból egyébként nem derül ki, hogy Bata, aki sem a kormánynak, sem az új párt elnökségének nem tagja, milyen minőségben volt jelen, illetve hogy milyen szerepet szántak neki.

Az elnökség november 2-án - más összetételben - külön is foglalkozott a magyarországi helyzettel. Itt a főszerepet Zsukov, valamint a meghívottként jelen lévő Konyev és Szerov játszotta. Ezen az ülésen fogadták el Konyev marsallnak a Forgószél hadműveletet manifesztáló november 4-i keltezésű napiparancsának szövegét.

(Huszár Tibor: Kádár János eltűnése - részlet; Mozgó Világ)